Az első részben egy Las Vegas-i kaszinóban dolgozó, korábban kőkemény ferencvárosi jobbhátvéd, Jancsika Károly szólalt meg. A másodikban a szintén egyszeres válogatott újpesti kapus, Tóth Zoltán, aki San Diego legelegánsabb részén él. Tóth már válogatott kapusként, 1979-ben disszidált.

A híres és a mai napig emlegetett magyar csatártrión, vagyis a Kubala–Kocsis–Czibor-hármason kívül a hatvanas évek elején volt még egy magyar játékosa a Barcelonának: Szalay Tibor. 

Szalay New York mellett, Passaicben él. Ott találkoztunk. Pályafutása végén került az Egyesült Államokba, 1974-ben hagyta abba végleg, épp Pelé érkezése előtt, ellene már nem játszott meccset. 15 évvel korábban pedig még úgy látszott, akár a világsztárok közé is felemelkedhet.

1961 azért volt kulcsdátum a szélső életében, mert abban az évben a Barcelona bejutott a Bajnokcsapatok Európa Kupájának (BEK) döntőjébe, a második katalán gólt Czibor Zoltán lőtte ugyanabban a berni Wankdorf stadionban, ahol hét évvel korábban a német–magyar világbajnoki döntőt is játszották. Azon a meccsen szintén eredményes volt, óriási kapásgól volt ballal, vagyis a gyengébb lábával. A BEK-döntőt azonban a vb-döntőhöz hasonlóan 3-2-re elbukták. Az első gólt Kocsis Sándor jegyezte, ez is kevés volt a Guttmann Béla vezette Benficával szemben.

A Barcánál a vereség hatására úgy döntöttek, legalább a fél csapatot ki kell cserélni, mert a játékosok megöregedtek. A legendák közé emelkedő Kubala tíz év után befejezte, edző lett. Hároméves szolgálat után Cziborra sem tartottak igényt, aki rá jellemző fricskát adott: az ősi ellenfél Espanyolhoz szerződött.

Az akkor 23 éves Szalayban látták a katalánok azt a játékost, aki majd pótolni tudja a szélen az Aranycsapat klasszisát, hiszen megvolt a gyorsasága, lövőkészsége. Az ezt megelőző két spanyol szezonban kimagaslóan játszott a Sevillában. A Sevilla 1957-ben második volt a ligában, általában a negyedik-hatodik helyen tanyázott.

Szalay sem legálisan ment külföldre – nem is mehetett volna –, ő is annak az ifjúsági válogatottnak a tagja volt, amelyik 1956 őszén, még a forradalom előtt európai túrára indult, miután tavasszal az angolokat 4:1-re verte az UEFA-tornán Tatabányán. Az egyik legnagyobb tehetségnek őt tartották abból a csapatból.

A generáció egy másik csatárát, a Frankfurttal bajnok Sztáni Istvánt itt mutattuk be.

A forradalom híre épp Angliában érte őket, utána azon tanakodtak, hazamenjenek, vagy maradjanak Svájcban, ahol volt még lekötött mérkőzésük.

Szalay a ma Szlovákiához tartozó Köbölkúton született, de Budapesten nőtt fel, szülei az Állatorvosi Főiskolán kaptak munkát, ő pedig a Vörös Lobogó (MTK-ról nevezték át) csatársorát erősítette. Pontosabban oda szeretett volna bekerülni, de mivel az egy rendkívül erős csapat volt, 18 évesen erre még nem volt lehetősége. Ettől még úgy gondolták a klubnál, megtalálták Sándor Károly utódát. Szalay azonban 1956-ban nem jött haza.

A játékosok kint különféle hírverő találkozókkal meccsben maradtak, Szalay pedig Mathesz Imrével együtt Bécsben, mert az Austria Wien nézte ki magának. 1956 decemberében szerződtették, de csak a mindenkire vonatkozó egyéves eltiltás után játszhatott tétmeccsen.

A felnőttek, az Aranycsapat tagjai eközben Bécsben várták, mi lesz velük. Puskás sem játszhatott, de mivel mindenhol szívesen látták Európában, a disszidensekből összehozott egy szabadságharcosoknak elkeresztelt csapatot. 

