Index Vakbarát Hírportál

Lex Alföldi lépett a kultúr-tao helyébe?

2019. július 19., péntek 12:07

„A rendszer nem omlik össze, mert úgy tűnik, a nagy kőszínházak pénzüknél lesznek. A Katona vagy az Örkény bedőlése nyilván soha nem is volt cél, de újra mindenki érezheti, hogy kitől is kapja a pénzt”

– mondja az Átrium magánszínház egyik vezetője, Zsedényi Balázs. Aki meg panaszkodik, annak felülről szólnak le, hogy minek kellenek az ilyen barátságtalan gesztusok: egyik forrásunk szerint volt ilyen reakció is kétségbeesett színházi közleményre. Eközben a szakmában a „Lex Alföldiről” suttognak, és mivel az új rendszer legnagyobb vesztesei, vagyis az Átrium, a Centrál Színház és a Rózsavölgyi Szalon repertoárjának egyaránt az Alföldi Róbert által rendezett vagy játszott előadások a húzódarabjai, ezért talán nem is teljesen légből kapott ilyesmire gondolni.

Mi történt eddig?

Hogy a kormány egyetlen tollvonással, egyik napról a másikra, a szakmával való egyeztetés nélkül megszünteti az évek óta bevett kultúratámogatási rendszert, az előadó-művészeti szervezetek tao-támogatását, az tavaly októberben derült ki, és okozott káoszt a színházak és fesztiválok körében: a rendelkezés bár jogilag nem, de praktikus értelemben visszamenőleges hatályú volt, mivel a tao bevezetése annak idején arra kényszerítette a színházakat, hogy az előző éves jegyárbevételük után járó, de csak a következő évben igényelhető támogatást előre betervezzék az évados költségvetésükbe. (Pláne, mivel a bevezetéskor a fenntartó egyszerűen annyival csökkentette a normatív támogatást, amennyi taót az adott intézmény folyósítani tudott.) Így minden színház úgy tervezte meg az évadát, hogy számított az akár több százmilliós vagy milliárdos nagyságrendű forrásra. 

A rendszer megváltoztatása után bő fél évig semmit, de szó szerint semmit sem lehetett biztosan tudni, miközben a kiadások egyre nőttek, szerződéseket kellett kötni, új bemutatókat kellett kiírni. A színházi szakmában viszont nem volt egységes és hangos tiltakozás, helyette sokan inkább a maguk jövőjét igyekeztek csendben biztosítani, a fővárosban például a legtöbb színházat fenntartó városvezetéssel, Tarlós István hivatalával egyeztetve, hogy aztán Tarlós a választási kampányban bejelenthesse: ő bizony kijárta a színházainak, ami jár nekik, sőt még többet is, mint tavaly. Kivéve persze a függetleneket, akikről valamiért nem érezte úgy a polgármester, hogy értük is „oroszlánként kell harcolni”, ahogy Fekete Péter államtitkár fogalmazott a jóságos városvezetőről. Jellemző, hogy a leglátványosabb kiállás is alig volt több jelképes, de kétségkívül szép gesztusnál: az Örkény Színház és a Katona József Színház jelentették be, hogy „tekintettel a független és befogadó színházak bizonytalan helyzetére”, idén nem nyújtanak be pályázatot az NKA Színházművészeti Kollégiumához. De a nagy kőszínházak az NKA-tól egyébként is csak apró összegeket tudnak igényelni a teljes költségvetésükhöz képest.

Azóta viszont megszülettek a döntések – többnyire. Az új rendszer működésére jellemző abszurd momentum, hogy az egyik legfontosabb magánszínház, az Orlai Produkciós Iroda esetében adatpótlást kértek, amit az Iroda május elején teljesített is, de azóta sem kaptak semmiféle választ vagy bármilyen reakciót, így speciel ez a színház a többieknél hónapokkal később sem kapott még értesítést a döntésről, és úgy áll az új évad előtt, hogy fogalma sincs, akár csak megközelítőleg mennyiből is gazdálkodhat, még az ígéretek szintjén sem. Mert – ez a másik abszurd pont – csak ígéretekről van szó: a színházak májusban egy olyan dokumentumot kaptak, amely előbb közli a megítélt támogatás mértékét, majd hozzáteszi, ezt amúgy csak „a forrás rendelkezésre állása esetén” utalják majd át, akkor is csak három részletben, végül leszögezi: „Jelen levél nem minősül pénzügyi kötelezettségvállalásnak és nem támogatói okirat.” Úgy tudjuk, van színház, amely azóta már megkapta az első harmadot, és most optimistán reménykednek, hogy akkor majd egyszer biztos tényleg megjön a másik kétharmad is, fennforog majd „a forrás rendelkezésre állása”.

