Miért nem elég népszerű még mindig a dzsessz a zenei életen belül? Miért nem ismerik a magyar dzsesszzenészeket a világban, ha egyszer olyan jók? És miért kéne üzletembereknek improvizációt tanítani? Interjú Karosi Júlia dzsesszénekesnővel, aki legutóbbi lemezét is külföldön adta ki.
Hogyan lehet magyar dzsesszénekesnőként elérni azt, hogy az embernek hol New York-i, hol japán, hol holland–német kiadó adja ki az új albumát?
A hazai dzsessz világában ez legtöbbször így működik. A művész megcsinál egy kész albumot, felveszi, aztán elküldi kiadóknak. És vagy megtetszik nekik, vagy nem. Nekem eddig szerencsém volt, szerették azt, amit küldtem. Mindhárom albumomnál ezt csináltam, a japánnál, a New York-inál és a mostaninál is: elkészítettünk egy masterelt, vagyis gyártásra kész anyagot, és azt küldtük el.
Mit jelent ma az, amikor a lemezkiadás a padlón van, és CD-t legalább egy évtized óta senki nem vásárol, hogy kiadnak egy albumot? Van még effektív korong, vagy csak digitálisan értelmezhető egy lemez kiadása?
A Double Moon & Challenge Recordsnál, ahol a mostani lemezem megjelent, még van CD, de sok kisebb kiadó már áttért a teljesen digitális megjelenésre. Úgy látom, a CD kezd már kicsit vintage jelleget kapni, a rajongók és gyűjtők vagy azok, akiknek erre igényük van, számozott, dedikált példányokat kapnak. A közös holland–német és amerikai megjelenésnek pedig az a lényege, hogy ezekben az országokban kapható a lemez. A 2014-es, New York-i lemezem, a Hidden Roots után ennek a mostaninak is van New York-i vonatkozása, mert a gitáros, Ben Monder is New York-i. Ő egyébként játszik David Bowie utolsó lemezén is.
Amikor elküldi a kiadónak a kész anyagot, még fogalma sincs arról, hogy lesz-e részükről fogadókészség, vagy sem?
A dzsesszben a nagy átlagnál ez a metódus. Hozzá kell tenni azonban, hogy a legnagyobb művészeknél és kiadóknál ez másként működik. A lemez producere még a felvétel előtt kidolgozza a koncepciót, a repertoárt, akár a legapróbb zenei részleteket is. Az eddigi albumaimnak én voltam a producere, de ezt nem bánom, élveztem, hogy kézben tarthatom az egész folyamatot.
Az önmenedzselés mennyire része a dzsessz világának, illetve ezen a pályán a sikernek?
A mai világban egyre inkább. Az énekes óhatatlanul zenekarvezetői szerepbe kerül, ezáltal mindent neki kell kitalálnia. A repertoárt, stílust, az arculatot, a vizuális tartalmat és persze azt, hogy kikkel játszik. A dolog pénzügyi, üzleti része külön szakma. Nekem már a korai szakaszban igényem volt rá, hogy ehhez legyen segítségem. Eddig mindig volt menedzserem, mert jó, ha van, aki intézi a klubokhoz a kiajánlókat, és segít a sajtó- és PR-ügyekben. Így is elég sok feladat marad még.
Édesanyja, Pászthy Júlia operaénekes egy időben a magyar operajátszás egyik legfoglalkoztatottabb lírai szopránja volt. Ez hogyan alakította a zenéhez való viszonyát?
Számomra mindig természetes közeg volt az éneklés, de sokáig nem gondoltam volna, hogy ez lesz az önkifejezési formám. Eleinte nem is zenésznek tanultam. Filozófia–esztétika szakon végeztem az ELTE-n. Persze kiskoromtól tanultam zenét, hegedültem, zongoráztam, de hosszú út volt, mire elérkeztem az énekléshez. Gondolkoztam azon is, hogy a zenetudomány irányába megyek el, de nem vagyok az az analitikus alkat, és a bölcsészek között is mindig zenésznek éreztem magam.
A szárnyalást, a határok nélküli szabadság korlátlan élményét elsősorban az éneklésben és az improvizációban találtam meg. Szerencse, hogy későn érő típus vagyok, és a dzsessz is egy későn beérő műfaj.