És a menekültekkel elindult a Puskás-cirkusz

„Magam neveztem el így, mert ahol Öcsi megjelent, ott rögtön kisebb csoportosulás támadt. Volt olyan város, ahol megállt az élet, leállt a forgalom, mert ekkora sztárt még sohasem nem láttak az emberek. Jó kis átmeneti csapatunk volt, hiszen Grosics volt a kapus, a védelemben ott volt Herédi, Faludi, a középpályán Mathesz. A csatársorban Kocsis, Puskás, T. Szabó, Zsámboki és én. Balszélsőnk nem volt, így Öcsi azt találta ki, én fogok oda állni. Onnantól fogva az lett a posztom.”

Félt ettől a pozíciótól, mert mindaddig a jobb szélen játszott, de Puskás azzal nyugtatta, nincs oka aggodalomra, mert adni fogja neki a labdákat, amiket csak vissza kell passzolnia.

A másik szóba jöhető szélsőnek egyáltalán nem volt jó a bal lába, ezért kényszermegoldás is volt, hogy inverz szélsőt játsszon. Amivel persze megelőzte a korát, hiszen csak pár éve kezdett újra elterjedni ez a felfogás, elég csak Dzsudzsák, Robben vagy Ribery posztját megnézni.

Puskás nem maradt Bécsben. Ha egy szerződés úgy kívánta, ezzel a menekültcsapattal útra kelt. Klagenfurtban, Grazban is bemutatkoztak.

„Athénba repültünk Bécsből, az Ethnikosz ellen játszottunk, 7:1-re nyertünk, három gólt is lőttem. Ha jól emlékszem, összesen hét meccsünk volt, egyszer kaptunk ki. 2:1-re. Az is Görögországban volt, de akkor apró kavicsok voltak a pályán, Grosics Gyuszi térdvédőben futott ki, mert féltette magát. Az életében nem volt máskor rajta szerintem.”

Próbálták hazacsábítani, de nem jött. Egyszer még Sebes Gusztávval is találkozott a vonaton, Svájcban, ahol épp a FIFA-nál járt ügyintézőben. Azt mondta neki, akármikor hazamehet.

1957 nyarán – annak ellenére, hogy tétmeccsen nem léphetett pályára a bécsieknél – őt is elvitték egy túrára Ausztráliába, Új-Zélandra és Egyiptomba.

Nem voltam még 20 éves, megmutatták nekem a világot, hát persze, hogy nem akaródzott hazamenni.

Mert mi azért még szinte gyerekként láttuk a kommunista rendszer fogyatékosságát, és láthattuk, milyen a világ szerencsésebb része.”

Ahogy letelt az eltiltás, az Admira elleni 6:1-re megnyert meccsen mutatkozott be. Jól sikerült az ausztriai félszezonja, így Bécs érintésével lett a Sevilla játékosa 1958 nyarán. Edzője pedig Kalmár Jenő lett, aki szintén Ausztriából került Andalúziába. A Sevilla erejéről elég annyi: 1957-ben a Real mögött a második lett a bajnokságban.

„Jobban nem is sikerülhetett volna az első két meccsem, mert rögtön rúgtam két gólt. Az egyiket a Betisnek. Ott átéreztem, mit jelent egy sevillai rangadó. A csapatnak azonban sehogy se ment, a Betistől is kikaptunk, Jenő bácsit a valenciai elleni 1-0-s vereség után gyorsan menesztették, még októberben. A második szezonom az elsőnél jobban sikerült, akkor már tudtam spanyolul egy keveset. 14 gólt lőttem, ami egy szélsőtől nem volt rossz, pláne, mert ki is szolgáltam közben a többieket. A harmadik szezon után a Barcelona hívására lehetetlen volt nemet mondani. És akkor kiárusították a csapatot, Peredával együtt mentünk a katalánokhoz, aki később Európa-bajnok lett, 64-ben, és a mieinknek ő lőtte az első gólt.”

Szalay legemlékezetesebb meccse 1960. február végén volt, akkor került be a történelemkönyvekbe. A BEK-döntőig menetelő és azt meg is nyerő Real Madrid volt az ellenfelük. Egy korábbi, 8:0-s vereség miatt szerettek volna visszavágni, ami kiválóan sikerült. Szalay szinte a meccs összes mozzanatára emlékszik, az évek egyáltalán nem kezdték ki ezt az emlékét .

„Nekimentünk a Realnak, mert az egy jó Sevilla volt, tele jó játékossal, és csak élveztük, ha az ellenfél az esélyesebb. A kisebb csapatok ellen gyakran botladoztunk, ezért is nem lettünk kimagaslóak. De akkor nagyon jól játszottunk. Semmi teher nem volt rajtunk, csak a mérhetetlen győzelmi vágy.