The winner takes it all

Korábban megírtuk, hogy a rendszer nagy győztese a Nemzeti Színház, a Magyar Cirkusz és Varieté (MACIVA) és a Pesti Magyar Színház lett, mert bár a fővárosi és állami fenntartású nagy intézmények többnyire annyi „tao-pótlást” kaptak, amennyire a régi rendszerben is jogosultak lettek volna, ez a három intézmény jelentősen többet. A Magyar Színház vezetősége az Indexnek elmondta, a hatalmas, a korábban járónál ötször nagyobb támogatás (800 millió forint) nem egyszerűen tao-helyettesítés, hanem olyan valóban fontos fejlesztések megvalósítására ítélték meg nekik, mint például az akadálymentesítés és a kamaszszínház kialakítása.

A Nemzeti Színházat hónapokkal korábban kerestük meg a kérdéseinkkel, de azóta sem válaszoltak arra, milyen tevékenységre ítéltek meg nekik ötszörös összeget (400 millió forintot). Azóta kiderült: a Nemzeti Színházban a nézőknek csak nagyjából a fele volt fizető vendég a nagyszínpadon, így tao-támogatás is csak utánuk járt volna, ami érdekes adat azzal együtt, hogy a tao eltörlésének leghangosabb élharcosa mindig is a színház igazgatója, Vidnyánszky Attila volt. A cirkuszról pedig könnyű Fekete Péter kulturális államtitkárra gondolni, aki volt már cirkuszigazgató is, legújabban pedig a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ miniszteri biztosának nevezte ki a miniszter.

Különösebb botrány tehát nem tört ki: a legtöbb nagyszínház pénzénél van, és bár a függetlenek valamelyest szívhatják a fogukat a kevesebb támogatás miatt, itt sincs szó olyan különbségekről, amelyek kivéreztetnék az egész szférát. Vezető beosztású független színházi forrásunk elmondta, Fekete Péter államtitkár egyeztetett a függetlenekről, és ígéretet tett rá, hogy a 20 millió forint alatti támogatásokat a kőszínházakkal ellentétben nem három részletben, hanem egyben utalják. Az egyeztetéseken elhangzott összegekhez lényegében tartotta is magát a fenntartó – az elmúlt három év átlagos jegyeladását veszik alapul, amiből azért a mostanában nagyot fejlődő társulatoknak lehet bajuk. Ugyanakkor forrásunk szerint a rendszer teljesen átláthatatlan, a döntéseket nem indokolják, nincs olyan keretrendszer, amely tisztázná a függetlenek helyzetét, és hogy miért pont ennyi jutott nekik a tao-pótlásra elkülönített milliárdokból.

És ez az új rendszer egyik legfontosabb problémája: a teljes átláthatatlanság és indokolatlanság. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma utoljára 2018. végén válaszolt szűkszavúan az Index megkeresésére, és minden válasz nélkül hagyták többek között az utóbbi hónapokban írt, a tao-pótlásra vonatkozó kérdéseinket is, amelyeket eleve azért kellett elküldenünk, mert a minisztérium nem tartja fontosnak a döntései ismertetését, indoklását, bemutatását. A tao helyetti támogatás megítélésének szempontrendszere egyáltalán nem ismert, ami persze tökéletes megoldás arra, hogy a színházak ne tudjanak mivel kapcsolatban panaszkodni, legfeljebb csak a saját támogatásuk mértékére.

És így valóban nem csoda, hogy olyasmiket suttognak, mint a Lex Alföldi: megismerhető szempontrendszer híján felmerül, hogy politikai okok és a politikai hűség honorálása vagy kikényszerítése is közrejátszhat a döntésekben.

Puskás Tamás, az egyik nagy vesztes, a magánszínházként működő Centrál Színház igazgatója ugyanakkor azt mondja, szerinte a Lex Alföldi túlzás, már csak azért is, mert Alföldi Róbert egyik fix bázisát, a Radnóti Színházat nem büntették. Ő inkább azt feltételezi, a rendszer kiötlői úgy gondolják, az úgynevezett szórakoztató színházak elvonják a „magas művészet” elől a pénzt, és többek között ezen kellett változtatni. (Ezt ugyanakkor megkérdőjelezi a Madách és az Operettszínház viszonylag jó helyzete.) Puskás ugyanakkor hozzáteszi: ha így van, akkor is „vicces degradálónak tartani a szórakoztató címkét Shakespeare, Molière, Molnár Ferenc és a századforduló színháza után, mert amióta világ a világ, a színház szórakoztató is volt, hiszen csak így remélhettek nézőt és bevételt az állami támogatás megjelenése előtt.”

