Index Vakbarát Hírportál

Negyven évig voltunk víz alatt

Nemes Nagy Ágnes interjúkötetben vall a közép-európai költősorsról

2019. január 22., kedd 00:08

Nemes Nagy Ágnes most nem versekben vagy esszékben, hanem interjúkban és beszélgetésekben vall erről a Jelenkor Kiadónál megjelenő életműsorozat második darabjában, A gyufaskatulyától Prométheuszig című könyvben.

„Írta Nemes Nagy Ágnes” – legtöbbünknek ez az emlék maradt meg róla az óvodából. De életműve sokkal összetettebb az ötvenes években kényszerűségből született gyermekverseknél. Nemes Nagy Ágnes magát költőnek, esszéistának, tanárnak, gyermekeknek író és fiatalokkal sokat foglalkozó embernek tartotta. „Azt kérdezed, ki vagyok? Mindenesetre 20. századi vagyok. […] Olyan szeretnék lenni, mint a narancs, amely tudvalevőleg a legkeserűbb gyümölcs, de úgy a legkeserűbb, hogy a legtöbb édesítőanyag van benne”– mondta a nyolcvanas években.

Költői és esszéírói életművét egészíti ki az a félszáznál is több interjú, amit 1966 és 1990 között adott. Ezekben irodalomtörténészekkel, újságírókkal beszéli ki a verseibe és tanulmányaiba sűrített gondolatokat, és kifejezetten szórakoztató, ahogy időnként helyre teszi a kérdezőket. A hagyatékában fennmaradt feljegyzéseiből tudható, hogy fontosnak tartotta ezt a műfajt, az interjúkra alaposan felkészült – sokszor már a kérdéseket is megtervezte –, a kész szövegeket ellenőrizte, és a legfontosabbnak tartott beszélgetéseket önálló ciklusként publikálta, másokat esszéként vett fel köteteibe.

Egy budai úrilány belép a történelembe

„A büszke tehén a réten állt, csak állt”– írta és szavalta a Budapesten, első világháborús erdélyi menekültek gyerekeként született, de a versélményt vidéki rokonoknál gyűjtő négyéves Nemes Nagy Ágnes. „Megtalálható benne az a két tendencia, amely későbbi költői életemet határozottan jellemezte. Az egyik a konkrétumhoz tapadás, a másik pedig az elvontsághoz húzó hajlam. A tehén, amint ott áll a réten, maga a látvány, maga a tapasztalat. […] De ott van benne egy jelző, egy bizonyos jelző: a »büszke«, amely viszont a tehenet bizonyos mértékig eltávolítja; elidegeníti” – elemzi hatvan évvel később önmagát.

Szülőföldje Buda, a mai Bartók Béla út. Ott járt elemi iskolába, végigjátszotta, végigsétálta a Gellérthegyet, a Műegyetem előtti Duna-partot, fürdött a lágymányosi kiöntésben, a Hadik ablakában megbámulta Karinthy Frigyest.

Innen járt a legendás református leánylíceumba, a Baár-Madasba. Akkoriban Áprily Lajos volt az igazgató, a Nyugat pedig úttörő módon tananyag. „Túlságosan jó világ volt ez, amely sajnos azt indukálta bennem és sokakban, hogy tulajdonképpen ez a világ kicsinyített mása. De nem az volt. Nem az volt. Szó sem volt róla. Soha többé nem volt Baár-Madas az életemben.”

Az irodalomtörténetbe dús hajkoronával és magas sarkúban sétált be Szerb Antal oldalán.  Tizennyolc éves volt, amikor Áprily személyes és Babits verseken keresztüli hatása után belépett az életébe a magyar irodalom „legkisebb képű írója”, a „könyvtárba született szemüveges csecsemő”. A nagy irodalmi barátság versküldéssel kezdődött, és legfőképpen sétákból állt. „Szerb Antal nagyon szeretett sétálni, gyalogolni, én sokkal kevésbé. […] Hát én gyönyörűen akartam felöltözni, és fölhúztam ezeket a magas sarkú cipőket, amikben aztán majdnem letört a lábam. Szerb Antal a maga irodalmi tanulságai között azt is tartalmazta számomra, hogy a hiúságot, a földi hiúságot meg kell vetni. És nem lehet magas sarkú cipőben irodalmi sétákat folytatni.”

