Negyedik nekifutásra csak sikerült: az angol labdarúgás egyik legnagyobb múltú csapata, a Sunderland múlt szombaton kiharcolta a feljutást a harmadosztályból. Az öt éve még a Premier League-ben szereplő együttes tíz menedzsert és három tulajdonost „fogyasztott el” az élvonalbeli búcsú óta. S bár a legjobbak közé való visszatérése még odébb van, a mindössze 25 esztendős francia milliárdos, Kyril Louis-Dreyfus irányításával, úgy tűnik, elindult a megfelelő úton.
A tizenhatos vonalában ballal átvette, egyet igazított rajta, majd 15 méterről tökéletesen kilőtte a jobb alsó sarkot. Ross Stewart gólja messze több volt annál, mint amit az ember az angol harmadosztály csapataiban játszó bármelyik futballistától vár. A Sunderland támadója nemcsak remek keretbe foglalta az idényt – a 2021–2022-es évad első bajnoki meccsén a Wigan Athletic ellen is betalált, majd szerzett még 23 gólt mellé az alapszakaszban –, hanem egyszersmind el is döntötte a párharcot.
A Wycombe Wanderersben előtte sem lehetett átütő erőt érezni, arra pedig alighanem a Wembley-ben helyet foglaló legvérmesebb drukkerei se mertek volna fogadni, hogy bő tíz perc alatt képes lesz két gólt rúgni a mostani Sunderlandnek. A playoffserleg és vele a harmadosztály harmadik feljutó helye (a Wigan és a Rotherham United egyenes ágon már megszerezte az első kettőt) az észak-angliaiaké lett.
A „fekete macskák” a 2016–2017-es idényben zúgtak ki az angol labdarúgás élvonalából, a Premier League-ből. A következő évek vergődéséből a Netflix által készített Sunderland 'Til I Die, magyarul Sunderland, amíg csak élek című, két évadot megélt sorozatnak köszönhetően a hazai közönség is jóval többet láthatott, mint egy átlag másod-, harmadosztályú klub esetében szokás.
Az akkori tulajdonos, Ellis Short még abban a reményben állapodott meg a streamingszolgáltatóval és a sorozat készítőivel, hogy egy igazi hőseposzt forgatnak majd a szebb napokat is látott együttesről. A cél kimondva-kimondatlanul a nemzetközi brandépítés volt, amely új bevételi lehetőségeket nyithatott volna a csapatot több mint két évtizede irányító amerikai üzletember számára.
Ám azonnali visszajutás helyett totális szétesés, végül pedig újabb kiesés (tök utolsó, 24. hely) lett az idény vége. Short év közben teljesen elzárta a pénzcsapokat, meghirdette a klub eladását, ami 2018 tavaszán új kezekbe is került. Ám ahhoz már későn, hogy az új befektetők érdemi munkát végezhessenek a kiesés elkerüléséért.
A kétezres évek elején tapasztalt gazdasági átrendeződés nagy vesztesének számító Tyne and Wear megyeieket ennél nagyobb csapás már nem is érhette volna. A hajójavító és -építő dokkjairól egykor Britannia-szerte ismert Sunderland lakosainak a futball olyan fontos, mint másutt a vallás (a sorozat nyitójelenete erre a legékesebb bizonyíték). Az 1879-ben alapított patinás klubbal – a második világháború előtt hatszor is megnyerte az élvonalbeli bajnokságot – addig mindössze egyszer, 1987–1988-ban fordult elő, hogy ne lett volna az első vagy legalább a másodosztály mezőnyének tagja. A Championshipből való kizuhanás a helyieknek felért egy rémálommal, a futballtérképről való totális eltűnéssel.
A korábban alacsonyabb osztályú kluboknál tevékenykedő Charlie Methven, Stewart Donald tulajdonoskettős ugyan hangzatos ígéretekkel, a stabil piaci alapú működés meghonosításának tervével érkezett a Stadium of Lightba, de rövid úton kudarcot vallott. A Sunderland a harmadosztályból sem tudott feljutni, aki látta, nehezen felejti, ahogy a Netflix-sorozat záróepizódjában a Wembley lelátóján könnyező drukker megkérdezi a párját:
Hát mi már sohasem örülhetünk?
Annak a Charlton Athletic ellen a 94. percben elbukott playoffdöntőnek is már három éve.
A 2019–2020-as idényt a pandémia tette tönkre, az angol szövetség vezetői felfüggesztették a League One küzdelmeit, aztán nem is folytatták az alapszakaszt, a pillanatnyi tabella alapján határozták meg, ki mérkőzhet meg a feljutásért, erről pedig a Sunderland hajszállal lemaradt.