A világ egyik legjobb középhátvédje, Santamaria nem túl hosszan fejelte ki a labdát egy szöglet után, kapásból visszalőttem ballal a tizenhatosról, és bement a léc alá. Már a második percben vezettünk, a lelátó tombolt.

Dominguez kapusnak lőttem, aki hiába vetődött. Nem volt kis gól. A második gólommal lett 4:1, sarokkal tettem magam elé a labdát, ezzel lett teljes a kiütés, mert annak a Realnak négyet vágni nem volt túl gyakori. És csak egyet kaptunk, ami még inkább emelte siker értékét.

A Real egyetlen gólját Puskás lőtte, a rövid sarkot vette célba, a rá jellemző pontossággal.

Amikor azt kérdezem tőle, ez volt-e élete meccse, nem válaszolt határozott igennel, mert sok számára fontos meccsen volt eredményes, a korosztályos válogatottban is. A magyar ifiválogatottban ott volt a szélen, amikor a jugoszlávokat 9:0-ra, valamint az osztrákokat 6:0-ra verték. A Népstadionban az övék volt a felvezető szerep, de rendszerint már majdnem telt ház, 100 ezer néző előtt játszottak. Azt fájlalta nagyon, hogy a felnőtt válogatottban nem szólt neki egyszer sem a Himnusz.

„Öcsiék Sevillában aludtak, akkor a csapatok még nem rohantak. Bementem hozzájuk a szállodába, beszélgettünk, iszogattunk, szétnéztünk a városban. Nem mondott ő nekem semmi különöset a neki fájó meccs után, nem volt emlékezetes poénja, inkább bántotta a vereséget őket. Csak én gondoltam magamban, milyen jól hangzik, egyedül is legyőztem a világ legjobb csapatát. De ezzel felesleges lett volna kérkedni.”

Térjünk vissza Barcelonába: Szalay és Pereda érkezésekor edzőt is váltottak, a csapatból már kiszoruló 34 éves Kubala vette át az irányítást.

Az elején minden szépnek indult. Kubala pompás búcsúmeccset kapott a francia Reims ellen – 4:3-ra nyertek –, és ő is ott volt a csatársorban 1961. augusztus 30-án. Szerinte még sohasem voltak annyian abban a stadionban. Kubala az első félidőt Di Stefano és Puskás között játszotta le. A másodikban Kocsis volt a partnere.

Az első bajnokin épp a Sevillával játszottak, nem került be a csapatba, a másodikon, a Real Sociedad elleni idegenbeli bajnokin kezdett és gólt is lőtt, de kikaptak 2-1-re.

Két idényt voltam ott, a két legrosszabb idényem lett.

Ez a gól is az utolsó előtti percben jött, ez volt az első és utolsó a Barcánál. Nagy tervekkel érkeztem, hiszen Kocsissal együtt játszani felemelő, pláne, Kubalával a kispadon. Sajnos, csak ennyi jött ki belőle.”

Túl sok új játékos került a csapathoz, szerinte nem lett volna szabad ennyi embert egyszerre cserélni. A fokozatosság elvét nem tartották be, mert hirtelen kellett az eredmény, és Kubaláról azt hitték, ha a pályán képes varázsolni, akkor a pálya szélén miért ne.

„Megsérültem a szezon elején, egy idő után tele voltam félelemmel az edzésen, és abban sérültem meg, hogy féltem a sérüléstől. Akkor éreztem meg, mennyire igaz, ha nem megy a játék, akkor a legkönnyebb megsérülni. Szörnyű állapot ez, pedig én kemény gyerek voltam, szegény Fazekas Árpád kapusnak is eltörtem a bokáját még otthon. Kubala még egy meccset adott, amikor felépültem, az Espanyol ellen végig a pályán voltam október végén, nyertünk 2-0-ra. Sokan voltunk, ha nem voltam egészséges, máris átvették a helyem. Nekem jobb híján Murciába vezetett az utam.”

Szalay még egy álomcsatársor tagja volt. Az Európa-válogatottban 1962. november elején Kocsis, Hidegkuti, Kubala, Czibor társa volt.

„Ma már sajnos nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy Puskással és Kubalával is egy csatársorban álltak. Nem akarom én ezt hamis színben feltüntetni, ők sokkal jobb és értékesebb játékosok voltak.

Bajnokok lettek a Barcelonával, a Reallal, míg én csak a Besiktassal. Ennél jobban nem lehet kifejezni a különbséget.