Már bő tíz éve létezik a együttese, a Karosi Júlia Quartet. Előbb-utóbb minden dzsesszzenésznek, aki komponál is, lesz egy kvartettje?
A komponálásnál fontos a műhelymunka, ezért ez valóban elő szokta hívni a saját formáció iránti igényt is. Ugyanakkor a zenészek játszanak másutt is, más formációkban, más énekesekkel. Ez természetes, hiszen anyagi szempontok miatt muszáj több lábon állni. Ritkán szoktam vendégművészként fellépni, de olyankor ez mindig egy nagyon felszabadító érzés.
NEM A TIÉD A FELELŐSSÉG, CSAK RÁÜLSZ EGY IMPULZUSRA, AMI VISZ TÉGED.
A pandémia a művészek közül talán leginkább a zenészeket érintette, hiszen ők nem tartoznak társulathoz. Önt hogyan érinti a mostani időszak?
Valóban nehéz a helyzet. Ugyanakkor a tavaszi időszakban, amikor magunkra voltunk zárva, másképp tudtam az alkotásra fókuszálni, a zenéhez vagy akár a zeneszerzéshez viszonyulni.
Vegyük ki a mostani helyzetből a pandémiát. Ha nincs ez, a ma Magyarországán pusztán dzsesszzenélésből, dzsesszéneklésből meg lehet élni?
Nehezen. Valami más, fix bevételi forrás is szükséges mellé. Jelenleg a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanítok dzsesszéneket és dzsesszvokált. A tanítás szerencsére nem kényszerpálya, mert nagyon szeretem, és a növendékek tehetségesek és inspirálóak.
Mikor lépett fel utoljára?
Szeptemberben a Gödi Jazz Fesztiválon a „Köszönjük, Magyarország” program keretében.
És mikor lép föl legközelebb?
November 13-án a Budapest Jazz Clubban, a Harmónia Jazzműhely felkérésére. A koncertről online közvetítés is lesz.
Minden szakág képviselője küzd azért, hogy a tananyaga bekerüljön a közoktatásba. A dzsessz soha nem volt benne, minimálisan sem. Lenne erre szükség, igény, fontos lenne ez?
Mindenképpen. Nem is annyira a dzsessztanítás, sokkal inkább az improvizáció. Ezt klasszikus zenészeknek is fontos lenne tanulni. A zenének mélyebb rétegei tárulnak fel általa.
Improvizációt egyébként a business-szférában is nagyon szívesen tanítanék, mondjuk workshop formájában, hogy a résztvevők kilépjenek kicsit a komfortzónájukból.
Ez ugyanis egy tudatállapot, az ember általa nagyon sok mindent megtud saját magáról. Néhány éve MMA-ösztöndíjasként dolgozom egy énekesek számára kifejlesztett intonációs és improvizációs feladatsoron, elsősorban Bartók Mikrokozmosz darabjaiból kiindulva. De nagyon érdekel egy másik téma is, amivel komolyabban szeretnék foglalkozni a jövőben: az improvizáció és az anyanyelv kapcsolata. Az anyanyelvünk ugyanis nagy hatással van az improvizációra, még arra is, hogyan tagolunk frázisokat. A hangzók, amiket használunk, meghatározzák a szöveg nélküli éneklést, a szkettelést. Nagyon érdekes meghallgatni például, ahogyan a szlávok szkettelnek. Zene és verbalitás kapcsolata mindig nagyon érdekelt, a szöveg nélküli éneklésnél mostanában úgy érzem, mélyebb kifejezési módot ad számomra, mint a szövegcentrikus énektémák.
Milyen helyet foglalnak el a hazai és közép-európai dzsesszenészek a világ dzsesszpalettáján?
A hazai dzsessz nagyon erős, viszont a világban alulreprezentált. Nincsenek bejáratott külföldi menedzsmentjeink.
A hazai dzsesszzongoristák mezőnyét különösen erősnek érzem, de nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy műfajunk kimagasló zenészei bárhol a világban megállnák a helyüket.
A lengyelekkel szoktam példálózni, akiknél évtizedek óta erőteljesen támogatják a műfajt. Ennek következtében a lengyel dzsessz sokkal erősebben van jelen a világban. De a dzsessz műfaja alulreprezentált a hazai kulturális, illetve zenei életen belül is.
