Czukor Balázs is abban a „legendás” Máté Gábor–Horvai István-osztályban végzett a Színművészeti Egyetemen, amelyikben Kovács Patrícia, Jordán Adél, Fenyő Iván, Száraz Dénes és még sok ismert színész, akik már tizenharmadik éve készítenek minden évben egy-egy előadást valamelyikük életéből. Idén ő volt a soros; az előadásról azt írtuk, úgy tűnik, Czukor – aki egyébként pár éve már nem játszik színházban, azóta csak rendezőként dolgozik – nem engedte magához elég közel az osztálytársait, és így inkább a szakmáról és nem a lelkéről szól az előadás.

Az előadások után beszélgettünk a Czukor Show vagy Az éjszakám a nappalod című filmekben főszerepet játszó színész-rendezővel, aki az egyetem után játszott a Bárkában, az Örkény Színházban, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban és a Szputnyik Hajózási Társaságban is, de jó ideje már szabadúszó. Az interjúban szóba került, mi a baja a magyar színházzal, milyen konfliktusa volt az osztályfőnökével, miért olyan különleges a viszonya az apjával, hogyan befolyásolta a családját a munkája és a munkáját a családja. És hogy miért mondta neki az apja, sose felejtse el azokat az embereket, akiket a romániai forradalom idején vett fel videóra.

Sok minden kiderült rólad az előadásból, például az, hogyan távolodtál el a színészettől, de az nem, hogy oroszlányi születésű gyerekként hogyan kerültél a közelébe.

Ahogy anyám visszaemlékezett a bátyám születésének körülményeire, és arra, ahogyan abban apám részt vett, jobbnak látta, ha velem lemegy szülni Törökbálintról Oroszlányba az anyukájához. Ez nyilván feszültséget okozott a szüleim között, ráadásul a 42. hétre születtem, így két héttel tovább tartott a lent maradásunk. Tehát alapvetően nem oroszlányi vagyok, hanem törökbálinti.

Az előadás ennek ellenére elég szépnek és szinte harmonikusnak ábrázolta a viszonyodat az apukáddal, Cukor György költővel.

Ő egy különlegesen tehetséges, de nagyon magának való, a saját útját járó ember; igazából nem is várható el tőle olyasfajta figyelem, amit egy apától általában el lehetne várni. Ahogy telik-múlik az idő, ezt egyre jobban elfogadom. Sokat kaptam tőle.

Szerintem nem sok gyerek van, aki ha a nyár közepén arra kéri az apját, vigye el szánkózni, tényleg kimegy vele.

A szabadságról alkotott képembe ez beivódott. Ezzel a szabadságérzettel apám nem tudott semmilyen rendszerben jól működni. A nyolcvanas években többször bevitték, és győzködték, hogy jelentsen, de nem tette. Volt, hogy Leninre hivatkozott, hogy majd nem lesz szükség rendőrségre mint intézményre, mert a nép kezében lesz az ellenőrző hatalom.

Apám a romániai forradalom idején felvette videóra a történteket. Volt egy rész, mikor Ceaușescu közeli emberei tapsikoltak a főnöknek. Kilassította ezeket a képkockákat, és azt mondta, hogy jegyezzem meg örökre ezeket az embereket. Hát azt hiszem, megjegyeztem: nem bírom a hízelgést. Egyébként érdekesség, hogy apám Máté Lajosnál, Máté Gábor apjánál tanult színjátszást. Mesélte, hogy Máté Lajos egyforintosokat osztogatott, ha egy kérdésére valaki jól válaszolt, apám elmondása szerint elég sokat begyűjtött.

Nem is volt benned harag vagy más rossz érzés miatta soha?

De, rengeteg, persze... Főleg, amikor elváltak. Jó lett volna, ha tudtam volna hozzá fordulni az egyetem alatt, amikor problémáim voltak.

