Index Vakbarát Hírportál

Csak egy bőrdzseki maradhat talpon a vidéken

2019.10.18. 04:56

A furcsa filmes karrierek között is különösen furcsa a francia Quentin Dupieux pályafutása, aki az ezredforduló egyik megkerülhetetlen plüssfiguráját (és dallamát) készítette a Flat Beattel, és az arra bólogató Flat Eric-kel, aki a szám hivatalos klipje mellett egy rakat reklámban is feltűnt 2000 környékén. A Mr. Oizo néven alkotó Dupieux zenészként felszállt a 2000-es években jelzőrakétaként felszálló francia elektro vonalára, majd filmesként 2010-ben elkészített egy olyan horrort, amit azóta is az évtized egyik legbizarrabbjaként emlegetnek: a Rubber egy olyan autógumiról szólt, amit telepatikus képességeivel embereket is tud ölni.

A filmet én is láttam, de semmi másra nem emlékszem belőle, mint hogy az autógumi gurul a sivatagban, megáll, és addig áll és szuggerál egy embert, amíg annak fel nem robban a feje. Elég sokat elmond Dupieux képességeiről, hogy így majdnem egy évtizeddel később is képes vagyok minden furcsa érzés nélkül leírni, hogy egy autógumi szuggerál valakit. A Rubber után erőre kapott, és rendezőként a neve egyet jelentett a furcsa, megmagyarázhatatlan humorral operáló fekete komédiákkal, amikben a mindennapos helyzetek és a filmes konvenciók szövetét addig nyújtotta rendezőként és íróként, hogy szinte már át lehetett látni mindenen. A filmjei alapötletei általában mindig jobbak voltak, mint a kivitelezésük, de ettől még Dupiex tempója nem lassult. Hozzá még a filmkészítési képességei finomodtak, és egyre nagyobb európai sztárokat tudott megfűzni a projektjeihez, és így meg is érkeztünk a 2019-es Le Daim című filmjéhez (angol forgalmazásban Deerskin, magyarul kb. A szarvas), amiben A némafilmesért Oscart kapott Jean Dujardin teljesen a bőrkabátja bűvkörébe kerül.



Visszatekerek egy picit. A Le Daim első perceiben megismerhetjük a főszereplőnket, Georges-t (Dujardin), aki leginkább úgy néz ki, mint egy vidéki önkormányzati képviselő: pocakos, szakállas, a semmilyen ruhájánál csak a kordzakója unalmasabb. Az a zakó, amit az autópálya mellett megállva beletömköd egy resti vécéjébe, és le is húzza azt. Georges ugyanis éppen egy francia kisvárosba indul, hogy megvegyen 7500 euróért egy szarvasbőrből készült dzsekit. A dzseki tényleg nem rossz, de azért krónikusan emlékezet a hetvenes évekre, és Georges-ra deréktájt nem is passzol annyira, de a férfit szabályosan megbabonázza a látványa a tükörben. “Gyilkos kinézet!” - motyogja magának, és innentől kezdve átkattan benne valami. Csak a dzsekinek akar élni. Annak a dzsekinek, amihez néha beszél, és a ruhadarab néha válaszol. A ruhadarabnak is van akarata: ő akar lenni a világ egyetlen dzsekije. Georges kifejezetten örül az ötletnek, mert ő pedig az egyetlen ember akar lenni a világon, aki dzsekit hord. Úgyhogy a férfi el is kezdi beteljesíteni a saját és a ruhadarabja álmát.

Le Daim

Index: 7/10

Imdb: 7,0

Metacritic: 72/100

Ráadásul egy videokamera segítségével, Georges ugyanis a dzseki mellé kapott még egy kis digitális kamerát az eladótól. A készülékkel a férfi céltalanul filmezi a hegyeket, tájakat, embereket, de sikerül vele meggyőznie a kisváros egyetlen kocsmájának pultosát (Adèle Haenel a Portré a lángoló fiatal nő című filmből), és nem mellesleg hobbivágót, hogy dolgozzon vele együtt a projekten. És mi a projekt? Hogy Georges egy filmforgatás ürügyén meggyilkol embereket, majd ellopja a kabátjukat.

Lehet, hogy már túl sokat mondtam, pedig én úgy érzem, hogy egyáltalán nem eleget. A La Daim olyan, mint egy hosszú vicc, amit a legtökéletesebb pókerarccal, teljes komolysággal mond el egy csomó ember úgy, mintha egy pillanatig sem szórakozna. Georges karakterében nincsen semmi kikacsintás, és abban sem, ahogy Dujardin eljátssza, egyszerűen egy hülye, hiú ember, akit feltehetőleg otthagyott a neje, aki az összes pénzét egy bőrjakóra költötte, és aki kétségbeesetten próbál valami értelmet találni az életében. És ha a sorozatgyilkosság az egy ruhadarab kedvéért, akkor miért ne? Dupieux rendezői stílusa is jól passzol ehhez a szenvtelenséghez, ha a tévében, félidőben kapcsolnánk ide a filmre, nem esne le egyből, hogy mit nézünk.

De mit is nézünk valójában? A Le Daim tényleg egy nagy dada hülyeségnek tűnik, de van benne valami mély ráció, amitől mégis együtt lehet érezni vele, vagy Georges kallódó szerencsétlensége miatt, vagy azért, mert a mi birtokunkban is lehetett egy olyan ruhadarab, amit féltünk volna az utcán bárki máson viszontlátni. Georges pávasága minden olyan ember pávasága, aki nagyon büszke volt dzsekijére, táskájára, kesztyűjére, cipőjére, és egy időszakra elborult az agya, és csak ezen tárgyak körül forogtak a gondolatai. (A film egyik visszatérő gegje, hogy a főszereplőnek egyre több szarvasbőrből készült ruhája lesz, mindegyiket ugyanolyan teátrális mozdulatokkal nézi a tükörben, és mindenhez ugyanazt a kommentárt fűzi: “Gyilkos stílus!”)



És pont emiatt az emberi tényező miatt lesz ez Dupieux talán első olyan filmje, amit lehet ajánlani olyanoknak, akiket nem tüzel fel egy telepatikus úton gyilkoló autógumi. A Le Daim olyannak is tűnik, mintha az eddigi munkájának szintézise lenne: csinált már filmet önjelölt filmesekről (Nonfilm, Réalité), életre kelő élettelen tárgyakról (Rubber) és egzisztenciális válságról is (Wrong), most mindent összegyúrt egybe, szerzett egy Oscar-díjas színészt, visszafogta magát, és megcsinálta végre azt a filmet, aminek a megvalósítása is olyan jó, mint az alapötlete.

Nem tökéletes, még így, 77 perc hosszan is vannak benne üresjáratok, és a komikumának egyik alapvető forrása a folyamatos ismétlés, amitől rendesen próbára tudja tenni az ember türelmét. De ha az első dzsekipróbánál ráhangolódtunk, akkor imádni fogjuk.



A film premierje idén volt Cannes-ban, mi a sitges-i filmfesztiválon láttuk, magyar premierről egyelőre nincsen hír.