A Dortmund lemaradt a bajnoki címről, a Schalke kiesett a Bundesligából, a mindkét részről kudarcba fulladt szezon ellenére olyan mindent elsöprő, zsigeri szenvedély hatja át a két ősi rivális Ruhr-vidéki klubot, amit a legtöbben csak irigyelhetünk. A GTM szakmai vásár keretében rendhagyó futballtúrán vettünk részt, megtudtuk azt is, hogy a hétvégi bajnoki után miért csak hétfőn takarítják ki a stadiont.
Gary Lineker klasszikusát a legtöbb drukker betéve tudja: „a futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek.”
Nos, a 22 és a 90 nagyjából stimmel, de az utóbbi években a nagy világversenyeken ritkábban hozott euforikus pillanatokat a Nationalelf játékosainak és szurkolóinak a lefújás pillanata. Ahogy a 2018-as oroszországi, úgy a tavalyi katari vb-n is a csoportkör volt a végállomás, a pandémia miatt egy évvel elhalasztott, végül 2021 nyarán megrendezett Eb-n pedig a nyolcaddöntőben búcsúztak Thomas Müllerék, Lineker örömére épp Angliával szemben maradtak alul (0–2). Igaz, már az is egyértelműen jelezte, hogy valami nem az igazi, hogy a müncheni csoportmérkőzésen a magyar válogatott kétszer is vezetett előbb Szalai Ádám, majd Schäfer András révén, a végén pedig a németek húzták az időt, hogy maradjon a nekik kedvező iksz (2–2).
A közelmúlt viszonylagos kudarcai ellenére nem vitathatjuk el, hogy a német DNS-nek nagyon is részese a labdarúgás, négy világ- és három Európa-bajnoki trófeával a vitrinben nem csoda, hogy töretlen népszerűségnek örvend a sportág a szövetségi köztársaságban.
Ezt hűen tükrözi az is, hogy a bő 80 millió lakosú ország labdarúgó-szövetsége, a DFB 25 ezer klubot és 7 millió tagot foglal magában, amivel a világ legnagyobb szervezete. Nem csoda, hogy már az idei, Essenben tartott Germany Travel Mart (GTM) szakmai vásáron kiemelt téma volt a jövő évi Eb, amely június 14-én a müncheni megnyitóval kezdődik, egy hónapra rá, július 14-én pedig a berlini fináléval ér véget.
Tíz rendező város fogadja a 24 résztvevő országot, az 51 mérkőzésre pedig összesen 2,8 millió jegy találhat gazdára. A GTM-en Petra Hedorfer, a Német Turisztikai Hivatal (DZT) igazgatótanácsának elnöke előrebocsátotta: kiemelt figyelmet kapnak az Eb-helyszínek, éppen ezért tudatosan készülnek arra, hogy a stadionok falain túl az adott régióhoz, tájegységhez kapcsolódó turisztikai kínálat is reflektorfénybe kerüljön. Vagyis a jövő évi futballtorna a már említett
számára nem pusztán sportesemény, hanem idegenforgalmi ugródeszka is lesz egyben. A modern futballarénákból kilépő sportturistáknak ízelítőt adnának a természeti kincsekből, az épített örökségből, a pezsgő városi életből éppúgy, mint a kortárs művészetekből.
A Bundesliga-szezon hajrájában látogattunk el a GTM keretében egy Ruhr-vidéki, futballfókuszú tanulmányútra, amelynek része volt a Schalke 04 és a Borussia Dortmund otthonának bebarangolása, akárcsak a szintén Dortmundban működő Német Futball Múzeum felkeresése. A két ősi rivális olyannyira ki nem állhatja egymást, hogy a szimpatizánsok ki sem mondják a másik klub nevét. Az mégis közös bennük, hogy a 2022–2023-es idény rossz emlék marad: a BVB az utolsó fordulóban, azon belül is a 89. perc után veszítette el a bajnoki címet a Bayern Münchennel szemben. A Schalke kiesése ugyancsak a zárókörben dőlt el: a Hertha társaságában mennek a kék-fehérek a Bundesliga II-be. (A Stuttgart a Hamburggal vív osztályozót, amelynek első felvonását 3–0-ra megnyerte, s ezzel fél lábbal már meg is ragadt az élvonalban.)