Az előadás egyik jelenete arról szólt, hogy volt egy komolyabb konfliktusod a Színművészeti Egyetemen az osztályfőnököddel, Máté Gáborral: a jelenetben az szerepelt, hogy Máté kiborult, mert túl halkan beszéltél, és emiatt elég erőteljesen és kemény szavakkal kritizált. Egy interjúban pedig azt is elmondtad, hogy ez után elég nehéz volt számodra az egyetemre járni. És most mégis itt vagytok, Máté Gábor volt az előadás rendezője, az ő rendezésében játszottátok újra ezt a konfliktust, meg a többi kitárulkozást is. Ez mennyire viselt meg?

Nagyon. Mivel eléggé emlékezetes volt a kiborulása, az osztálytársak közül is többen mondták, hogy mindenképp legyen meg ez a jelenet. Rosszul esett volna, ha elvicceljük, de Gábort sem akartam rossz helyzetbe hozni, de az is furcsa lett volna, ha nem érintjük, mivel ez egy erős közös élményünk volt. A nehézség nem feltétlenül a megidézéssel volt, hanem, hogy párhuzamot akartam vonni az akkor történtek és a között, hogy úgy érzékelem,

az egykori nagy mesterek még mindig tanítványként kezelik a korosztályomat a színházi szakmában.

Alapvetően lényegesebbnek tartottam, hogy a korosztályunk az én személyemen keresztül beszéljen arról, hogy hogyan éli meg magát a jelenlegi színházi életben, mint hogy az én magánéletemet tárjuk fel.

Tartottam attól, hogy ha megidézzük a történteket, és a jelenlegi színházi rendszert is kritizálom, esetleg elvágom magam bizonyos munkáktól, de ezt éreztem jelen idejűnek, hitelesnek, a korábbi előadásoktól eltérőnek. Mégsem tudtam ezt teljes mértékben képviselni, mert ezeknek az előadásoknak lényege, hogy az osztály a saját kreativitását használva kissé elemelve, általában jófajta iróniával állítja színpadra a címszereplő életét. Aztán jött egy ötletem, hogy esetleg az lehetne a megoldás, ha egy jelenetben beperelném Gábort, a többiek pedig tanúként elmondanák a véleményüket, aztán mindenki ennek mentén elmesélhetné a saját nyűgét a színházi szakmáról. Ebből aztán hatalmas konfliktus lett. Végül úgy döntöttem, hogy ha ez ennyire kényes, és nemcsak engem, hanem mindenki mást is ennyire megvisel, akkor inkább hagyjuk a témát. Utána két napig nem tudtam aludni, azt éreztem, hogy meghasonultam, hiszen fontosnak tartottam, hogy beszéljek ezekről a dolgokról. Végül maga a jelenet bekerült az előadásba, de a kritika a színházi helyzetről nem, csak árnyaltan a Cseresznyéskertből vett Trofimov-monológgal, ami az előadás végén egy dalban hangzott el.

Jobban érzed magad a premier óta?

Igen, sokkal. Főleg úgy, hogy végül összeállt darab, és előadásról előadásra egyre jobb lett. Valahogy elkezdett egy olyan képet mutatni, ami valamelyest tényleg lehet jellemző rám, és árnyaltan, de mégis belekerült valami abból, amit szerettem volna. Mindegyik előadást végignéztem oldalról, így könnyebben el tudtam engedni. Utólag persze nagyon sok mindent egész máshogy csináltam volna, de így volt őszinte, így tudtam kommunikálni, és ennyit tudtam magamból adni.

Le akarnád zárni az elmúlt húsz évet?

Igen. Nagyon jó, hogy túl vagyok ezen az előadássorozaton, még úgy is, hogy nem ment minden simán. Zárkózott ember vagyok, nyomasztott, hogy rólam készül majd előadás, de asszem a tőlem telhető maximális bátorsággal csaptam bele.

Arra végül is nem válaszoltál, hogyan kerültél a színészet közelébe.

