Index Vakbarát Hírportál

Vízágyú a belvárosban, ugrásra készen állnak az álrendőrök

2021. december 5., vasárnap 13:13 | aznap frissítve

Narancssárga Wartburgok, jó állapotú Lada Samarák, Moszkvicsok, Daciák, ócska Trabik még ócskább üléseikkel, egy kék Robur teherautó. A Wartburgot mintha most polírozták volna fényesre, biztos valami gyűjtőé, a hátulján rá van ragasztva: Casco. Máris 1990-be röpültünk, a mindenkinek újszerű parlamenti demokrácia első évébe, annak is október végi eseményeihez, a taxisblokád három, feszültséggel teli, felemelő, kétes kimenetelű napjába, amikor mindannyian a bőrünkön éreztük, ez itt az új kor első válsága. A Wartburgok oldalát statiszták támasztják, senki más, oda nem illő személy nem tartózkodhat még a járdán se, az Alkotmány utca le van zárva a Bajcsy-Zsilinszky út és a Parlament felől is.

A Köbli Norbert forgatókönyvéből íródott, Blokád című mozi forgatása zajlik, annak is egyik kulcsjelenete:

felvonulnak a rendőrkocsik, vízágyúk és rendőri buszok tele statisztarendőrrel, erővel húznak el, miközben néhány környékbeli lakos grasszál föl-le, vagy épp bámészkodik lecövekelve.

A körúton vagyunk képzeletben − az Alkotmány utca most a körutat játssza a filmben −, a rendőrség felvonul, erőt demonstrál, s bár mi már tudjuk a történet végét, hogy erőszak nem lesz, abban a pillanatban ez még nem volt olyan evidens. Mindjárt elbiciklizik Antall József személyi titkára egy fontos iratcsomóval a biciklije hátsó csomagtartóján, Végh Zsolt színész készül a jelenetre.

Mi meg tűkön ülünk az Alkotmány utcai unitárius templom segédhelyiségében, várjuk a rendőrrohamot, a vízágyúkat és a korabeli rendőrségi buszokat, amint X-edjére húznak el. A statisztarendőröket már láttam testközelből, együtt masíroztunk a helyszínre, meg is ijedtem egy pillanatra, vajon igazi rendőrök-e, de a tányérsapka eligazított a Bocskai helyett, na meg a kék egyenruha helyett a szürke.

Jön a rendező, Tősér Ádám is, fiatal és sportos, szinte letegezné az ember, pedig már élt akkor, tele van a korból iskoláskori emlékekkel. Lajos Tamás producer is megérkezik, őt jól kifaggatom a pénzügyi kérdésekről. Mert oké, hogy száz százalékban állami film, állami költségvetés, de azért nyilván jól kell itt bánni a pénzzel. Mi volt a legdrágább jelenet, kérdezem, a két hídfő felépítése, jön a válasz, mire kívánkozik az újabb kérdés, hogy hát akkor miért nem a két hídfőnél veszik fel az ott játszódó jeleneteket.

– Próbáltuk, mondja szigorúan fekete keretes szemüvegével, és az arcára van írva a véleménye, csak hát a főváros olyan árat számított volna, hogy inkább felépítettük a méregdrága díszletet.

Csak azért, hogy a két hídfőnél forgassunk, 76 millió forintot kértek volna, nyilván nem lelkesedtek a produkcióért, de hát ez megfizethetetlen.

− Ráadásul, mivel nagyot változott azóta a város, ott sem úsztuk volna meg az utómunkát. Mogyoródon építjük fel a hídfőket, az Erzsébet és a Szabadság hídról van szó, aszfaltozunk, a háttérlátványt nagy apparátussal készítjük el. Nagyon nagy munka, azt hiszem, életem legnehezebb filmje, rengeteg szereplővel, rengeteg helyszínnel. De nagy öröm is, boldog vagyok, hogy el tud készülni.

