Októberben kezdődött az új Dumaszínházas műsorod, a NagyÁrpi. Miért pont ez az óvodás-kisiskolás vicc - mondd ki sokszor egymás után, hogy nagyárpi-nagyárpi - lett a címe?

Kovács András Péterrel járjuk a vidéket, az önálló estjén én vagyok az előzenekar, ismeri az anyagaimat, ő javasolta ezt a címet. Azonnal beleszerettem, mert olyan címet akartam, amit ha elolvasol, rögtön elröhögöd magad. És közben reflektál a helyzetemre is: most született lányom, én is lány vagyok, beindult a gyártás, a manufaktúra. Ez a cím egyben egy szűrő is, aki érti, az szeretni fogja a műsort.

Milyen témákat jársz körül a NagyÁrpiban?

Olyan élethelyzetekről van szó, amelyek formálták az identitásomat, mondjuk alaposan megcsócsálták a méltóságomat, de közben mégis rettenetesen viccesek. Egyfajta idővonal, hogy honnan jöttem és hogyan jutottam el odáig, hogy gyereket vállaltam. Mert két évvel ezelőtt még, ha valaki azt mondta, hogy gyerek, azt válaszoltam, hogy annyi pénz a Földön nincs.

A terhesség, a szülés tele van olyan élethelyzetekkel, amelyek megcsócsálják a méltóságot.

Teljesen szürreális az egész. Maga a kórházi tartózkodás, amikor bemész szülni, az egód továbbmegy a taxival, nem számít, ki vagy egyébként az utcán, a melóban, a színpadon, az életben. Teljes mértékben rá kell bíznod magad másokra a szó fizikai értelmében, ami szerintem az egyik legfélelmetesebb dolog az életben. Ezek jó ihletet adtak. Amikor például császármetszésre bevisznek a felháborítóan jól megvilágított műtőbe, bent vannak vagy tizenhatan, te ezer hónapos terhesen ülsz pucéran a műtőasztal szélén, éppen cicahátat kell csinálnod, hogy beadják az epidurált, és bejön még valaki azzal, hogy “Jó napot, művésznő!” Na az kőkemény.

Csak pár hónapja szültél, de nem tűntél el hosszú időre a közönség elől, mert a terhességed alatt végig ment a Matrjoska vlog sorozatod a YouTube-on. Aztán jött egy kis szünet, és most megint jelennek meg új részek. Miért indítottad a vlogot? 

Tudom, hogy nem úgy nézek ki, de nem szeretem a cukormázat. Nem szabad ezt az egész terhesség témát egy nagy masnival átkötni, mert attól csak nagyobb lesz a nőkön a nyomás. Nekem maga a terhesség, még úgy is, hogy terveztük, egyfajta identitáskrízissel kezdődött. Ott voltam egy új élethelyzetben, ami egyszerre elképesztően izgalmas és dermesztően félelmetes, és a régi megküzdési stratégiák szóba sem jöhettek. Teljesen át kellett keretezni saját magamat, hogy mire odaérünk, az az ember lehessek, akire szüksége van egy gyereknek. És ahogy elkezdtem felmérni a helyzetet, egyre durvábbnak tűnt. Ebből lett egy olyan téma, amit nem akartam felvinni a színpadra, mert úgy éreztem a színpadon ez nem működik jól. De éreztem, hogy van benne annyi tartalom, hogy valamit kéne csinálni belőle. Ventilálni akartam és teret adni a gyarló gondolataimnak.

Mennyire lepett meg a sikere? 80-140 ezres nézettsége lett a részeknek, és szabályos női közösség épült a Matrjoska köré.

Erre egyáltalán nem számítottam. Nagyon különleges összetételű és kifejezetten jó fej közönségem lett a YouTube-on. Azt gondoltam, hogy vicces lesz meg szórakoztató, mert azt azért nem olyan nehéz megugrani vágott videókkal. Aztán egyszer csak lett mélysége, komoly összetartó ereje, és kopott a stand-up jellege, elkezdett vlogosodni. Szerdánként jöttek az új részek, ami utólag belegondolva embertelen vállalás volt a munka és a fellépések mellett, de kicsit a heroinom is lett a közösség, ami ott épült. Kalandvágytól vezérelve a kilencedik hónapban tartottam végül három közönségtalálkozó jellegű estet is a Dumaszínházban, amire összesen 750-en jöttek el.