A középiskola alatt volt egy zenekar, amiben énekeltem, és rengeteg filmet láttam. Nem tudtam, hova felvételizzek; zenei irányba is mehettem volna, de ahhoz nem voltam elég képzett. Habár az első felvételi előtt körülbelül ötször voltam színházban, a Színművészeti valahogy mégis egyértelműnek tűnt. Mikor először felvételiztem, eljutottam a harmadik rostáig. Egy évvel később, bár elmentem a Madách Színházba stúdiósnak, de valójában még mindig nem tudtam semmit a színházról, mégis felvettek.

Ha akkor tudod mindazt a szakmáról, a színészetről, amit ma, húsz évvel később már tudsz, elmentél volna felvételizni?

Hát, nem hiszem. De valószínűleg hasonló dolgokat éltem volna meg, ha más szakmát választok. Próbáltam az utóbbi időben nagyon nyitottan hozzáállni a színházcsináláshoz, de ez nem biztos, hogy jó választás volt. Egy csomó olyan emberben megbíztam, akiben nem kellett volna, sok embernek megnyíltam, aki szerintem ezt kihasználta, így rengeteg sérelem ért. Komoly idegrendszer kell hozzá, hogy életben tudj maradni, és ne veszítsd el az érdeklődésed. Fel kell kötni a gatyát, és sokkal jobban résen kell lenni, mint azt korábban gondoltam.

Az előadásban beszéltél arról a pontról, amikor először érezted azt a színpadon, játék közben, hogy nem is érted, mit keresel a színpadon, minek csinálod ezt egyáltalán, és egyébként is, a színészet nem más, mint hogy az egyik ember egy betanult szöveget ismételget egy másik előtt, aki szintén egy betanult szöveget ismételget.

Igen, skizoid helyzetnek éreztem, hogy állandóan úgy csinálunk, mintha nem tudnánk, mi jön a következő pillanatban, és mintha ezt nem nézné senki. Egy idő után már nem elégített ki, hogy sikereim voltak bizonyos szerepekkel, a kudarcokat meg végtelenül szégyelltem. A rendezés számomra sokkal izgalmasabb. Annak ellenére, hogy maximálisan megpróbálok bevonni mindenkit az előadások készítésébe, mégis arról tudok beszélni, ami engem érdekel.

Nem épp az a színészet nagy kihívása, hogy amit estéről estére elmondasz, az ne csak ismétlés legyen, hanem minden este újra és újra valóban átéld az egészet?

Szerintem alkat kérdése, hogy ki az, aki ezt bírja csinálni. Én nem vagyok ilyen alkat. Sokszor kérdezték, hogy hiányzik-e a színpadi színészet, de egyáltalán nem. Eszembe se jut, hogy esténként színpadon kéne állnom. Az valamelyest zavar, hogy viszonylag keveset forgatok, mert a filmezés színészként sokkal jobban izgat.

Az előadásban többször is felmerül, a rendezők nem feltétlenül úgy közelítik meg a színházat, ahogy szerinted értelmes lenne, és például nem tudsz a karakterre koncentrálni, mert ehelyett azt kell tettetned, hogy egy nem létező falon egy nem létező villanykapcsolót kapcsolgass. Ez mennyire játszott közre abban, hogy abbahagytad a színészkedést?

Erősen benne volt. Sok rendező hatalmi helyzetnek éli meg, hogy másokat irányíthat, ami eléggé lehangoló.

A rendező egy jól irányzott cinikus mondattal egy teljes próbafolyamatát el tudja szúrni egy színésznek.

Én úgy vagyok vele, ha egy színész nem játszik jól, akkor azért általában a rendező a hibás. Egyébként az előadásban lévő jelenet egy pozitív példa, mert Ascher Tamást inspirálta, mikor elmondtam neki, hogy nem tudok a következő pillanatban hitelesen megijedni, ha előtte egy nem létező ajtón kell bemennem. Színészként nagyon makacs voltam, és mindig úgy akartam a saját utam járni, hogy nem igazán engedtem másokat belepiszkálni. De ha megkaptam a bizalmat, akkor sokkal jobban oda tudtam adni magam, és jobban mertem segítséget kérni.

