A francia válogatott kis döccenőkkel, de viszonylag simán jutott ki a 2020-as Európa-bajnokságra. A világbajnoki győzelem óta új problémákkal szembesültek, Didier Deschamps szövetségi kapitány ennek megfelelően finomhangolta menedzsmentjét. Elemzés egy csapatról, melynek fő kihívása: a siker után is sikeresnek maradni.
Mit lehet meghódítani a Szent Grál után? A francia válogatott másfél éve erre a kérdésre keresi a választ. Az irányvonalak egyértelműek: bizalom a pillérek felé, vérfrissítés a másodvonalon és folyamatos önreflexió minden szinten. A Kékek helyzete ettől még nem veszélytelen.
„Ez nem az a pillanat, amikor mindent meg kellene változtatnom” – nyilatkozta Didier Deschamps 2018 szeptemberében, a világbajnokság utáni első kerethirdetéskor. Nem volt új a nap alatt, a behívottak listája kottára egyezett a vb-győztes kerettel, így az üzenet is egyértelmű volt: csak semmi forradalom, első a csapat.
Meg kell hagyni, a keret nem igényelt nagytakarítást. Franciaország az elmúlt 50 év legfiatalabb átlagéletkorú csapatával lett világbajnok (26 év, 10 nap), a tornán a Legjobb Fiatal-díjával kitüntetett Kylian Mbappé a 738 részt vevő játékosból a 2. legfiatalabbként szerepelt (az ausztrál Daniel Arzani előzte csak), a csapatnak mindössze 5 játékosa járt 30 év felett (Hugo Lloris, Steve Mandanda, Blaise Matuidi, Olivier Giroud, Adil Rami).
A francia válogatott egyes tagjait ugyanakkor utolérte a „siker utáni szindróma”: az intenzív örömök és beteljesedés után az ambíciók rangsora is megborult néhány játékosnál. Érdekes módon ez nem a csapat stabil kezdőit érintette, hanem a sikert a közösség perifériáján megélő tagokat: Adil Rami 33 évesen 0 perc játékkal lett világbajnok, és ha bár jelentős közösségi szerep jutott neki, hogy a fiatal játékosokat kísérje és „belső villámhárítóként” a frusztrációkat kezelje, a sikert csak mellékszereplőként élte meg, nem érezte igazán magáénak. Hasonlót élt meg Presnel Kimpembe, aki szintén csereként vette ki a részét a győzelem utáni ünneplésből, mégis időbe telt, mire kitisztult mentálisan.
Deschamps maga is felhívta a figyelmet a jelenségre: „A rizikó az, hogy amíg a játékosok feje a csillagok között van, elkezdenek rosszabbul dolgozni, kevésbé megkérdőjelezni magukat, kevesebb erőfeszítést tenni... aztán a valóság utoléri őket. Én is megéltem, az én dolgom lesz, hogy az eufóriából kijöjjünk.”
A szövetségi kapitány a stábját sem forgatta fel, ugyanaz a Guy Stéphan a másodedzője, akivel szinte szimbiózisban él. Amíg Deschamps az irányokat, a közösség állapotát tartja szem előtt, fegyelemre int és váltogatja az egyéni és csoportos megbeszéléseket, addig Stéphan a stratégiai és taktikai kidolgozásért felel, problémákat old meg és megfigyel. A stábból egyedül Grégory Dupont távozott, aki Zinedine Zidane hívó szavára a Real Madridnál felel a fizikai felkészítésért, helyét a Nantes-ot megjárt Cyril Moine vette át.
A francia válogatott alapkezdője is hasonló képet fest. A sok sérülés miatt rengeteget kellett rotálniuk, de a rangsor változatlan, ugyanazok a játékosok indulnak pole pozícióból, akik a vb utolsó szakaszát végigjátszották. Taktikailag maradtak a 4-2-3-1-es alakzatnál, melyben Griezmann szabadon mozoghat Giroud mögött, Kylian Mbappé a jobb szélt játssza be, Blaise Matuidi pedig hibrid pozícióban, védekezésben középpályásként, támadáskor viszont szélsőként lép feljebb egy fokot.