Közben magyar–latin–művészettörténet szakra járt az egyetemen, és 1942-ben megismerkedett az ellenzéki mozgalmakkal kapcsolatot tartó jogász Lengyel Balázzsal. 1944-ben diplomázott, férjhez ment Lengyelhez, és hirtelen rengeteg (többnyire megmentésre váró) íróbarátja lett. Egyszerre köszönhette a férjének és a második világháborúnak, hogy „egy védett úrilányéletből [átlépett] a szélsőséges történelembe, és egy rejtett kriptoirodalmi érdeklődésből az irodalmi életbe”.

1944 nyarán elkísérte a 103-as nagyfeszültségű drótakadályszakasz helyettes parancsnokának kinevezett Lengyel Balázst a Muraközbe. A félbemaradt Mihályfalvi kaland című költeményben írta le azt a különös hangulatú nyarat, a kihelyezett kis katonai szakasz életét. Lengyel azonban hamarosan már katonaszökevényként bujkált Budapesten, és egy Margit körúti lakásban gyártották a hamis, életmentő papírokat. Ide várták Szerb Antalt is, akit végül nem sikerült kimenteni a munkaszolgálatból.

Befogadás és kiiktatás az ötvenes években

A háború utáni évekre szinte ugyanazokkal a szavakkal emlékszik, mint a kor- és írótárs, barátnő Szabó Magda és Polcz Alaine. „Persze hogy csodálatos volt. Az a három év volt talán a legszebb a mi írói életünkben, és az enyémben is biztosan. Annak ellenére, hogy mi minden volt rom körülöttünk, meg kétségbeesés, meg éhezés, mégis azt gondoltuk, hogy most valami nagyszerű jön. […] Valósággal sistergett bennünk a jókedv, nyerítettünk az örömtől. Furcsa ezt megérteni, de nagyon jellemző; minden háború után így van. A túlélőknek az öröme és reménye, eufóriás hőemelkedése ez.”

Az egész irodalmi élet össze- és mindenhová járt: a Partizán Szövetségbe, a népi kollégiumokba, egyetemi stílusgyakorlatokra, irodalmi előadásokra, és mutogatták egymásnak műveiket: „soha életemben annyi őszinte és goromba kritikát nem kaptam és nem szolgáltattam, mint akkor.”

Nagyjából ugyanarról és ugyanúgy írtak, legfontosabb fórumuk 1946-tól a Babits és a Nyugat eszmeiségét folytató, tíz dollárból alapított Újhold című folyóirat lett. Nemes Nagy Ágnesnek ugyanebben az évben megjelent első verseskötete, a Kettős világban. 1948-ban még megkaphatta a Baumgarten-díjat (Szabó Magdától visszavették), de a Pilinszky, Mándy, Somlyó, Karinthy írásait közlő Újhold betiltása már radikális irányváltást jelzett.

