Index Vakbarát Hírportál

A barátságos meccs, amely megváltoztatta a (futball)világot

2020. november 25., szerda 11:07

Ma ünnepeljük a magyar labdarúgás napját: 67 éve, 1953. november 25-én győzte le 6:3-ra az Aranycsapat a londoni Empire Stadiumban – közkeletű nevén a Wembley-ben – az angol válogatottat, s ezzel az első olyan hazai vereséget mérte a sportág feltalálóira, amelyet nem a Brit-szigetekről érkezett ellenféltől szenvedtek el. Alighanem a futballtörténelem legalaposabban dokumentált összecsapása az évszázad mérkőzése, de talán sikerül kevéssé ismert részleteket tárnunk az olvasó elé. És aki még nem látta a mérkőzés felvételét, az este 18 órától megtekintheti a Super Tv2 csatornán a színes változatot. Érdemes lesz!

Az előzményeket kutatva 1952. július 28-ig kell az időben visszamennünk, a térben pedig a helsinki olimpiai stadionig; azon a verőfényes nyári délutánon a magyar válogatott addigi története talán legtökéletesebb játékával 6:0-ra kiütötte Svédországot az olimpiai futballtorna elődöntőjében.

Az Aranycsapat (Budai II. László kivételével, akit a későbbi középcsatár, Hidegkuti Nándor helyettesített a jobb szélen, középen pedig Palotás volt a hátravont center) már szinte hiánytalanul, teljes fegyverzetében ott villogott a 35 ezer néző előtt: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Hidegkuti, Kocsis, Palotás, Puskás, Czibor összeállításban küldte pályára a válogatottat Sebes Gusztáv, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa mellett működő Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) elnökhelyettese.

Utazhatunk Londonba!

Minderről persze mit sem tudott Stanley Rous, a Football Association (FA), az angol szövetség elnöke, aki a feledhetetlen futballparádé befejeztével odalépett Barcs Sándorhoz, a magyar szövetség angolul kiválóan beszélő elnökéhez (mindmáig rejtély, hogy Barcs kisgazda politikusként hogyan maradhatott meg ebben a funkcióban), és szavát vette, hogy még abban az évben elmegy Londonba a magyar válogatott, és megmérkőzik a házigazdákkal.


Persze maga Barcs tudta a legjobban, hogy a megígért találkozóból valószínűleg semmi sem lesz, még akkor sem, ha az országot irányító „trojka” futballőrült tagja, Farkas Mihály honvédelmi miniszter teljes mellszélességgel a meccs mellett volt.

Csakhogy Rákosi Mátyás, a ravasz óvatos duhaj aggodalmaskodott: mi lesz, ha szégyenszemre kikapunk?

Sebes azonban – kissé könnyelműen – garantálta a győzelmet, ámde a becsületszó még mindig nem lett volna elegendő az engedély kicsikarásához, ha nem következik be két olyan esemény, amely alapjaiban változtatta meg a béketábor és hazánk történelmének menetét.

Először is 1953. március 5-én meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin. Amióta a NATO 1949-ben megalakult, szocialista ország egyszerűen nem játszhatott barátságos mérkőzést NATO-állam válogatottjával! A Sztálint felváltó Hruscsov azonban pragmatikusabban állt a kérdéshez.

A másik fejlemény: 1953. július 4-én az elviselhetetlenül népszerűtlen Rákosit Nagy Imrére cserélte a Minisztertanács elnöki posztján az SZKP politbürója. És augusztusban Farkas Mihály boldogan közölhette a jó hírt Sebessel: minden akadály elhárult, utazhatnak Londonba!

Mindeközben a szigetország mérhetetlen önhittséggel és arroganciával készült az 1953. november 25-re kitűzött összecsapásra. A bizonyos helsinki 6:0, a svédek felett aratott csodás magyar győzelem után Frank Coles, a The Daily Telegraph tudósítója azt találta írni lapjában, hogy a magyarok, ha a tél közepén elmerészkednének Angliába, a számukra szokatlan körülmények közepette bármelyik angol első ligás csapattól csúfos vereséget szenvednének.