Egy oxytocin bárral egészen durva bulivá fajulhatott volna, de meglepő módon csak a közönség harmada jött terhesen.

A reakciók alapján mintha valamilyen hiányra éreztél volna rá ezzel a vloggal. Szerinted mi lehetett ez?

Nem szokás itthon saját kárunkra viccelődni, a nehézségek mint téma pedig abszolút szürke zóna. Az a magyar virtus, hogy csendben roskadozol alattuk. Pedig a feszültségoldás legjobb módja a nevetés. Amikor terhesen már nem tudsz sportolni, fürdőbe járni, nem tudsz inni, nem tudsz már semmit csinálni, akkor is ki kell engedni valahol a gőzt. A másik talán, hogy nem próbáltam másnak látszani, mint ahogy aktuálisan éreztem magam. Nem beállított pózban, full sminkben, hajban, bevilágítva, filmes minőségben készültek a részek. Azzal nem azt üzentem volna a 24 évesen terhes Lillának Kiskunfélegyházára, hogy nyugika, én is nyomorult vagyok néha. És konkrétan ez volt az egyik cél. Mármint nem a nyomorultság, hanem a sorsközösség hasas pajtásaimmal.

A vlog szélesítette azt a kört, akik követnek téged? A kiskunfélegyházi terhes 24 éveseket nem gondoltam volna okvetlenül a stand-upos Ráskó Eszter rajongóinak.

Egyértelműen. Van ugye statisztika a YouTube-on, hogy hol nézték a legtöbben. Nyilván Budapest jelentős, de tisztességes hányada vidéki nagyvárosokban, legtöbben konkrétan Debrecenben néztek. Onnan is lehetett érezni, hogy mennyire kiszélesedett a kör, hogy a teljesen ironikus, szándékosan trashre vett terhesfotózásos rész kissé megtörte a közönség elégedettségi görbét, megjelentek az értetlenkedők meg a méltatlankodók. De összességében így is nagyon hálás vagyok, mert megismertem a pozitív részét a netnek.

Régen a negatív kommentek nagyon kikészítettek?

Egy olyan mezőnyben indultam, ahol rajtam kívül szinte csak férfiak vannak. Sosem voltam vérfeminista, mindig teljesítményalapú volt a gondolkodásom, nem nemi alapú. A humor volt az első terület, ahol az éreztem, hogy igazságtalanok velem.

Mert vannak, akik tényleg nem viselik jól, hogy nő vagy, kövér vagy, magas vagy és gátlástalan a színpadon.

Volt egy átfutási idő, amíg megszoktak a kommentelők. Sok embernek azután lettem szimpatikus, hogy nézték a vlogomat, előtte úgy gondolták, hogy túl magabiztos, pökhendi vagyok. Amit szintén nem értek, mert szinte minden anyagom valamilyen módon a sebezhetőségről szól. A negatív kommentek kapcsán leginkább az viselt meg, hogy az agressziónak van egy olyan mértéke, amit látva tehetetlenül állsz. Volt olyan komment, amit elolvasva azon gondolkoztam, hogy ezt a börtönből írta vajon, és éppen késelik közben a fogkeféjével? Aztán az ember hozzákérgesedik és elfogadja, hogy igen, ők is köztünk járnak.

Kívülről nézve a humorista karriered villámgyorsnak tűnik: 2016-ban álltál először színpadra, 2019-ben meg elkapkodják a jegyeket az új műsorodra.

Ezt javarészt a Dumaszínháznak köszönhetem, amiért hisznek bennem. Egyszer megtorpantam amúgy. Még egyetemista voltam, amikor elmentem egy mini tehetségkutatóra a Godot-ba, megnyertem, és tetszettem is nekik, mondták, hogy gyere, fussunk neki, színpad, gyakorlás, Comedy Central, és így tovább. De beijedtem, hogy én pszichológus leszek, ki fog engem így komolyan venni? Aztán hat évvel később, úgy éreztem, most vagy soha, még egyszer nekiugrottam, és elindultam a Magyarország, szereplek!-en. Annyira meghatározó létélmény volt, hogy színpadon lehetek, hogy amikor Litkai Gergő (a Dumaszínház vezetője - M.D.) utólag kielemezte a videómat, azt mondta, hogy egyedül rajtam látszott,hogy én tényleg élveztem az egészet. Amikor Kovács András Péter vidéki turnéja beszippantott, lett rengeteg plusz fellépésem, így már nem sóvárogtam műsoridő után, hanem csak úgy történtek az események, elkapott a flow-ja az egésznek, azt éreztem, hogy na ez vagyok én, ez az élet, ezt akarom csinálni, megérkeztem.