„A betiltás és elnémíttatás kérdése nem volt egyszerű. Itt is kettőn állt a vásár. Minket nem azért némítottak el, mert fasiszták voltunk. És nem azért, mert nem akartak tőlünk semmit. Ellenkezőleg. Folyt a mi megnyerésünknek a folyamata. […] Erősen be akartak minket vonni mint fiatalokat az átrendezendő magyar irodalomba. Itt pusztán arról volt szó, hogy ki állt kötélnek, és ki nem. Mi kezdetben természetesen arra gondoltunk, hogy beletartozunk ebbe az irodalomba. Ahogy azonban a követelmények a mi szemünkben egyre inkább abszurddá váltak, annál inkább visszahúzódtunk. Tehát minket nem nem akartak, hanem mi sem akartunk, ilyen körülmények között. Nem kívántuk azokat a szerintünk nagyon helytelen kulturális és irodalmi követelményeket betölteni, amelyeket tőlünk elvártak. Kiiktattak tehát minket, leírtak. Nem az volt a nehéz: karriert csinálni, a főírók sorába kerülni egy pillanat alatt, ez igazán nem volt probléma. Az volt a nehéz: nem csinálni karriert, lefogni természetes ambíciónkat, odadobni alig megkezdett írói pályánkat” – emlékezett vissza később. „Ilyesféle dolgok történtek velünk: éjszaka 12-kor szól a csengő. Rémülten megyünk az ajtóhoz, ki az, mi az? A postás. Az hozott egy táviratot, amelynek szövege: Rákosi-ódádat három nap múlva várjuk. Írószövetség.” Akik megírták, az „ódások”, pár évre bevonulhattak a kommunista irodalmi panteonba.

Az olaszországi ösztöndíjból szinte a vasfüggöny leeresztése előtti pillanatokban visszatérő Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs „megszűnt irodalmi személy lenni”: a férj mintegy 14 évig volt állás nélkül, a feleség dolgozott a Köznevelés című pedagógiai lapnál, és tanított a Petőfi Gimnáziumban. Nemes Nagynak megengedték, hogy francia klasszicista lírát vagy éppen Brechtet fordítson, de az ötvenes években sokan voltak, akik műfordítást sem kaphattak. Ezért a szerencsések néha „négerekkel” dolgoztattak, és téphették a hajukat, ha pocsékul fordítottak a nevükben. Első gyerekversei is kényszerből születtek: leporellót írhatott a fogmosásról, aztán rájött, hogy ez is műfaj, ahol „lehet valamit csinálni”.

Megfordult a szél

A nagy kísértések és a nagy veszélyek között, az ötvenes évek reménytelen alagútkorszakában Nemes Nagyék Kékgolyó utcai lakásán sokszor vendégeskedett az egykori Újhold-gárda és más számkivetettek: Mándy, Mészöly Miklós és Polcz Alaine, Szabó Magda és Szobotka, Ottlikék. És játszottak, ahogy később, az olvadás után Szigligeten.

De addig alig kaptak levegőt. „Hogy mennyire fullasztó volt az 50-es évek légköre, a szó szoros értelmében, arra van egy kis történetem. Ott álldogálok, ahol szoktam, a 6-os peronjának szélén, összepréselve száz más emberrel, és nagyon fúj a szél, majdnem lefúj minket a villamosról. Egyszer csak egy mellettem álló férfi felkiált: Vegye le az arcomról a haját! Tudniillik akkor én még hosszú, kibontott hajat hordtam, mint ma is a fiatalok, és a hajamat a szél, ami vadul fújt – Dunáról fújt a szél –, nekidobta a férfi arcának, méghozzá olyan szorosan, hogy valósággal fulladozott alatta. És én nem tudtam a hajamat lekapni az arcáról, mert nem tudtam a kezemet megmozgatni, annyira össze voltunk préselve, sőt ő maga sem tudta lesöpörni ezt a hajat, mert ő is be volt préselve. Ami megmentette – idézőjelben – az életünket, az az volt, hogy megfordult a szél. És az, hogy megfordult a szél, ez nagyon jó volt mindannyiunknak” – mondta a nyolcvanas években.

1957-ben Lengyel Balázst ugyan letartóztatták, de semmilyen politikai tevékenységet nem tudtak rábizonyítani. A börtönből néhány hét után szabadulva nem tért vissza feleségéhez. Elváltak, de sosem szakadtak el egymástól. A kádári olvadás az ő szakmai sorsukban is konszolidációt hozott: Nemes Nagy Ágnes végre „szabad szellemi foglalkozású íróként” dolgozhatott, Lengyel Balázs a Corvina, majd a Móra Kiadóban szerkesztett, és megjelenhettek kritikái is.