A harmadik harmadosztályú idénynek ismét az eladó táblával a „nyakában” vágott neki a klub. Több állítólagos befektetőjelölt kilincselt a gazdaságilag teljesen megzuhant csapatnál, amely eleve úgy vágott neki a 2019–2020-as bajnoki kiírásnak, hogy legjobbjait eladta, további 23(!) játékosnak pedig felbontotta a szerződését, csak ne vigyék a pénzt. Futballistát csak kettőért fizettek, minden más játékost szabadon igazolhatóként ingyen szerződtettek. Nem meglepő, ezúttal már senki nem beszélt feljutásról a klub háza táján.
A drukkerek teljesen a vezetőség ellen fordultak, a hazai meccsnapokon addig rendre nagyokat haknizó Methvent egyik napról a másikra többet nem is látták a stadionban. A Sunderland nemcsak a középmezőnyben vergődött az ősz jelentős részében, hanem – ahogyan a The Athletic anno megjegyezte – volt olyan időszak is, amikor a sorra félreállított vagy a tartozások miatt félreálló szakemberek távozása miatt sem kinevezett vezetőedzője, sem klub- és sportigazgatója nem volt.
Ebbe a káoszba csöppent az első igazán komoly vevőjelölt, a tárgyaláskor mindössze 23 esztendős Kyril Louis-Dreyfus. A francia–orosz üzletember-palánta édesapja révén jól ismerte a futballközeget: Robert Louis-Dreyfus 2009-es haláláig az Olympique Marseille többségi tulajdonosa, egyúttal elnökségi tagja volt Franciaországban. Kyril és ikertestvére, Maurice rendszeresen kijártak az OM meccseire, sőt az aranyifjú maga is futballozott. A Ritchmondi Egyetemen sportösztöndíjas volt, a leedsi fociakadémiára járt, ám egy sérülés miatt viszonylag hamar fel kellett adnia a profi játékoskarrierről szövögetett álmait.
Családja vagyonát az ükapja, Léopold az 1800-as években alapított, eredetileg búzaszállításra specializálódott cégével alapozta meg. Az LDC ma már jóval szélesebb tevékenységi kört folytat, élelmiszer-termesztés és -szállítás mellett divat- és gyógyszeripari befektetésekkel is bír, a Sunderland felvásárlásának évében pedig „szerény” 33,6 milliárd fontos bevételt könyvelhetett el a BBC cikke szerint.
Az angol Labdarúgó-szövetség (FA) és a klubok adásvételét ellenőrző Labdarúgóliga (EFL) 2020 decemberében adott engedélyt a befektetésre. A megállapodás szerint a Kyril által frissen alapított cég első körben 74 százalékos tulajdonrészt szerzett a klubban.
A cégcsoport mintegy 30 millió fontot fizetett ki „zsebből”, további 9 milliót pedig egy amerikai befektetési csoport kölcsönzött Louis-Dreyfus számára.
Még mindig imádja a Marseille-t, de legalább ekkora potenciált látott az angol futballban és a Sunderlandben is. Úgy érzi, kicsit csendesebb hely ez, mint Marseille, így több tere lesz építkezni és kipróbálni a futballal kapcsolatos ötleteit. Világos koncepciója van, és szeretne a klubbal együtt felnőni, úgy válni egyre sikeresebb sportvezetővé, ahogy a Sunderland nő vissza újra az angol klub élvonalához
– idézte a The Athletic az egyik név nélkül nyilatkozó forrását az üzlet nyélbeütésekor.
A tavasz a klub és a szurkolók bizalmának újjáépítéséről szólt. Négy új igazolás jött, s ekkor sikerült szerződtetni a 2021–2022-es idény házi gólkirályát, a skót Ross County FC-től mindössze 340 ezer fontért elhappolt Ross Stewartot.
A néhány héttel korábban, az átadás-átvételi folyamat kellős közepén szerződtetett sportigazgató, Kristjaan Speakman szintén jó találatnak bizonyult. A ma 42 esztendős szakember összesen tizennégy éven át volt a pénz által többnyire szintén nem felvetett Birmingham City klubmenedzsere, majd utánpótlás-nevelésért felelős vezetője. Az angol sajtóban a Borussia Dortmundnak mindössze 17 évesen, ám 25 millió euróért értékesített Jude Bellingham kinevelésében kulcsszerepet játszó figurák közt emlegetik a mai napig. Kinevezése egyszerre szólt a jelennek és a jövőnek. Székfoglalójában kijelentette, nem fogja hagyni, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan a klub fillérekért kiárusítsa az akadémia legnagyobb ígéreteit.