Az mindenesetre nem teljesen elvetemült, bár persze nem is bizonyítható feltételezés, hogy a tao elleni élharcos Vidnyánszkyt zavarhatta, hogy a kevés fizető nézővel működő Nemzeti jóval kevesebb taót kap, mint amennyit egy-egy sikeres „szórakoztató” színház, ami a számok szintjén leértékeli a Nemzeti fontosságát és nemzetstratégiai szerepét.

The loser standing small

Akárhogy is, tény, hogy az Átrium, a Rózsavölgyi Szalon és a Centrál Színház az új rendszer legnagyobb vesztesei, de felzárkózik hozzájuk a veresegyházi Veres 1 Színház is, illetve ott van a tanácstalan Orlai Produkció, és épp most adott ki közleményt a Mozsár Műhely is, hogy ők sem kaptak még semmilyen visszajelzést, így nem is tudják megkezdeni a következő évadot, hiszen minden tervezhetetlen. Különösen súlyos a helyzet, mivel magánszínházakról van szó: állandó és fix állami támogatás híján itt a teljes költségvetés jelentősen nagyobb hányadát fedezik a jegybevételek (és eddig a tao). Ez a szám akár a teljes bevétel 60 százaléka körül is lehet, míg a nagy budapesti kőszínházaknál ez inkább 15-25 százalék körül is mozog.

Az Átrium minden indoklás nélkül 77,1 százalékkal (168 millió forinttal) kevesebb támogatást kapott, mint amennyire a megszűnt rendszerben jogosultak lettek volna. A színház ezért levette a műsoráról azokat a drágábban játszható előadásokat, amelyek így már biztosan nem tudják visszahozni az árukat; július elején tartották például Alföldi Róbert Chicago-rendezésének legutolsó előadását. De a probléma nemcsak művészeti jellegű: a munkavállalók 90 százaléka lett az új rendszer következményeként munkanélküli.

Az Átrium ráadásul egy Magyarországon kevésbé bevett módszert is bevezetett: nem támogatókat, hanem a pénzügyi szektor felől érkező befektetőket keresett meg az előadások finanszírozásához, hogy a költségek megtérülése után aztán a profitból is visszakapják a részüket. (Ezt a befektetők eddig mindig a következő előadásba forgatták be.) Ők így most hiába várják, hogy megtérüljön a befektetésük, mivel a pénzügyi terv természetesen még számolt a taóval is.

Hasonló okból fakadt ki az egyik legismertebb magyar színházi mecénás, Polgár András is a Facebookon: „Intézményesen megloptak. Azok a derék törvénykezők, akik kieszelték, hogy a független, progresszív színházakat elpusztítják. Jogsértőn, visszamenőleges hatállyal. Néhányad-magammal megelőlegeztük a törvény által garantált bevételt, amitől – törvénytelenül – megfosztva, az Adós nem fizethet. Ezenközben a lopott pénzt nímand beámterek (mert erősebb, ámde hitelesebb jellemzésre ők nem érdemesek) osztogatják csatlósoknak” – írta.

A cégek szponzorációs tevékenysége egyébként forrásaink szerint épp a tao bevezetése miatt szűnt meg annak idején: mivel az állam intézményes keretek közé terelte a cégek adományozását, azóta már elhárítják a hasonló megkereséseket. Tehát ahelyett, hogy mostanra kiépült volna a céges mecenatúra máshol – főleg Amerikában – működő rendszere, az állam előbb leállította azt, majd újra igényt teremtett rá, de már hiába.

A Centrál Színház az elvileg kijáró támogatásnak nem kapta meg a 64 százalékát: 550 milliónyi taóra lettek volna jogosultak, de csak 200 milliót kaptak. A színház ezzel kapcsolatban kiadott egy közleményt, majd pártolói tagság verbuválásába kezdett, hogy javítson pozícióin. Egy új pályázati fordulótól is remélnek 50 milliót, ha azt megkapják, az igazgató szerint ez az év legalábbis biztonságban le tud majd menni. „Egy 1,2 milliárdos költségvetésű színháztól nem lehet elvonni 350 millió forintot: nincs az a lovag, aki ilyen ütést kiáll. Tizenöt százaléknyi mozgástér, bár fájdalmas megszorításokkal jár, de minden intézményben van, de 36 százaléknyi nincsen. És nincs is olyan összevetés, ami értelmezné ezt a döntést” – mondja az Indexnek Puskás. És valóban nem lehet kijelenteni, hogy minden szórakoztató színház vagy minden magánszínház hasonló megvonást kapott volna a nyakába, ahogy nincs olyan szempontrendszer, amely egy logikus mintába foglalná a döntéseket. (Hacsak nem vagyunk rosszindulatúak.)

