Az európai parlamenti választás egyértelmű üzenete az volt, hogy az emberek nem kérnek a teszetosza Európai Unióból, amelyet az Európai Néppárt és az Európai Szocialisták Pártja vezetett az elmúlt évtizedekben. Karakteres kisebb pártcsaládok a választás nyertesei, nagy tervekkel az EU megváltoztatására, amelyeket most először nem lehet megkerülni, mert szükség lesz a képviselőikre a többséghez az EP-ben.
Az európai parlamenti választás két fontos eredménnyel zárult vasárnap. Az egyik, hogy véget ért az az 1979 óta tartó sorozat, hogy egyre kevesebb embert érdekel a szavazás. Az EP-választások története óta most először többen mentek el szavazni, mint az öt évvel korábbi voksoláson.
A másik, hogy véget ért az a rendszer, amelyben két régi nagy pártszövetség: az Európai Néppárt és az Európai Szocialisták Pártja dominálja az európai politikát. Mostanáig soha nem állt elő olyan helyzet, hogy ez a két pártcsalád együtt ne tudott volna bármilyen politikai döntést meghozni, ugyanis mindig megvolt a többségük az Európai Parlamentben, és mindig az ő pártjaikból került ki a legtöbb kormányfő az EU-ban. Most először ezt nem tudják megtenni. Vitatkozni, tárgyalni, egyezkedni kell a Zöldekkel, a liberálisokkal, a nemzeti konzervatívokkal, de még az újbaloldallal és a kommunistákkal is, hogy felállhasson egy többség.
Hangos vita lesz, amelynek a nagy része a nyilvánosság előtt fog zajlani, és sokkal inkább a politikai programokról fog szólni, mint bármikor korábban.
Berobbant három téma a köztudatba 2014 óta, amelyekről nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy az Európai Unió lenne felelős érte, hogy megoldja őket. A migráció, a brit kilépés és a klímaváltozás olyan ügyek, amelyek feladatot adtak az EU-nak az emberek szemében, és érdekessé vált sokaknak, hogy beleszóljanak, ezeket a feladatokat hogyan látja el az EU. A brit kilépés körüli huzavona különösen átélhetővé tette, hogy az uniós tagság egy érték, amely nem magától értetődő, el is lehet veszíteni.
Ugyanez a három ügy fedte fel végérvényesen, hogy az Európai Unió irányítása és az Európai Unió mint politikai rendszer mennyire felkészületlen az egész kontinenst érintő problémákra. Országméretű problémákat képesek kezelni a nemzeti kormányok, hiszen ezt teszik több száz éve. De amikor ezeknél nagyobb ügyről van szó, az európai együttműködési rendszer csak annyit tud, hogy megpróbálja eloltani a tüzet, arra viszont kevésbé alkalmas, hogy megelőzze a bajokat.
A választás üzenete az, hogy változtatni kell az európai együttműködésen, hogy ne arról szóljon az európai politika, hogy reagál az egymást követő válságokra, hanem inkább arról, hogy egy világos közös elképzelés mentén próbálja kiküszöbölni őket. A változást pedig nem azok a pártok fogják elhozni, akik 50 éve irányítják Európát.
Az Emmanuel Macront követő liberálisok, a Zöldek és a nemzetállampárti jobboldal erősödött meg ezen a választáson. Az a közös bennük, hogy nagyon határozott elképzelésük van arról, hogy miként kellene változtatni az európai rendszeren, és ezt folyton hangoztatják is.
A Néppárt és a szociáldemokraták eddigi kényelmes többsége miatt ezek a pártok eddig nem igazán szólhattak bele az Európai Unió irányításába, de mivel most a nagyok rá vannak utalva valamelyiküknek a segítségére, muszáj lesz teret adniuk legalább az egyiküknek. És rögtön az első fontos döntésnél meg kell ezt tenniük: amikor a parlament és a nemzeti kormányok vezetői eldöntik, hogy ki legyen az Európai Bizottság vezetője.
Az Európai Bizottság elnöke az, aki végső soron eldönti, hogy milyen programmal áll elő az Európai Unió a következő öt évre. Ezért fontos ez a pozíció.
A bizottság elnökét az állami vezetők: Orbán Viktor, Angela Merkel, Emmanuel Macron és a többi 25 kormányfő vagy államfő fogja kiválasztani. De nem választhatnak akárkit, csak olyan embert, aki mögött felsorakozik egy többség az Európai Parlamentben.
Eddig ez a rendszer úgy működött, hogy a néppárti és a szociáldemokrata állami vezetők egymás között megegyeztek, hogy ki legyen a bizottság elnöke, ezt az embert pedig a néppárti és szociáldemokrata többség jóváhagyta a parlamentben. Általában olyasvalakit választottak, akivel könnyű együtt dolgozni, és nem nagyon mond ellent a nemzeti kormányoknak. Ennek most vége lehet, mert a kisebb pártok, akik most szóhoz jutnak, inkább olyan embert látnának szívesen a bizottság élén, akinek határozott elképzelése van róla, hogy merre akarja vinni és mire kellene használni az európai együttműködést.