Vendéglátóink önbizalmát tovább erősítette az angol klubfutball talán legemlékezetesebb mérkőzése, az 1953-as FA-kupa-döntő (május 2-án a Wembley-ben), amelyet 1:3-ról fordított meg 4:3-ra a Blackpool a Bolton Wanderers ellen, s amely Stan Mortensen mesterhármasa ellenére a már 38 éves Stanley Matthews (akkor még nem Sir) nagy játékaként vonult be a történelembe.

Persze intő jelek is akadtak.

Ugyancsak májusban, két héttel az FA-kupa-döntő után a római olimpiai stadion avatóján a duplázó Puskás vezérletével, egy az egyben az Aranycsapat összeállításával a magyarok 3:0-ra lelépték Olaszországot.

A mérkőzést a helyszínről tudósította Brian Glanville, a The Guardian legendás szakírója, aki nem győzött áradozni elsősorban az első gólt szerző és hátravont középcsatárként parádézó Hidegkuti játékát látva. Megjósolta a fél évvel később a Wembley-ben éppen az Öreg (ez volt Hidegkuti beceneve) irányításával és mesterhármasával bekövetkező „mészárlást”…

Mint ahogy az FA megalakulása 90. évfordulója alkalmából a Wembley-ben október 21-én rendezett Anglia–Világválogatott gálameccs is elgondolkodtathatta volna Walter Winterbottomot, a házigazdák 1947 és 1963 között 16 évig (!) regnáló menedzserét. Csak Alf Ramseynek a 89. percben értékesített tizenegyesével – amely minden volt, csak nem tizenegyes… – sikerült 4:4-re menteni a meccset. Kubala László (Barcelona), Gunnar Nordahl (Milan) és Bernard Vukas (Hajduk Split) bohócot csinált a nehézkes angol védőkből. (Utóbbi bronzszobra ott áll a Hajduk otthona, a Poljud Stadion előtt – ez az a pálya, ahol válogatottunk tavaly októberben 3–0-s vereséget szenvedett Horvátországtól Eb-selejtezőn.) Három angol labda

A mieink az alapos Sebes direktíváit követve óvatos visszafogottsággal készültek a nagy meccsre. Sebes – aki 1906-ban Scharenpeck Gusztáv néven látta meg a napvilágot, s a tízes évek Ferencvárosában József Attila osztálytársa volt elemiben – megtekintette a Wembley-ben az Anglia–Világválogatott mérkőzést.

Megvizsgáltam a Wembley pályáját, az angol szövetségtől kértem három, náluk használatos labdát, s azokkal tértem haza. Itthon elmagyaráztam a fiúknak, hogy az angolok meglehetősen mereven játsszák a WM-rendszert, de rendkívül küzdőképesek, technikailag képzettek, s különösen a rúgótechnikájuk kitűnő. Rendszeres edzéseket tartottunk az angol labdákkal, amelyek merevebbek, érzéketlenebbek voltak a nálunk használatosaknál

– nyilatkozta a korabeli Népsportban.

A november 25-re kitűzött meccs főpróbájaként válogatottunk tíz nappal korábban a Népstadionban az Olaszországban játszó légiósait – tehát legjobbjait – nélkülöző Svédországot fogadta. A svédeket az angol George Raynor dirigálta, és a furfangos szakember ráállította Hidegkutira Svenssont, ezzel kihúzta a magyar támadások méregfogát. Még örülnünk kellett a 2:2-nek, mert a 87. percben a 19 éves Kurt Hamrin, a későbbi Fiorentina- és Milan-sztár a lécet trafálta telibe…

Raynor a meccs után Bécsen keresztül vonatozott vissza Stockholmba, s az osztrák fővárosban találkozott Winterbottommal, akinek átadta tapasztalatait, legelsősorban azt, hogy követő emberfogással kell kikapcsolni a játékból a magyarok kulcsembereit, mindenekelőtt a hátravont centert, Hidegkutit. November 25-én a Wembley-ben azonban semmi sem valósult meg ebből…

Sebesnek jó néhány ébren töltött éjszakát okozott a svédek elleni sovány 2-2, amiben persze az is közrejátszott, hogy a rugalmatlan, alig pattanó angol labdával játszottunk.

