Index Vakbarát Hírportál

„Ne fürgyé' le!” Meghökkentő higiéniai szokások a régmúltból

2022.01.21. 20:03
Miért nem számított bűnnek a társasfürdői paráznaság? Hányszor fürödtek az uralkodók és papok? Hol végezték az emberek a nagydolgaikat?

A pandémia alatt sokszor hallottunk már a higiéniai alapkövetelmények betartásáról, a kézfertőtlenítés és a kézmosás fontosságáról, a felületek tisztításáról. Bár az ókorban Hügieia és Salus néven tisztelték az egészség és a közegészségügy istennőit, a XXI. századhoz viszonyítva a középkorban már egyre kevesebbet foglalkoztak a tisztálkodással az emberek. Pontosabban fürödtek eleink, csak teljesen máshogy.

Bár az angolszászok úgy gondolták, hogy a vikingek heti egyszeri fürdése már túlzás, a tisztálkodást azért félig-meddig ők is komolyan vették. 

A clonenaghi kolostor apátja, Szent Fintán például 24 évig évente csak egyszer, húsvét előtt fürdött meg.

Csak akkor. Egyszer sem több alkalommal. Vele ellentétben a szigetország királyai már gyakrabban élvezték a forrásvizek jótékony hatásait, amely hagyomány a Karolingokig nyúlik vissza. Einhard frank történetíró például Vita Caroli Magni című művében leírta, hogy Nagy Károly nagyon szerette a fürdőket, ilyenkor

nemcsak fiait hívta magához fürödni, hanem nemeseit és barátait is, sőt alkalmanként a kísérők és testőrök tömegét is, hogy néha száz vagy több ember legyen vele együtt a vízben.

Amikor János király 1206-ban körbeutazta a birodalmát, akkor mindig magával vitt egy fürdőkádat és pirospozsgás képű, Vilmos nevű inasát, aki mindig

feltűnő odaadással csutakolta le gazdáját. 

Van arról is adat, hogy III. Eduárd 1351-ben például fizetett a Westminster-palota fürdőkádjának hideg-meleg vízellátásáért.

Amikor fejétől bűzlik a hal

Az angol uralkodókkal ellentétben a francia királyok másként gondolkodtak. XIV. Lajos abszolút nem vitte túlzásba a tisztálkodást. 

A Napkirály életében kétszer fürdött, amelyből az egyik születése pillanatában történt, amikor a bába lemosta róla a vért, a második alkalom pedig 5 éves korában esett meg, amikor felkenték királlyá.

Az uralkodó nemcsak macerás és felesleges időtöltésnek tartotta a fürdést, hanem a korabeli orvostudomány megfigyeléseire támaszkodva arra a tévhitre támaszkodott, hogy az izzadás és a büdösség csak a jobbágyok privilégiuma, hiszen ők robotolnak és kapálnak naphosszat a tűző napon a földeken, a mosakodásnál felhasznált vízzel pedig csak rothadást okozó mikrobákat juttatnak a bőrük alá.

Mivel a király és nemesei alantas kétkezi munkát sohasem végezTek, így az arisztokrácia tagjai elvileg „sohasem izzadhattak meg, és nem lehettek büdösek”.

Lajosunk ennek megfelelően megelégedett azzal a minimális higiéniával, hogy reggelente egy alkohollal átitatott, nedves, narancsillatú kendőbe beletörölte az arcát és a kezét. Annak ellenére, hogy a király nagyon is jól tudta, hogy milyen orrcsavaróan büdös, humanista okok miatt azért mindig kinyittatta annak a szobának az ablakait, ahová belépett. Ám sokszor ez a gesztus is kevés volt a környezetében állóknak. A Versailles-ban szolgáló orosz követ rendszeresen írta Szentpétervárra címzett beszámolóiban, hogy

Őfelsége olyan bűzös, mint egy vadállat. A szaga miatt folyamatosan öklendezik az ember.

Persze a király bűzét további betegségei és hiányosságai is csak nagyban növelték. Ilyen volt az elgennyesedett anális sipolya, amelyet csak a „királyi szike” feltalálásával tudott 1686 novemberében Charles-François Felix sebész altatás nélkül eltávolítani és testes burgundi borral fertőtleníteni. XIV. Lajos másik bűzforrása a rossz fogazata volt, pontosabban annak teljes hiánya. Szájüregét hatalmas tályogok borították. Az uralkodó egyik sebésze, Pierre Martin de La Martinière emlékiratában leírta, hogy a Napkirály egyik rosszul sikerült fogászati beavatkozása után hónapokon keresztül az orrán keresztül köpködte ki a megrágcsált étel maradványait több más beazonosíthatatlan dologgal együtt.