Messziről kiszúrom Edét: dús göndör hajával, kalapjával és galambszürke ballonjával annyira jellegzetes figura, így nézett ki az értelmiséginek kinézni akaró értelmiségi 89–90-ben. A szadeszos.

Kötött sapkás, kedves szőke hölggyel statisztál, nem állom meg, hogy meg ne szólítsam őket. Kiderül, nem most debütálnak, egy castingügynökségen keresztül rendszeresen filmeznek. A ruhájuk vegyes, van, amit kaptak, van, amit otthonról hoztak, reggel lecsekkolt mindent a jelmezes.

Ede, aki a faiparban dolgozik, asztalos, azt mondja, szerinte ez a szürke kabát kicsit későbbi, inkább már a 90-es évekből való, szerintem viszont pont jó. A hajára is rákérdezek, olyan fekete és dús, hogy akár paróka is lehetne. De nem. Ede és Judit az életben is párt alkotnak, Judit elmondja, a taxisblokád idején még nem voltak együtt. Arra viszont emlékszik, hogy a taxisoknak meleg itallal, étellel segítettek. Most a közeli étteremben reggeliznek-ebédelnek, ez is jár a statisztáknak, szerény honoráriumuk mellett.

A fiatalok korabeli öltözéke is tökéletes, a jelmeztervező igen jó munkát végzett, kordbársony és bársony-, mintás, bő, kockás nadrágok, gyapjú- és posztókabátok, óriási, ma más senki által nem hordott bársonygumi az egyik lány hosszú hajában. Tiszta 80-as évek. Ha két lefutás között épp szünet van, és beengednek egy-egy járókelőt vagy külföldit, még véletlenül se lehet összekeverni a kor emberével, ahogy a környéken sétáltatott kutyát se, aki valami divatos „kosztümben” szaladgál, hisz lassan beköszönt a tél. A fiatalokat is megszólítom, egyikük Boldizsár. Ők nem igazán tudják, mihez statisztálnak, mi is az a taxisblokád, inkább csak jelmezileg vannak jelen, semmint lélekben.

Itt van az idős Antall Józsefet játszó Seress Zoltán is, akit legutóbb még a Vígszínház színpadán a Cabaret konferansziészerepében láthattunk, és akiről nyurga, sportos termete miatt senki nem hinné, hogy 58 évével már antalli korba érett. Beavat,

nagy utat kellett megtennie a szerepig, nemcsak mert akkoriban, 31 éve, 27 éves ifjú színészként ő is öregnek látta Antallt, de mert akkor a taxisok oldalán állt, ma viszont már komplexebben látja a helyzetet és Antall személyiségét is.

Elmondja, amit Antall akkor képviselt, mára bizony hiánycikk lett, és tényszerűen konstatáljuk, nem tudunk mást tenni, mint egyetérteni ezzel.

Az ő demokráciafelfogása mára nem létezik. Nekem egy mondat volt, ami elhangzik a filmben, amivel sikerült megragadnom, tetten érnem a személyiségét, de ezt most nem lövöm le. Hosszú volt az út idáig, de sokat segített a felkészülésben, hogy beszéltem Kónya Imrével, illetve Antall fiával, Antall Györggyel. Kevesen tudják, de Antallnak nagyon jó humora volt. Számomra az a legfontosabb kérdés, hogy hiteles tudok-e lenni, hogy sikerül-e azt átadnom, amit Antall képviselt. És ehhez a négy órán át készülő maszk önmagában még nem elég, bár nyilván fontos, mert az egykori miniszterelnöknek jellegzetes arca volt, jellegzetes jegyekkel.

A kórházban forgatandó jelenetek még hátravannak, ezekre nagy izgalommal készül Seress, hiszen míg az egyéb eseményekről rengeteg korabeli felvétel, híradó tanúskodik, a kórházi tartózkodásról mindössze a Feledy Péterrel készült, híres pizsamás interjú áll rendelkezésünkre.