Nálunk még az utcát is legszívesebben írókkal söpörtetnék

Nemes Nagy Ágnes élete hét évtizede alatt akarva-akaratlan, tudatosan vagy kényszerűségből, némán vagy hangosan, de kivette részét az irodalmi utcaseprésből.

„Általában azt gondolom, hogy az, amivel mi, magyarok, dicsekedni szoktunk, hogy márpedig nálunk az író a közélet mezején is mindig elöl jár, olyasféle tény, ami nem okvetlenül büszkeség tárgya. Ez, hogy úgy mondjam, fejlődésünk sebeire és bizonyos elmaradottságára is vall. Épp – meglepő módon – Illyés Gyula mondta azt, hogy nálunk még az utcát is legszívesebben írókkal söpörtetnék. Nem a legjobb munkamegosztás. A politikai szerep fölébe kerekedhetik az írói szerepnek. Meghamisítja ez az értékrendet, eltakarja az írói minőséget. Az írói minőség helyébe a politikai milyenség lép. Veszélyes ez, az irodalomra és a közönségre is, elvégre a politika mindenkit érint, mindenkit jobban érdekel, mint egy szonett. És ha mi ennek alájátszunk, akkor a befogadó közönség amúgy is labilis mércéit tovább borogatjuk.”

Nemes Nagy életében kétszer volt olyan pillanat, amikor íróként erkölcsi kötelességének érezte, hogy közvetlenül is politizáljon: a fasizmus és a Rákosi-korszak idején. Az elsőben tettekkel, a másikban a hallgatással.  „Azzal, hogy mi negyven évig voltunk víz alatt, azzal politizáltunk!” Ennek is voltak fokozatai: tíz évig asztalfiók és teljes hallgatás, majd ’56 után előléphettek, és már megjelenhettek a könyveik, de a róluk való kritikai hallgatás folytatódott. És amikor lehetett, sokan már nem bírtak többé írni, vagy mint Nemes Nagy Ágnes is – keveset.

És a mi szilenciumunkat ki fizeti meg?

Lengyel Balázzsal még egyszer összekapcsolta az Újhold: 1986-ban almanach formájában újra indították, 1991-ig 12 kötet jelent meg, és nemzedéktől függetlenül teret adott mindenkinek, aki belefért a minőség, humánum, tolerancia szerkesztési alapelvébe. A feltámadás azonban keserédes volt.

„Öregek vagyunk, betegek, na mindegy. Szóval még így is, minden keserűségével együtt, én mindig figyelmeztetem magam arra, hogy mégis csoda történt velünk! Mert pontosan mi vagyunk az a fajta író, akit bedobnak a meszesgödörbe, és úgy hal meg, hogy senki sem hall róla többé semmit. És, ha nagy szerencséje van, akkor húsz vagy ötven év múlva kiderül, hogy az asztalfiókjában vannak még művek. De hát nem szokták megérni a rehabilitációt, ezt az egész világirodalom bizonyítja, mert hasonló történetek azért vannak, mi pedig végül mégiscsak megértük. Ez is valami!”

Életművét nem sokkal halála előtt csatatérhez hasonlította, csata után. „Borzasztó keveset hozott létre az ember abból, amit igenis tudott volna, mert volt képessége. De el kell fogadni, ez csata, ez ilyen, az is csoda, hogy ennyire tellett.”

(Nemes Nagy Ágnes: A gyufaskatulyától Prométheuszig. Jelenkor, 2018.)

„Ez volt a mi életünk” címmel irodalmi estet szervez a Jelenkor Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum 2019. február 5-én 18 órától, ahol költők, irodalomtörténészek és szerkesztők beszélgetnek Lengyel Balázsról és Nemes Nagy Ágnesről a Két Róma és A gyufaskatulyától Prométheuszig című kötetek kapcsán. A részletes programról itt olvashat.

Rovatok