A hordozható két árnyékszéket, bár csak a királyi család tagjai használhatták, ám gyakran ők sem a megfelelő helyen végezték el a kisebb-nagyobb dolgukat a kastélyban. 

A Napkirály gyakran pottyantott oda, ahol a szükség rátört.

Étienne de Brienne bíboros pénzügyi reformjainak köszönhetően pont ezért hozták létre 1698-ban az Üzleti Széktartó Hivatalát. A Porte-chaise d'affaires szervezet félévente cserélődő vezetőjének mindig alaposan át kellett vizsgálnia XIV. Lajos hálószobájának fiókjait, reteszeit, az asztalok, székek és a függönyök alatti területeket, hogy nincs-e ott esetleg feltakarítandó királyi kupac. Félix de France d’Hézecques leírásaiból egy vicces történetről is tudomásunk van, igaz, nem pont a Napkirályról, hanem az elődjéhez hasonló elveket valló XVI. Lajosról, akit a rang szintén kötelezett.

A király egy napon sietősen leült az árnyékszékére. Rohanásában nem vette észre, hogy palástjával trónja cserépkagylójába sodorta az egyik termetes angóramacskáját, amely eleinte békésen élvezte az elszigeteltséget és a hűvösséget. Az állatot kezdetben a levegő hiánya sem szakította meg dorombolásában. Ám egy adott pillanatban, amelyet nem könnyű kijelölni, a kandúr feldühödött, és nemtetszését rendkívüli erőfeszítésekkel kifejezve, hirtelen kiugrott szerencsétlen helyzetéből. A király annyira meglepődött ettől az alulról érkező valódi fegyveres támadástól, hogy azonnal megszakította nagydolgát, és nadrágjával a kezében elmenekült a helyszínről.

Versailles illatát persze nemcsak a pacsulitól és a mocsoktól bűzlő Napkirály alakja határozta meg, hanem az udvartartása közelében tartott kecskék és tehenek garmadája, valamint a palota többi lakója által hátrahagyott vizelet és fekália szaga is. A háromezer ember otthonát biztosító palota többi lakójára ugyanis alig 200 éjjeli és négy pöcegödör jutott. Mivel kevés edény és kőből faragott coulettes volt, így

az inasok gyakran a lépcsők alatt, a folyosók végeiben, a sötét sarkokban és a kertben könnyítettek magukon.

A szagokat úgy próbálták eltüntetni, hogy erőteljes illatot árasztó virágokat ültettek el az ágyasokban. Jácintot, nárciszt és jázmint. De nemcsak a személyzet, hanem a vendégek is gyakran a szalonokban végezték el nagydolgukat.

Antoine Furetière jogász-író az egyik írásában például fontosnak tartotta megjegyezni, hogy 

Louis-Léon de Brancas gróf, amikor a versailles-i kastélyban hevesen udvarolni kezdett Ausztriai Anna francia királynénak, akkor az akadémikusként is tevékeny tábornok minden gond és szégyenérzet nélkül rondított rá a selyemből készült kárpitra két puszi- és bókdobás között.

Az eset annyira nem zavarta a királynét, hogy Furetière szerint a Habsburgok lánya is felvetette, hogy ő szívesen csatlakozna a grófhoz egy kis közös kanapéra csavarintásnyira, ha nem lenne rajta olyan sok nehezen leszedhető bugyogó. Mivel erre nem volt ideje, így biztatásának adott hangot, s végig kecsesen fogta a kiguvadt szemű De Brancas kezét. Romantikus, nemde? Hasonló történetet örökített meg Saint-Simon hercege is, aki arról számol be, hogy amikor

Noyon püspökét hirtelen elragadta a szükség, akkor az istenfélő egyházfő a legszentebb helyen, a kastély kápolnájában, a szentély balusztrádja előtt könnyített magán istentelen hangos káromkodás közepette.

 Mellbevágó kafkai kép lehetett.

Kula bá' franciaországi kalandjai

A higiénia kezdetleges állapotára vall az is, hogy az inasok annyira nem takarították a kastély egyik, emberi ürülék raktározására szolgáló termét, hogy a többtonnányi súly miatt 1734-ben leszakadt az egész emelet. A bajt tetézte, hogy a hegyekben álló bélsárhoz több hónapig nem nyúltak, nem szállították el, ami hamarosan tífuszjárványt okozott, amely megtizedelte Versailles lakosságát. Talán ezért is származik a 'kaka' szó a görög κακά szóból, amelynek szó szerinti jelentése rossz, rossz dolgok.

Persze nem volt ez másként Párizsban sem, ahol nemes és nemtelen, férfi és nő ott könnyített magán, ahol tudott, ahová pillanatnyi végzete vezényelte.