Mit tehetne a szakma vagy az állami kulturális szféra azért, hogy többekhez eljusson a dzsessz, ami kétségtelenül sosem volt tömegműfaj?
Vannak azért szerveződések, és kétségtelen, hogy mi magunk is tehetnénk ezért jóval többet. Pozitív tendenciaként meg kell említeni, hogy az utóbbi években kezd egyre trendibb lenni a műfaj. A legnagyobb nehézségünk talán az, hogy mindenki azt hiszi, a dzsessz könnyűzene, de ha megnézzük a működését, valójában kortárs komolyzenéről kell beszélnünk. Először is: nem él meg piaci alapon.
A dzsesszzenészek nem félplayback show-kat nyomnak fejenként százezrekért, és nem a rádióban elhangzó slágereikért kapott jogdíjakból élnek. A dzsessz kortárs komolyzene, mely a lehető legérzékenyebben reagál a kortárs kultúrára, és így kéne megítélni, így kéne támogatni is.
Ha az európai dzsessz mostani tendenciáit nézzük, elképesztő izgalmas impulzusokat kaphatunk. A legtöbben fuzionálják saját kultúrájukat, zenéjüket, anyanyelvüket a műfaj stíluselemeivel és az improvizációval. Az így létrejött produktum pedig a lehető legélőbben reprezentálja a kultúránkat.
A dzsesszben sok a zenei utalás, tehát egy Bartók-átdolgozásnál nem árt, ha valaki ismeri Bartókot. Ha nem, akkor kirekesztettnek érezheti magát.
Ez így van, ugyanakkor a dzsessz előzetes tudás nélkül is tud hatni, amikor az ember csak fürdik a hangokban, az improvizációkban, abban, hogy bármi megtörténhet. Nekünk ez a spontaneitás az erősségünk.
Egyszer az egyik legeredetibb és legjobb operarendezőnkkel, Kovalik Balázzsal beszélgettem arról, hogy a médiahatás nyomására ma már az operaéneklésben is elvárás a vonzó külső, a trendi megjelenés, az elkápráztatás, legyen szó nőről vagy férfiról, mert része a produkciónak, a befogadói élménynek. Mennyire jellemző ez a dzsesszre?
A dzsesszben is van egy ilyen vonulat, de szerencsére ez még mindig egy nagyon természetes, külsőségektől mentes műfaj. Engem is ez vonz benne.
Én nem vagyok ez a díva típus, engem ez feszélyezne. De vannak vérbeli dzsesszdívák, mint például Dee Dee Bridgewater vagy Dianne Reaves, akik hihetetlen közvetlenséget tudnak teremteni.
Egyszer az egyik növendékem azt mondta, neki az tetszik a dzsesszben, hogy kijön egy csávó, aki úgy néz ki, mint egy könyvelő vagy egy bérszámfejtő, és közben lefújja az égről a csillagokat. Ez nagyon tetszett, rendkívül találó jellemzése a műfajunknak.
Meg eleve az a leosztás, hogy a karmester, aki összefog és dirigál, férfi, az énekes pedig, aki elvarázsol, és szárnyaira vesz, nő. A dzsesszben különösen alig van női hangszeres és férfi énekes.
Ez nálunk van inkább így. Amerikában egyre több a nagyszerűbbnél nagyszerűbb női hangszeres zenész, nem beszélve a férfi énekes világsztárokról. Gondoljunk Frank Sinatrára vagy Kurt Ellingre.
És nálunk miért van másként?
Nem tudom. Itthon a dzsesszben valahogy még mindig főként férfiak a hangszeres zenészek, nők az énekesek. Amerikában más a kultúra, az oktatás, jobban figyelnek a nemek közötti egyenlőségre.
Mondhatjuk, hogy a dzsessz egyszerre nagyon introvertált és extrovertált műfaj?
Abszolút. Ez egy belső út, alkotási folyamat, keresés. A legszebb, amikor a keresési folyamataim találkoznak a közönséggel.
A szerző totál szubjektív ajánlata a művésznőtől: Waste Your Time on Love.
(Borítókép: Karosi Júlia. Fotó: Ora Hasenfratz)