Az kiderült az előadásból, hogy hatalmas fordulópont volt az életedben a kislányod születése. Mi változott meg benned emiatt?

Minden. Az ő otthon születése egy olyan őszinte, csupasz és tiszta, minden fájdalommal és szépséggel teli 27 óra volt az életemben, amilyet korábban még soha nem tapasztaltam. Egy gyerek születése teljesen felforgatja az addigi családi rendszert: a berögzült dolgok elkezdenek önmagukból kifordulni, mert már a magzat előhív korábbi félelmeket, beidegződéseket, amivel érdemes valamit kezdeni. Most az előadások után inkább arról tudok beszélni, milyen rossz érzés volt, hogy a próbafolyamat alatt nem figyeltem oda rájuk eléggé, mert el szerettem volna mondani valamit ezzel az előadással. Alapvetően nekem nehéz a munkát meg a családot összeegyeztetni. A döntésben, hogy színpadon már nem játszom, az is közrejátszott, hogy nagyobb teret akartam engedni a magánéletnek.

Segít, hogy a feleségeddel, Surányi Nóra képzőművésszel együtt is dolgoztok?

Biztos vagyok benne, hogy ha nem dolgoztunk volna együtt, most sokkal rosszabb helyzetben lenne mentálisan a család, sokkal jobban eltávolodtunk volna egymástól, és én sem tudtam volna ennyi kísérletező előadást létrehozni. De nagyon nehéz volt elkezdeni együtt dolgozni.

Mert ferde szemmel nézik, hogy „na, beprotezsálta a nőjét”?

Lehet, de szerintem inkább értetlenség van, hogy mit keres mellettem, és ki is ő egyáltalán. A feleségem nagyon őszinte, jószívű, különleges ember. Nem mellesleg egy érzékeny gondolkodó, és tehetséges alkotó. Ezzel a felhozatallal nem túl jó besétálni egy színházi közegbe, főként úgy, hogy képzőművészeti oldaláról jön, és láthatóan nem akar színházban nyomulni, játszani vagy rendezővé válni. Ebben a hierarchikus magyar színházi rendszerben ez eléggé szokatlan. Persze itthon is van már számos példa a családon belüli együttműködésekre, külföldön meg végképp rég nem számít különlegességnek, hogy alkotótársak dolgoznak együtt előadásokon, akár úgyis, hogy együtt is élnek. Ha például ő egy kiállításon egy videóinstallációval vesz részt, ahol a videó alá ki van írva mindkettőnk neve, senki nem kérdezi meg, hogy ki az alkotó. Alkotóként legitim döntési joga van odabiggyeszteni az én nevemet is, még akkor is, ha én esetleg csak egy ötletindító gondolatot adtam vagy egy lámpát tartottam épp a munkafolyamat alatt, de ő úgy ítéli meg, hogy ez attól még kettőnk műve. Nincsen hierarchizálás, ha ő úgy dönt, hogy ne legyen. Ezt színházban nagyon nehéz elérni. A legviccesebb, mikor minden alkalommal a plakát elkészültekor bajban vannak a színházak, hogy miként definiálják Nórát. Minden alkalommal megpróbálnak minket meggyőzni, hogy írjuk látványtervezőnek vagy dramaturgnak. Ő meg jogosan tiltakozik, hogy erre vannak profi szakemberek, ez akár sérthetné is őket.

Egyébként a munkafolyamat közben mi sem értünk egyet egy csomó mindenben, ami biztos nem könnyű azoknak, akikkel együtt dolgozunk. De ez akár felszabadító is lehetne, mert nem árulunk zsákbamacskát. Mindig lehet tudni, hogy az adott munkában épp hol tartunk, és ez nem üvöltözés formájában vagy hisztérikus kirohanásokban történik, hanem gondolatok és nézetek megvitatásában nyilvánul meg, amihez bárki csatlakozhat. Egyébként mi is még csak tanuljuk, hogy milyen együtt és másokkal együtt dolgozni, habár már öt előadást készítettünk közösen.