A köztereken és parkokban elintézett nyilvános vizelés és székelés annyira megszokott volt a francia fővárosban, hogy Louis-Sébastien Mercier közíró 1783-ban egy kis útikönyvet is megjelentetett Tableau de Paris címmel, amelyben felsorolta az összes olyan népszerű vad helyet és sarkot, ahol az ember bármikor könnyíthet magán. Mercier még azt is megjegyezte, hogy azok a „könnyítőpontok” a  legnépszerűbbek, ahol a következő felirat olvasható:

Testi fenyítés terhe mellett tilos innen a szemetet elvinni!

Persze sommásan gyorsan hozzá is fűzte a bédekkerszerző, hogy

a nők a Place des Vitories térnél sokkal türelmesebbek, mint a férfiak, hiszen ők jól tudják, hogyan kell kitakarni azt a legszégyentelenebbnek tartott látványt, amit egy tisztességesnek tartott férfi az utca közepén kínál.

Hiába no, „a kultúra fővárosában” már akkor sok meglátogatandó helyszínre gondoltak.

Nedvek találkozása tilos!

Bár a gazdag kolostorok rendelkeztek fürdővel, a rendházi regulák azt sugallják, hogy a szerzetesek nem fürödtek rendszeresen. 

A Westminster Abbey szerzeteseinek például évente négyszer kellett csak megfürödniük.

Karácsonykor, húsvétkor, június végén és szeptember végén. A szabályokat valószínűleg betartották, mert az apátság egy fürdőfelügyelőt is alkalmazott, aki napi két kenyeret és évi egy fontot kapott fizetségként. A csuhásoktól függetlenül a nyilvános fürdők nagyon elterjedtek voltak Európában. Párizsban a XIII. századra már több mint 32 fürdőház, a Londonnal szemközti Southwarkban 18 forró fürdő működött. Buda városa nyolc fürdővel és három termálforrásra épült ispotállyal várta ekkoriban vendégeit.

A XV. századra a fürdőlátogatás olyan gyakori lett, mint négy évszázaddal később az étterembe járás. A korabeli német rézkarcokon gyakran látni a városi fürdőházak kádjaiban meztelenül étkező és csacsogó párokat és félreérthetetlenül mosolyogó hölgyeket, akiket egyszerre több férfi is masszíroz. Bár Szent Bonifác pápa a 745-ös frank zsinaton megtiltotta a nemek közös fürdőzését, az egyház és a polgári hatóságok általában elnézték a társas fürdők működtetését és a medencékben zajló esetleges prostitúciót. 

Attól tartottak, ha nem adják meg a fürdők nyújtotta szexuális szabadságot, akkor az sokkal komolyabb társadalmi feszültségekhez vezethet. Az idegen személyekkel lefolytatott nemi aktusnál nagyobb bűnnek számított, ha A fürdőből kilépve nem megfelelő öltözetben vagy mezítláb ment be az ember a templomba. Ezt a cselekedetet általában pénzbírsággal sújtották, ami egyfontnyi megszentelt gyertya megvásárlása volt.

Az ilyen közös fürdésekkel egybekötött testi közeledésekre jó példa a Gellért-fürdő, amelyet ekkor még az itt feltörő három gyógyvíz miatt Alhévíznek, a források hőmérséklete miatt Purgatóriumnak, a törökök Aga-fürdőnek, Adzeika Ilidzsának, a félhold uralma után pedig Szüzek fürdőjének is neveztek. Ez utóbbi névvariáns valószínűleg onnan eredhet, hogy

a jelentősen megfogyatkozott magyarság pótlására német ajkú telepeseket kellett Budára csábítani, akiknek leányaik nem mindig voltak szépek és kívánatosak. Igen ám, de ezek a teremtmények is szerettek volna átesni a tűzkeresztségen, így abban a reményben látogatták I. Lipót császár udvari orvosa, wartenbergi Illmer Frigyes Ferdinánd fürdőjét, hogy a gőz és a pára majd úgyis gondosan eltakarja csúfságukat. Számításuk bevált. A férfiak nagylelkű humanizmusának köszönhetően évente több fogantatás történt a fürdőben. szóval, aki kishitű, annak is jut még remény.

Persze az is lehet, hogy a török időkből származó Jungfrauenbad elnevezés csak arra utal, hogy a hegy Szent Ivánról (ma Sziklatemplom) elnevezett barlangban egy olyan szerzetes élt, akinek tanácsait vagy más jellegű szolgáltatását előszeretettel kérték ki a fiatal lányok.

Kultúrtörténeti kalandozásainkat a higiénia körül innen folytatjuk tovább.



Rovatok