Sok mindennel viccelsz, de a politika nem tartozik közéjük. Miért?

Az a fajta komédia, amit én csinálok, részben megfigyeléseken alapszik, részben pedig story telling. De amúgy akarva-akaratlanul mégis kerül politika a műsoraimba, csak sosem ezzel a célzattal megyek neki. A nőügyeket, Trumpot, a klímaváltozást, meg Borkait például most rendesen erőfeszítés lenne kikerülni. Nőként és humoristaként is foglalkoztatnak az aktuális események, A szolgálólány meséje-szerű szürrealitástól a szaporítószervalapú nemzeti gondolkodáson át a klímaszorongásig, és őszintén várom már az időt, amikor a férfiaknak el kell majd számolniuk a csak úri mulatságból eltékozolt szaporítóanyagukkal. De közben azt is érzem, hogy nem szólhat minden erről, mert ezen kívül is marha sok fontos dolog van, amiről kell és érdemes beszélni.

Amerikában az elmúlt 10-15 évben rengeteg női komikus jelent meg Sarah Silvermantől Amy Schumeren át Ali Wongig. El tudsz képzelni hasonlót itthon? Hogy egyszer csak feltűnik egy csomó női humorista?

Nem sajnos, de nagyon bírnám. Ha nem is leszünk hirtelen ötvenen, de ha legalább még ketten jönnének, az már nagyon jó lenne. Most az Ács Fruzsival tartjuk a frontot, az önálló estemen azért is szerettem volna, hogy ő legyen az előzenekar, hogy az emberek lássák a variációkat egy témára, hogy a nőknek nagyon sokféle humoruk van. Fruzsi tök más humorérzéket képvisel, mint én, ahogy a mostanában kicsit visszavonult Kormos Anett is egy unikum.

Vannak olyan viccek, témák, amiket egy nőtől jobban elfogadnak? Vagy fordítva, amik viccesebbek, ha egy férfi mondja?

Abszolút. Amikor én kezdek el szabados lenni, az valahogy mindig sokkal nagyobbat üt, míg egy fickó szájából az ilyen kijelentések megszokottabbak, általánosak.

Sokáig azzal nyitottam, hogy “Anyukámék nem akarták, hogy kurva legyek, ezért felhizlaltak”.

Erre majd nyilván rárepülnek a vaskalapos „Hofi volt az utolsó humorista”, meg a „csak a Bödőcs mega Kőhalmi” típusú okleveles humorszakértők, de az én szabadságom az, hogy nem próbálom meg magam beleszuszakolni senki kosztümjébe. Közben nem attól leszek szüfrazsett, hogy az adott pillanatban ki merem mondani, hogy kurva, hanem attól, hogy utána nem gondolkozom rajta, hogy ezt nekem szabad-e. Mert szabad. A humor szakma diverzitását pedig őrizni és fejleszteni kell, mert ennek az országnak is jár a sokszínűség meg a választási lehetőség.

Meddig terjed ez a szabadság? Van olyan téma, amivel nem lehet viccelni?

Mindenki a saját hírének a kovácsa, mindenről lehet beszélni, a perspektíva meg a tálalás, na meg az adott közönség befogadóképessége dönti el, hogy meddig tudsz elmenni. A Dumaszínházban nincs cenzúra. Egyfajta szakmai útmutatás vagy morál azért van, hogy például olyan dolgokról ne oldjuk le a feszültséget, amik mondjuk tömegesen emberéleteket követeltek. Mondjuk érkezett olyan nézői levél is, ami szerint a gluténérzékenység is ebbe a kategóriába tartozik, szóval nem könnyű.

(Borítókép: Huszti István / Index)