Egyébként vicces, ahogy Seress megkapta a szerepet, hiszen egy színészkollégájának segített a castingon, aki Antall szerepére jelentkezett, ám végül ő lett a befutó. Seress teljes elragadtatással beszél nem csak a filmről és a szerepéről, látszik, velünk együtt ő is időutazik, és csillognak a szemei, mikor azt idézi fel, hogy Antall Kohl kancellárnak is tudott nemet mondani, amikor például az Horn Gyulát akarta látni a magyar kormány külügyminiszteri székében, és az is bámulatos, mennyire egyenrangú partnere tudott lenni Gorbacsovnak vagy Thatchernek.

Seress élénken emlékszik a taxisblokád első napjára, hiszen a Vígszínházban játszott a III. Richárdban, odaért ő is, a közönség is, de III. Richárd monológja a darab végén így egészen más értelmet nyert. Csodálatos volt átélni, ahogy a színház ennyire része lesz az események által a jelennek, ahogyan utána azt is megtapasztalták, milyen az, amikor az előadás alól kimennek az események.

Megérkezik a rendező, Tősér Ádám is, azt mondja, elsősorban a miniszterelnök emberi arcát akarták megmutatni.

Egy hasonló státuszú szereplőt nem lát az ember betegen, nem lát a feleségével, magánemberi helyzetekben, itt viszont Antall esendő emberként jelenik meg, aki a kórházi ágyán felébredve szembesül egy teljesen váratlan helyzettel. Teljesen váratlanul demonstrálnak ellene, illetve a kormánya ellen, neki pedig meg kell oldani a helyzetet. Nagyon fontos, hogy történelmileg dokumentáljuk a kort, és minél kevesebb teret engedjünk a fikciónak.

Tősér büszke a stábjára, és elmondja, nagyon nehéz volt az időpontok, a színészek, a látványtervező, a ruhatervező egyeztetése, sok film forog, a színházak is 150 százalékon játszanak, viszont létszükséglet, hogy ez a film olyan legyen, amilyennek lennie kell. A kollégák, akik dolgoznak benne, nemzetközi produkciókon edzett, világszínvonalú munkatársak.

Emlékszem a vitákra az iskolában. Mindenkinek van egy sztorija azokról a napokról, ezeket most is hallom, itt a forgatás közben, hogy ekkor jöttem haza Füredről, hogy a gyerek kizárta magát a lakásból, kismillió személyes történet, mi pedig igyekszünk megmutatni, mi zajlott a kulisszák mögött.

Köbli Norbert forgatókönyvíró is itt van, végigköveti a forgatás mintegy ötven napját jelenetről jelenetre. Amikor arról kérdezem, kellett-e eddig valamin módosítani az eredeti forgatókönyvhöz képest, filozofikus választ ad, „néha hazudni kell egy nagyobb igazság érdekében”.

A film ugrál az 56-os események és '90 között, ahogy Seress is mondja összekacsintva, bölcsen, keresve a megfeleléseket. Ez a film tétje, hogy ez sikerül-e, de Köbli azt mondja, a történetben mindig ott vannak ezek a megfelelések.

Nagy élmény vizuálisan ábrázolni ezt a kort annak dacára, hogy szűk a mozgástér, hiszen mind a három nap részletesen dokumentált. De a fiktív jelenetekben vizuálisan is nyílt tér, például Antall József lakásánál vagy az ifjú feleség ábrázolásánál, akit Márkus Luca alakít. Nincs még egy film erről a korról, csak az Aranyéletben vannak részletek.

Kinézünk az utcára, újra lefut a rendőrroham. Az erőszak demonstrációja, a mi lett volna, ha. Ami aztán nem lett szerencsére. A helyszínbiztosítók visszaviszik a poharakat és a folyékony szappant, a stáb a megmaradt ebédet. A maradék puncssüteményt a rendőrök kapják, már nem jut nekem. Az eső elered, a statiszták is lassan végeznek, hazaballagunk a Markó utcán, s arra gondolunk, micsoda kor volt az a maihoz képest!

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)

Rovatok