Mindez jól tükrözi a segédedző Guy Stéphan megközelítését, aki szerint a mai modern foci a két veszélyzóna, vagyis a saját és az ellenfél tizenhatosának dominanciájáról szól. Az elgondolás Deschamps-tól sem idegen, aki inkább a játékosok társításában hisz, profilpárokat alkot és egymás kiegészítőit keresi, nem abból indul ki, milyen az ideális játékstílus.
„Nem akarok játékrendszerek rabja lenni” – nyilatkozta Deschamps, aki ennek megfelelően a hatékonyságban és tizenhatos zónák dominanciájában hisz.
A számok is igazolják: a francia válogatott 25 lőtt góljából 10-et szerzett pontrúgásból (4 szöglet, 4 közvetett szabadrúgás, 2 tizenegyes), ez góljainak 40 százalékát teszi ki. Ezzel gyakorlatilag tartják a világbajnokságon felmutatott arányukat, ahol 14 gólból 6-ot szereztek pontrúgásból (43 százalék) – a tornán csak Anglia előzte őket 9 pontrúgásból szerzett góllal.
A világbajnoki cím óta a válogatott kétszer kapott ki, Hollandia ellen a Nemzetek Ligájában, valamint a selejtezők során Törökország ellen, mindkétszer idegenben, 2-0-ra veszített. A vereségek pontszerű alkalomnak tűnnek, előtte és utána is összeszedett és magabiztos játékot mutattak, de a kiengedés legkisebb jelét is megérezheti egy felszívott ellenfél.
Az Európa-bajnokság kérdése az lesz, fejlődött-e annyit a közvetlen konkurenciát jelentő Belgium, Anglia, Hollandia, Olaszország, Portugália vagy Spanyolország, hogy beérje a stabil alapjait megtartó, de kevés felfordulást okozó francia válogatottat.
A francia válogatott legnagyobb versenyelőnye, hogy akkora tehetség-mederből meríthet, hogy abból 4-5 ütőképes válogatott is kijönne. Szemléltetésképp álljon itt egy 69 elemű lista, melyben nem szerepel a válogatottságot lemondó Laurent Koscielny és Adil Rami, valamint – ismert okokból – Karim Benzema sem.
Deschamps a végtelen tárház ellenére nem tárja szélesre az ajtót. Pár meccses sikerszériát futó játékos még nem bukkan fel automatikusan a válogatottban, ezzel pedig a célja kettős: a meglévő tagok felé üzen, hogy a bizalmat továbbra is fenntartja, az újak felé pedig magasan tartja a lécet, ha valaki be akar jutni, annak erején felül kell teljesítenie.
Ha fel kellene írni egy szempontrendszert, ami alapján Deschamps válogat, az az alábbi lenne:
Mindez mégsem akadályozza abban, hogy időnként ellentmondásba keveredjen.
Franciaországban évek óta vitáznak azon, miért nem játszik a válogatottban Alexandre Lacazette, aki mind a Lyonnál, mind az Arsenalnál kimagasló periódusokon ment keresztül, a válogatottban mégsem tudott referenciameccset felmutatni. Karim Benzema még mindig az egyik legtermékenyebb francia csatár, Deschamps viszont a Mathieu Valbuenával kirobbant szexvideós ügye, valamint annak szövődményei (Benzema megvádolta Deschamps-ot, hogy „engedett a rasszista franciák nyomásának” azzal, hogy nem válogatta be) miatt évek óta nem láttuk a válogatottban.
Olivier Giroud-nál biztosan akadnak gólerősebb választások ékcsatár poszton, a francia válogatottban mégis kitűnően teljesít, és hatékony párost alkot Antoine Griezmannal; töretlenül kapja a behívókat annak ellenére, hogy a Chelsea-ben alig játszik. Aymeric Laporte sokáig dörömbölt a válogatott ajtaján sikertelenül, amikor pedig egy kerethirdetés után nemtetszésének adott hangot, Deschamps további türelemre intette. Lucas Digne a 2018-as vb-selejtezői során minden alkalommal kerettag volt, a végső kerethirdetésre azonban hoppon maradt, Lucas Hernandez és Benjamin Mendy lettek a elsőrendű opciók.