Hej, de jó lenne, ha még itt lennének köztünk. Nagyon jó emberek voltak, olykor el sem hiszem, hogy már csak én élek közülük. Fáj a szívem, ha arra gondolok: már mind elmentek” – sóhajtott nagyokat.

Az egyetlen bajnoki címe egyébként 1967-hez köthető, és nem tagadja, a török foci akkor meg sem közelítette a mostanit, de neki természetesen kellemes emlék. Ráadásul a Besiktas nem szokott gyakran bajnok lenni, és a szurkolók kitettek magukért az ünnepléskor. Akkor még nem tudhatták, hogy 25 évig nem is lesz bajnok a klub.

„Isztambul – Sevillához hasonlóan – egy szuper város, különösen magasan van az emlékezetemben.”

Szalay az ismert barcelonai menedzser és újságíró, Csillag Imre közvetítésével került Philadelphiába, később négy csapatban is játszott, általában ott, ahol magyarok is voltak. Akkoriban sok magyar volt a különböző ligákban, a volt Fradi-kapus, Henni Géza pedig az egyik legsikeresebb edző, Houstonban a keze alatt dolgozott.

Amikor vége lett a futballkarrierjének, ingatlanok felújításán dolgozott. A spaklizást, a falak és a sarkok egyenesítését, ahogy ő mesélte, a „gyógyítását” vállalta. Nem ez volt a szakmája, beletanult. Nem tartja egyszerű feladatnak jó minőségben ezt a munkát végezni. Jól keresett vele, és jól élt, pár éve adta el az egyik házát Passaicben.

Magyarországon 2006-ban járt utoljára, egy válogatott meccset is megnézett, Kanadát vertük 1-0-ra Székesfehérváron. Nem tetszett neki az akkori Budapest. „Puskás temetésén ott voltam a stadionban. Onnan hazafelé mentem, és a hetedik kerület lehangoló volt gyalog. Sötét, kivilágítatlan, büdös. Nem fedeztem fel benne a barátságosságot.”

Régebben követni sem tudta, mennyi magyar tréner van a topligákban, mivel most csak egy, ezért hatványozottan szurkol Dárdai Pálnak, a Hertha–Schalkét is nézte a tévében. Komoly érdemnek gondolja, hogy ebből a nem túl gyors csapatból élcsapatot tudott csinálni. Őt nem vonzotta soha az edzősködés.

Az időeltolódás miatt a nagy európai bajnokságok korábban kezdődnek, már délre is kap jó focit, utána pedig jöhetnek a dél-amerikai rangadók. Minden mondatán érződik, hogy a futballt továbbra is imádja.

Nagy csodálattal beszél a Barcelona három jelenlegi csatáráról.

„Öregem, ilyet nemigen tapasztaltam, amikor fociztam. Hogy ennyire ösztönből jöjjenek a cselek. Valahogy Messi mindig megtalálja a helyes irányt, merre kell elfutnia a védők között. Valahogy mindig jól adja a labdát sok védő között. Szeretem Ronaldót is, de rajta látszik, sokat tanult, hogy eljusson erre a szintre. Messin és Neymaron inkább az ösztön látszik.

Többször megcsináltam én is azt a cselt, amikor a két lábam közé fogtam a labdát, majd a hátam mögött felemeltem és megindultam. De én csak edzésen mertem.

Ezek a srácok olyan természetesen játszanak és könnyedén, hogy nehéz érzékeltetni, mennyivel jobbak mindenki másnál. Ezek a srácok – meggyőződésem – futsalban is megállnák a helyüket. Miközben akik kispályán jók, nem jók a nagyon. Ők mindenhol megállnák a helyüket.”

Sokáig magyar újságot is tudott olvasni Amerikában, mert valakinek a környékén járt magyar lap, ezért naprakész volt a magyar ügyekben. A migránstémát is követte, és persze a magyar–norvégot is, ami az utóbbi harminc év legemlékezetesebb meccse volt. 

„Amikor a környékre költöztem, még sok magyar volt itt. Ma már egyre kevesebben vagyunk. A feleségem betegeskedik, a nővérem már nem él, nekem is volt egy májátültetésem. Itt fogok én már megöregedni, pontosabban, már meg is öregedtem.

Szép életem volt, olyan élményeket éltem át, amiért nagyon sok gyerek, amikor elkezd focizni, mindent megadna. Olyan legendák mellett voltam, amit el sem akarok hinni.

(Címlap és borítókép: szarvas / Index)