Aki azt hiszi, hogy az összes topligás klub mindennapjait tejjel-mézzel folyó Kánaán jellemzi, az erősen téved, van élet a Paris Saint Germainre vagy a Manchester Cityre jellemző, közel-keleti milliárdokkal táplált luxuson túl is. Például a Schalke stadionjába, a 62 273 férőhelyes Veltins Arénába toppanva az első felismerés az, hogy úgy ragad a cipőnk talpa a padlóhoz, mintha rágóba léptünk volna. Pedig erről szó sincs: vasárnap érkeztünk, de a létesítményt csak hétfőn rohanja meg a takarítóbrigád, így a klub megspórolja a hétvégi bérpótlék kifizetését a bajnoki mérkőzés után. Smucigság lenne? Szerintük inkább felelős gazdálkodás. Amikor arról érdeklődtünk „kékvérű” idegenvezetőnknél, hogy mekkora rést ütött a Schalke költségvetésének pajzsán a korábbi névadó főszponzor, a Gazprom távozása, láthatóan nem örült a kérdésnek.
Mindenesetre azt mondta, az orosz–ukrán háború kitörésekor ez volt az egyetlen felelős döntés, és szerencsére azóta megtalálták az orosz olaj- és gázipari óriás utódját, a MeinAutót.
A 2001-ben átadott, 191 millió euróból épült stadion ma is extra: kitolható belőle a futballpálya, behúzható a teteje, a fény- és hangtechnika inkább idéz egy multifunkciós rendezvényközpontot, mint egy sportkomplexumot.
Amikor a klub magyar játékosairól érdeklődtünk, általános megdöbbenésünkre kalauzunk nemcsak Szalai Ádámra („Szoloj”) emlékezett, hanem Hajnal Tamás és Szollár Krisztián neve is mondott neki valamit. Holott Hajnal büszke lehet a Bundesliga-karrierjére, de az még közel sem Gelsenkirchenben robbant be, Szollár viszont csak epizodista volt, jobbára a tartalékcsapatban számítottak a szolgálataira.
A már említett Hajnal Tamás nemcsak a Schalke, hanem a nagy rivális Dortmund mezét is magára ölthette. Igaz, a kettő között állt a belga Sint-Truidense, a Kaiserslautern és a Karlsruhe alkalmazásában is az 59-szeres válogatott középpályás, aki ma már a Ferencváros sportigazgatója.
A Ruhr-vidéki ősellenségeket közúton is csak 35 kilométer választja el egymástól, mégis két külön világ. A Dortmundnál nemcsak az 1997-es Bajnokok Ligája-trófeára, a nyolc Bundesliga-bajnoki címet jelző salátástálra és az öt kupagyőzelemre büszkék, hanem arra is, hogy
fanatikusaik egy-egy hazai meccs alatt 65 ezer liter sört gurítanak le átlagosan, míg ez a számláló a Schalkénál 45 ezer körül áll meg.
A rivális védelmében megjegyezzük azért: ez nagyjából arányos a stadion kapacitásával, elvégre a Signal Iduna Parkba 81 365-en férnek be. Ez a szám nemzetközi mérkőzéseken alig haladja meg a 66 ezret, a különbség abból adódik, hogy az európai szövetség, az UEFA nem engedi a Németország-szerte rendkívül népszerű állóhelyes szektorokat. Márpedig ebben a kategóriában a dortmundi B-közép, a Die Gelbe Wand, vagyis a sárga fal verhetetlen: több mint 25 ezer szurkoló ugrál egyszerre a kapu mögött a hazai meccseken. Az idei utolsó fordulóra hiába rendelt be 120 ezer sört a dortmundi vezérkar, a Mainz elleni 2–2 után legfeljebb bánatukban ihattak, hiszen a Bayern fordított, és nyert Kölnben (1–2).
Ezek után mondhatnánk, hogy Dortmundban nincs kolbászból a kerítés, a kispad viszont még lehet. Vezetett VIP-túránk részeként ugyanis ott ebédeltünk, ahol a mérkőzéseken a szakmai stáb foglal helyet, méghozzá currywurstot és sört.
Ez a kombó jobban esett, mint a szintén a városban fellelhető Német FutballMúzeum, ott ugyanis magyar fejjel és szívvel bántóan részletesen idézik fel az 1954-es vb-döntőt, a „berni csodát”,
amikor Helmut Rahn és társai 3–2-re verik az Aranycsapatot, amely már a 8. percben vezetett Puskás Ferenc és Czibor Zoltán révén, ráadásul a csoportkörben 8–3-as csapást mértek a mieink az NSZK-ra. Ez már történelem, de a németek a női focira is büszkék, ne felejtsük el azonban, hogy az újkori sikerek egyik főszereplője, Marozsán Dzseniffer is félig magyar.
(Borítókép: Gyöngyösi Balázs / Index)