Deschamps fejében a mindenek felett álló szempont a csapatszemlélet és a tornák időszakában tanúsított pillanatnyi forma. Egy játékos szerepelhet hosszú hónapokig a kerettel, ha a szövetségi kapitány úgy látja, nélkülözhető adott pillanatban, nem fél elvágni a köldökzsinórt – mindez pedig fordítva is érvényes, ha egy játékosban nagyobb hozzáadott értéket lát csapatszinten, előbb fogja választani, mint egy készségben amúgy jobb játékost.
A fenti válogatási elvnek megvan a kockázata. A válogatott előtt álló legnagyobb veszély a túlzott bizalom, ahol nem veszik észre, hogy a korábbi vezérek már csak árnyai önmaguknak.
A 2014-es spanyol vagy a 2018-as német csapat is hasonló utakra tévedett, ahol a szövetségi kapitány nem tudta (vagy merte) időben elengedni az elhalványuló legendák kezét. 2014-ben Spanyolország egy kiöregedő Xavi–Iniesta–Xabi Alonso középpályával került önmaga csapdájába, míg a német válogatott tavaly tapasztalta meg, milyen, amikor jócskán szintjük alatt teljesítenek a vb-győztes kerettagok.
A francia válogatottnál ez a kockázat fennáll, még ha nem is ijesztő a veszély. Deschamps jellemzően úgy alkotja meg csapatait, hogy annak legyen egy belső magja, akik köré olyan kiegészítő embereket keres, akik vállalják a másodhegedűs szerepét, de bármikor képesek beugrani: „A listám nem x, y, z elemből áll, az ábécé 23 betűjével. Globálisan szemlélem a helyzetet és nem feltétlenül a 23 legjobbat válogatom be” – vázolta fel Deschamps ars poeticáját. Ahogy mondja: „A válogatott az napi 2 óra foci és 15 óra közösségi élet”.
A nagy tornák végső keretei alapján ez a belső mag szépen kirajzolódik: Hugo Lloris, Steve Mandanda, Raphael Varane, Paul Pogba, Blaise Matuidi, Antoine Griezmann, Olivier Giroud érinthetetlenek, ha pedig hozzájuk vesszük az évek alatt felkapaszkodott játékosokat, mint Samuel Umtitit, N'Golo Kantét, Lucas Hernandezt és Kylian Mbappét, komolyabb mérlegelés nélkül megvan a keret fele.
A gond itt jelentkezik. Anélkül, hogy a teljesítményük látványosan romlana a válogatottban, több tag megy át személyes problémákon.
Lloris a Tottenhamnél egyre több bakit vét, és egy könyöksérülés miatt év végéig kidőlt. Umtiti egy rosszul kezelt térdprobléma miatt többet járt orvosi vizsgálaton, mint edzésen, Pogba a Manchester Unitednél úgy alapember, hogy a csapat teljesítménye – az övével együtt – hektikusan változik. Az Atlético Madridba irányítót játszó Griezmann szélsőként keresi a helyét a Barcelonánál, miközben a közösségi beilleszkedése is kérdéses, Olivier Giroud pedig egyszerűen nem játszik a Chelsea-ben. Vegyük hozzá Kanté és Hernandez sérüléseit, Mbappé megváltozott státuszából fakadó öncélú megmozdulásait és látható, hogy nincs Zen-nyugalom házon belül.
A kiegészítő embereknél ugyanakkor – a merítésből kifolyólag is érdekes nevek bukkantak fel, akik komoly sorváltást idézhetnek elő:
A legesélyesebb 23 fős keret a 2020-as Eb-re jelen állás szerint:
Borítókép: Francia szurkolók ünnepelnek a Diadalív elõtt a párizsi Champs-Élysées sugárúton az oroszországi labdarúgó-világbajnokság Franciaország - Horvátország döntõ mérkõzése után 2018. július 15-én. Franciaország 4-2-re gyõzött. (MTI/EPA/Christophe Petit Tesson)
Ne maradjon le semmiről!