Ha fillérekért eladjuk a tehetségeinket csupán azért, hogy egy-két számlát most kifizessünk, azzal csak feléljük a jövőt. Ez nem lehet többé járható klubmodell
– jelentette ki a Sky Sports által idézett sajtótájékoztatón.
Nyáron kitakarították a keretet, miközben öt saját nevelésű fiatal kapott profi szerződést. Másodszor is kölcsönadták – vissza sem várva – a Donald-éra sztárjának szánt, egyúttal legdrágábban vett futballistáját, a 3,4 millió fontos vételárát 62 tétmeccsen mindössze nyolc góllal és három gólpasszal „megháláló” északír válogatott csatárt, Will Grigget. A kispadon ugyanakkor nem történt változás, a 2020 decemberében kinevezett Lee Johnson (a PL-ből való kiesés óta eltelt öt évben már így is ő volt a 10. menedzser a csapatnál) megkapta az esélyt, hogy tiszta lappal bizonyíthasson.
Az őszi szezont a bajnoki cím favoritjának számító (azt végül 92 ponttal meg is szerző) Wigan legyőzésével kezdték. Az első hat fordulóban ötször nyert, és kilenc meccs után is csupán egy vereséget számlált, ezzel az Athletic mögött a második helyen állt az AFC. Az októberi etap azonban borzasztóan sikerült, öt meccsen mindössze hat pontot gyűjtöttek a „fekete macskák”, miközben a Portsmouth és a Rotherham United is négygólos verést mért rájuk. A csapat novemberre nemhogy elvesztette a második helyet, a rájátszással kecsegtető pozíciókból is kicsúszott.
Innentől új bajnokság indult a Sunderlandnek, a klubvezetés a bajnoki cím helyett a legjobb hat közé kerülést tűzhette reális célul maga elé. A csapat jó napjain gólgazdag, közönségszórakoztató meccseket játszott, ám kétarcú maradt. November–decemberben tízmeccses veretlenségi sorozat jött, amit január–februárban tíz bajnokin mindössze egy győzelmet hozó szériával kontrázott meg. Január végén szabályosan megsemmisültek Corry Evansék a Bolton Wanderers otthonában (6–0). Hiába állt a csapat harmadik helyen, ezt a kudarcot már nem nézték tétlenül Louis-Dreyfusék, s megköszönték Johnson munkáját.
Megbízott edzőként a Speakman által nyáron a klubhoz csábított, eredetileg a fiatal játékosok egyéni fejlesztéséért felelős Mike Dodds vette át az irányítást – vele két meccsen két újabb vereség lett a mérleg… Így a szűk egy évvel a Preston North Endtől való menesztése után ismét kispadot kapó Alex Neil a 6. helyen álló csapathoz érkezett meg.
A játékosként az angol másodosztályig jutó, eddigi menedzseri karrierje legnagyobb sikereként a Norwich Cityt 2015-ben épp a playoff megnyerésével a Premier League-be juttató skót szakember lényegre törő, igaz, a mai világban néha kissé nyesnek ható nyilatkozataival hamar megkedveltette magát a közönséggel.
A drukkereink tisztelik az őszinteséget és az egyenes beszédet – jelentette ki a The Athleticnek David Jones klubigazgató, aki a Neilt kiválasztó stáb tagja volt. – Nincs szükségük bullshitre, el kell mondani nekik egyenesen a frankót, úgy, ahogy azt Neil az első naptól fogva teszi. Ezt tette már az első egyeztetésünkkor is, és ezt teszi a játékosokkal is.
Őt csak a futball érdekli, számára minden más mellékes. Nem foglalkozik PR-kérdésekkel, ő egyszerűen azt mutatja, amilyen
– mesélte róla a The Athletic egy másik forrása. Az öltözőbe is bejáratos forrás szerint Neil két legnagyobb erőssége, hogy minden találkozóra rendkívül alapos meccstervvel és az ellenfelekhez igazított taktikával készül; másfelől pedig az, hogy nyitottan áll mind a stábtagok, mind a játékosok ötleteihez:
Nemcsak elfogadja, hanem szüksége is van a körötte lévők véleményére. Megvan a saját elképzelése a futballról, de mindig nyitva tartja a fülét.