Az éjszakám a nappalod című filmben egy olyan férfit játszol, akinek terhes a felesége, és még a szülés előtt megpróbálja valahogy feldolgozni ezt az információt, hogy sikerüljön tényleg apává válnia. Neked is meg kellett küzdened magaddal?

Az első egy évben nem dolgoztam, otthon voltam a kislányommal és a feleségemmel. Szerencsére bejöttek olyan filmes munkák, hogy ki tudtuk húzni azt az egy évet. Illetve egy monodrámát rendeztem a Bűn és bűnhődésből, aminek a szereplőjével, Kolnai Kovács Gergellyel sokszor úgy próbáltunk, hogy a kislányom a hordozókendőben rám kötve aludt, míg mi beszélgettünk a karakterről, az előadásról.

Egyszer, mikor a kislányom körülbelül két hetesen aludt az ágyban, volt egy pillanat, mikor azt láttam, hogy nem ő fekszik ott, hanem én. Nagyon különös volt.

Akkor átvillant rajtam, hogy a halállal valószínűleg tényleg nem ér véget az élet.

Ez volt talán életem legvarázslatosabb pillanata; mintha megszűnt volna az idő és a tér.

Az jelent neked bármit, felturbózza az önértékelésed, hogy két film, Az éjszakám a nappalod és a Czukor Show főszerepét is eljátszottad?

Nem igazán. Mint munkákra tudok gondolni ezekre a filmekre, és örülök, hogy részt vehettem bennük. Habár a szerep nem, de mint film a Czukor Show közelebb áll hozzám, mert egy nagyon lényeges társadalmi problémát feszeget. Ha belegondolsz, teljesen abszurd, hogy több millióan azt nézik, hogy egy kibeszélő show keretein belül valaki kínlódik.

Az se jelent sokat, hogy egy forgatáson minden körülötted forog?

Inkább zavarba ejt. A forgatások hangulatán érződik, hogy mindenki jó napidíjat kap, ezért általában álkedvesség és hülyeség megy folyamatosan. Pedig a film nagyon intim, sok szempontból nagyon őszinte és szép műfaj.

Ha ránéz az ember az életrajzodra, azt látja, ennyi idő alatt már milyen sok színházban játszottál, aztán színészből rendező lettél, aztán szabadúszóvá váltál: mintha folyamatosan keresnéd önmagad, és nem találnád a helyed. Tényleg így van?

Nem én tettem magam szabadúszóvá, így alakult. Inkább már szeretnék egy társulathoz tartozni. Az előző évben négyet rendeztem különböző színházakban, és a következő évben is ennyit fogok. Ez túlságosan sok, de anyagi okokból nem tehetem meg, hogy kevesebbet vállaljak.

De több interjúban azt mondtad, azt nem tudnád elképzelni, hogy ne a színházzal foglalkozz.

Közel negyven évesen mindenképp szükségét érzem, hogy mással is foglalkozzak, ne csak színházzal. Azt nem tudom, hogy teljesen el tudnám-e engedni. Nagyon szeretek rendezni, főleg úgy, ha közösen alkothatok a színészekkel, akár úgy, hogy együtt írjuk a darabot. Ezek a legszebb és a legnehezebb munkák, de ilyenkor a jelenről tudunk beszélni, a saját elképzeléseinket valósítjuk meg, nem pedig egy íróét. Ilyen előadásból egy évben maximum kettőt tudok megcsinálni, mert sokkal több befektetéssel jár, sokkal időigényesebb, így kénytelen vagyok kompromisszumokat kötni, és valahogy becsempészni egy kis személyességet a más típusú munkákba is. Egyébként főként nem az előadások létrehozatala a kimerítő, hanem a rengeteg körülmény, amíg odáig eljutok, hogy valamelyest szabadon dolgozhassak.