Visszaemlékezésében így idézte fel a szövetségi kapitány a november 15. és 25. között eltelt időszakot: „ Éreztem, hogy csinálni kell valamit, ezért egy álmatlan éjszakán hirtelen döntöttem. Eredetileg úgy volt, hogy repülőgépen utazunk Londonba. Ezt elvetettem, telefonon lekötöttem egy edzőmérkőzést november 21-re a Renault autógyár csapatával Billancourt-ban, s november 19-én vonaton indultunk útnak. Azt reméltem, hogy a hosszú, de kényelmes vonatozás, a szép tájak, amelyek mellett elhaladunk, elvonják a fiúk figyelmét a mérkőzésről. Így is történt. Jól sikerült a párizsi kirándulás is, és amikor november 22-én Londonba érkeztünk, már tudtam, hogy egyenesben vagyunk.”

A csapat a patinás The Cumberland Hotelben szállt meg, a Hyde Park sarkán, a fiúk úgy érezhették magukat a nyüzsgő birodalmi fővárosban, mint az édességboltba beszabadult gyerekek. Sebes már nem tartott részletes taktikai értekezletet, odahaza mindent megbeszéltek, a meccs napján csak annyit talált ki a nagy stratéga, hogy

az első tizenöt percben – az angolok várakozásaival ellentétben – Hidegkuti mégiscsak előretolt centert játsszon, s csak utána húzódjon hátra.

A húzás fényesen bevált, az Öreg már fél perc elteltével – pompás testcsel után – Merrick kapus hálójába bombázott. Ettől kezdve nem volt megállás. Puskás visszahúzós csellel előkészített gólja a futballtörténelem alighanem legnagyobb alakításaként vonult be a krónikákba. Szepesi halhatatlan bonmot-ja („All right, Mr. Wright!”) mellé kívánkozik a The Times tudósítójának, Geoffrey Greennek a zseniális hasonlata: „Billy Wright, az angol csapatkapitány úgy száguldott el a visszahúzott labda hűlt helyénél, mint az a tűzoltóautó, amelyet rossz címre küldött ki a diszpécser.”

Elementáris következmények

A 6:3 góljait, történéseit már ezerszer megénekelték. Azt is tudjuk, hogy a holland Leo Horn, a mérkőzés játékvezetője a 11. percben indokolatlanul érvénytelenítette Hidegkuti szabályos gólját, így valójában mesternégyes volt az a mesterhármas. Azt se feledjük, hogy Hidegkuti már az 53. percben berúgta hatodik gólunkat, az utolsó 37 percben a csapat már nem erőltette a gólszerzést, mintegy megkegyelmezett a sportág feltalálóinak.

Azon a bizonyos ködös szerda délutánon történteknek elementáris következményei lettek Angliában.

A harmadik ligás Watford a meccs másnapján bevezette a délutáni (!) edzéseket a délelőttiek után, azaz ami addig elképzelhetetlen volt, naponta kétszer tréningeztek. S hamarosan megjelent a Learn to Play the Hungarian Way, szabad fordításban: Futball magyar módra című szakkönyv, amely hónapokra kibérelte a bestsellerlisták első helyét.

Az angol futball, ha lassan is, de a katasztrofális vereség, majd néhány hónapra rá a Népstadionban elszenvedett 7:1-es gyalázat hatására elkezdett fejlődni, ami az 1966-os világbajnoki diadalban öltött testet. A magyar futballnak pedig az 1954-es vb-döntőben a nyugatnémetektől elszenvedett 3:2-es kudarccal megkezdődött a – bár gyönyörű részsikerekkel meg-megszakított – hanyatlás bő fél évszázada. Hogy Marco Rossi válogatottjának kijutása a 2021-es Eb-re, a csoportelsőség a Nemzetek Ligájában és a Ferencváros szereplése a Bajnokok Ligája csoportkörében vajon a feltámadás kezdete, vagy csupán múló illúzió, nos, azt csak az idő dönti el.

(Borítókép: Gellér Sándor ünnepli győzelmét Puskás Ferenccel a Magyarország–Anglia mérkőzésen Londonban 1953. november 25-én. Fotó: PA Images / Getty Images Hungary)

Rovatok