Puskás a nehéz helyzet miatt levélben fordult a városvezetéshez, így meg is ítéltek plusz 20 millió forintot halaszthatatlan felújítási munkákra, és még 5 milliót az évad egy bemutatójára, egyszeri, külön támogatásként. Ez elenyésző összeg a kieséshez képest, de Puskás ezért is nagyon hálás. 

Ugyanakkor ez megint csak egy abszurd helyzet: nem rendszerszintű korrekcióról van szó, csak egyedi tűzoltásról, amihez megint csak semmiféle átlátható szempontrendszer nincsen. És csak egy egész kis rosszhiszeműség kell hozzá, hogy az ilyesmit kézből etetésnek érezzük. Vagy hogy úgy lássuk: egyrészt a kőszínházaknak megítélt, aránylag bőkezű támogatásokkal, másrészt az egyéni mérlegelés utáni kegyajándékokkal

a politika azt szeretné, ha mindenki pontosan érezné, hol a helye.

A Centrálhoz és az Átriumhoz hasonlóan rossz a budapesti Rózsavölgyi Szalon és a veresegyházi Veres 1 Színház helyzete is. Szentpéteri András, a Rózsavölgyi Szalon ügyvezető igazgatója az Index kérdésére elmondta, az 50 millió forintos támogatás eleve csak a fele annak, ami járt volna, de még ennek az első harmadát sem kapták meg. Leállni nem fognak, más szponzorációs lehetőségeket keresnek, és minden lehetséges pályázaton el fognak indulni. A Veres 1 Színháznak még a félpénz se jött össze, 113 millió helyett 40 milliót kapnak (majd valamikor). Venyige Sándor igazgató azt mondja, mindez alapvetően változtat a színház jövőjén. "A Veres 1 Színház úgy programozta létezését, hogy már nem tudja nélkülözni a tao-támogatás biztosította összeget. Most értünk oda, nőttünk akkorára 5 év alatt, hogy az infrastruktúránk, előadásaink kivitele nem létezhet ezen források nélkül. A vidéki vendégjátékainkat rendre rezsiköltség alatt játszottuk annak reményében, hogy a taóval kiegyenesednek ezek a ráfizetések. A fejlesztéseket pedig el kell felejteni.”

Szóval a színházak más módszereket keresnek: az Átriumban inkább a vicc és a jelzésértékű gesztus miatt, mint komolyan reménykedve a nézőket kérték, hogy hozzanak nekik sorsjegyeket, de amikor együtt lekaparták – meglepő módon – nem jött be több százmillió forint. Van, ahol támogatói programot indítottak; a Centrálban például ebből eddig két és fél millió jött be, ami egy ilyen kezdeményezésben szép szám, azaz nagyságrendekkel többet nem is lehet várni tőle. Az Átrium támogatói programján keresztül több mint 10 millió forint támogatás érkezett az intézményhez, de ez is csak enyhíteni tudja a problémáit, megoldani nem. Emellett a minisztérium kiírt egy újabb pályázatot is, amelyből még 50-50 millió forintra pályázhatnak a színházak, nem tökéletesen világos szempontrendszer szerint. És a Soros Györgyhöz köthető Nyílt Társadalom Alapítvány is kiírt egy pályázatot, amelyen 360 millió forintra pályázhatnak a magyar független társulatok.

Hogy mik a döntések okai, arról mindenesetre továbbra is csak találgatni lehet, ki-ki vérmérséklete szerint eldöntheti, akar-e annyira paranoiás lenni, hogy még azt is észrevegye, a Veres 1 Színház meghívta a nyári fesztiváljára azt az Igenis, miniszterelnök úr! című Átrium-előadást, amelyet korábban Alföldi Róbert főszereplésére hivatkozva teljesen nyíltan politikai okból tiltottak ki Pécsről. A Veres 1 igazgatója mindenesetre inkább akasztófahumorra veszi a kérdést, vajon miért jutott nekik ilyen kevés a kalapból:

A klímaváltozás miatt. Mi másért?”

Ne maradjon le semmiről!

Rovatok