Az első két meccs nem sült el jól, a Wimbledonnal döntetlent játszott, a Milton Keynes Donstól egy góllal kikapott a Sunderland, amely a 7. helyre csúszott, ezzel elbukta a rájátszást jelentő helyet is. Szükség volt egy nagy hajrára, ez pedig összejött: 13 meccses veretlenségi szériával zárult az „alapszakasz”, ami végül elég volt ahhoz, hogy Stewarték az 5. helyet elcsípve bejussanak a playoffba.
A beszámolók szerint Neil hosszú évek óta az első olyan edző, aki tartósan jó hangulatot tudott teremteni az öltözőben.
A csapat 79 góllal a harmadik legtöbb találatot jegyezte a 24 csapatos ligában, de közben a 10. legtöbbet kapta (53). Mindez a Championship-idény előtt több mint intő jel. Miként az is, hogy a csapatban az elmúlt egy évben lehetőséget kapó három kapus (Ron-Thorben Hoffmann, Anthony Patterson, Lee Burge) mindössze 68,6 százalékos védési hatékonyságot tudott összehozni. Közülük is kilógott lefelé a Bayern Münchentől nagy reményekkel kölcsönvett, végül 23 bajnokin bizonyítási lehetőséget kapó, a kezdőcsapatból februárban, Neil érkezésével kikerült Hoffmann (66,7%; forrás: fbref.com).
Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a skót menedzser irányításával már jóval stabilabb lett a csapat, 15 találkozón mindössze 8 gólt engedett az ellenfeleinek (0,53-as meccsátlag, szemben az addigi 1,48-assal); igaz, az attraktív támadófutballból is áldozott az egyensúly megteremtéséért (játékosai 1,33 szerzett gólt értek el meccsenként, előtte 1,79-et).
Ha már a támadók: míg a kapusok bizonytalansága gyakorta gondot jelentett, addig a befejezéseknél kifejezetten határozottnak bizonyult a csapat. Az élmezőnyből csak a Wigan (36,3%) célzott pontosabban a kapu előtt (35,6%), ám a bajnoknál (568) sokkal több próbálkozása volt a Sunderlandnek (649), amely a teljes ligát tekintve a negyedik legtöbb, 14,11 gólszerzési kísérlettel próbálkozott 90 percenként.
Ebben a hatékonyságban kulcsszerepe volt a wiganes Will Keane-nel szemben a gólkirályi címért folytatott csatában mindössze két találattal elmaradó Stewart (24) mellett a walesi Nathan Broadheadnek (10 gól), a saját nevelésű, közönségkedvenc Elliot Embletonnak (8 gól és 6 assziszt), valamint a 11 kanadai pontig jutó, az idény elején a Huddersfieldtől megszerzett Alex Pritchardnak (4 gól, 7 assziszt).
A csapat másik nagy fegyvere az erős hajrá volt: a bajnokságban 19 találatot jegyzett a 75. perc után. Ezek közül 12 is az edzőváltás után született! Neil szerint nincs szó nagy varázslatról:
Ha a játékosok bíznak bennem és bíznak önmagukban is, akkor nyomás alatt is higgadtabbak tudnak maradni. Egy meccs végjátéka pedig pont az a szituáció, amikor egy minimális plusznyugalom is kulcsfontosságú lehet
– vallja.
A Sunderland 1973 óta (akkor a Leeds United elleni 1–0-val története második, mindeddig utolsó FA-kupa-sikerét érte el) nem épp győzni jár a Wembley-be, igaz, az „átkot” egy éve, a nem az első két osztályban szereplő klubok számára kiírt EFL Trophy-döntőben már sikerült megtörni. 38 év alatt tíz próbálkozásból ez volt az első alkalom, hogy nyerni tudtak a nemzeti stadionban. A szombati pedig tizenegyből a második.
A világ minden pénze a tiéd lehet, de a futball mégiscsak arról szól, hogy megragadod-e a kínálkozó lehetőséget az adott pillanatban, vagy sem. Egy játékos karrierjében nagyon kevés igazán nagy pillanat akad, semmi mást nem mondtam számukra a döntő előtt, csak hogy ez most az egyik ilyen momentum. Ha megnyerik a meccset, a városban mindig emlékezni fognak rájuk. Nagyon örülök, hogy megtették a végső lépést
– örömködött a finálét követően.
„A következő két napban, kérem, ne keressenek, valószínűleg egy nagyon jó ital társaságában töltöm majd az időt” – tette hozzá a menedzser, mielőtt elköszönt volna az újságíróktól, lezárva a 2021–2022-es, a Sunderland feljutását hozó idényt.
(Borítókép: A Sunderland-szurkolók a Sky Bet League One Play-Off döntőjén a Wembley Stadionban 2022. május 21-én, Londonban. Fotó: Marc Atkins/Getty Images)