Leegyszerűsítve:
A szociáldemokratáknak eléggé tetszik a Zöldek programja, hiszen ők is igazából ugyanezt szeretnék elérni, csak nekik már egyre kevésbé hiszik ezt el a választók. A liberálisokat is meg lehetne talán győzni egy ilyen szociális, integrációpárti programmal. Viszont nincsenek hozzá elegen. A szociáldemokratáknak, a liberálisoknak és a Zöldeknek 326 széke van az Európai Parlamentben. Ahhoz, hogy a saját emberüket ültessék az Európai Bizottság élére, 376 kellene. Még akkor sem lenne meg nekik ez a szám, hogyha az újbaloldal és a kommunisták is csatlakoznak hozzájuk, mert nekik is csak 38 képviselőjük van: ez összesen még mindig csak 364. Az Európai Néppártból is kellene, hogy támogassák ezt a felállást ahhoz, hogy működjön. Ez pedig ahhoz vezethetne, hogy szétszakad a Néppárt.
A másik oldalon a nemzeti jobboldali programra vevő lehet Matteo Salvini és Marine Le Pen leendő pártszövetsége, melletük a brit Konzervatívok és a lengyel kormánypárt frakciója, valamint a brit kilépést szorgalmazó pártok, az olasz rendszerellenes 5 Csillag Mozgalom. Ez a mostani állás szerint összesen 172 képviselő, ami édeskevés. Ha a teljes Európai Néppárt csatlakozik hozzájuk – talán ez Orbán Viktor elképzelése – akkor is csak 351-en lennének. És az Európai Néppárt tagjainak többsége szerint azért jó ötlet az európai integráció, és nem leépíteni szeretnék, hanem tovább erősíteni. Tehát a teljes néppárti frakció nem adná a támogatását egy nemzeti jobboldali jelöltre, csak néhányan, mondjuk a Fidesz. Ez pedig ahhoz vezethetne, hogy szétszakad a Néppárt.
A baloldali és a jobboldali reformprogrammal szemben van egy harmadik opció is: hogy minden folytatódjon úgy, ahogy most van. Nem túl jó, de azért csak elműködik, és legalább nem kell annyit vitatkozni, mondhatja az Európai Néppárt és a szociáldemokrata frakció. Nekik ketten 329 képviselőjük van. A liberálisok között is jócskán akadnak, akiknek tetszene ez a hozzáállás, de nem mindenkinek. Különösen a liberálisok sztárjátékosának, Emmanuel Macronnak nem. Az egész kampányát, de már az előző, köztársasági elnöki kampányát is arra építette, hogy meg akarja újítani Európát. Nagyon fontos engedményeket kellene neki adni más területen, hogy elfogadja a Néppárt jelöltjét, a régi világot megtestesítő, a konfliktusokra csak reagálni képes EU-t személyesen szimbolizáló Manfred Webert bizottsági elnöknek. Ha Macron liberális szövetségesei mégis elfogadják Webert, az ahhoz vezethet, hogy szétszakad a liberális szövetség.
Azért ilyen nehéz többséget találni az új Európai Parlamentben, mert a patkó közepén ott van egy nagy, 179 fős frakció, az Európai Néppárt frakciója, amelyiknek az ideológiai állását úgy lehetne leírni, hogy integrációpárti jobboldal. Erre az integrációpárti jobboldaliságra úgy látszik, hogy egyre kevesebb az igény. Ráadásul nem igazán kompatibilis sem a szociális vívmányokat erősíteni kívánó baloldali, sem az integrációt aláásó jobboldali programokkal.
Ezért az Európai Néppárt nagyon nehéz helyzetbe került. Tőlük jobbra és tőlük balra is van egy elég markáns elképzelés Európáról, nekik pedig nem nagyon van, azon kívül, hogy velük valósulhat meg a „stabilitás” az EU-ban, ahogy a Néppárt bizottságielnök-jelöltje, Manfred Weber fogalmazott vasárnap éjszaka. A néppárti képviselők nagyon sokfélék, és megvan a véleményük, hogy a nemzetállami jobboldal vagy az integrációpárti baloldal felé húznak inkább. Az egész frakció egy az egyben viszont aligha kötelezheti el magát bármelyik irányba.
Az Európai Néppárt nehéz helyzete az egész Európai Unió problémájává vált.
Az, hogy az EU vezető ereje egy erős ideológiai kötelék nélküli, erős üzenet nélküli és a szavazóknak egyre kevésbé vonzó politikai szövetség, amelyet leginkább a hatalmon maradás érdeke tart össze. Orbán Viktor igazából előre látta ezt a problémát, és ezért javasolta, hogy mozduljon el a pártcsalád a nemzetállami, bevándorlásellenes üzenetek felé, ugyanis azokra van kereslet a politikai piacon. Van, aki hajlana erre a megoldásra a Néppárton belül, de a többség nem. Ezt az identitásválságot hozták felszínre a Fidesz körüli viták a Néppártban.
Manfred Weber a választás után is nyitva hagyta azt a lehetőséget, hogy a Fidesz maradhat a Néppártban. Legalábbis, amikor konkrétan rákérdeztek, hogy elfogadja-e szövetségesként a magyar kormánypártot, kitérő választ adott. Csak azt mondta, amit egyébként mindegyik másik csúcsjelölt is, hogy bárkivel hajlandó tárgyalni együttműködésről, csak a patkó jobb szélén ülő pártokkal nem.
A vasárnap esti eredményhirdetés után felszólaltak a pártcsaládok jelöltjei az Európai Parlamentben. A legtöbbjük hangsúlyozta, hogy csak maguk közül hajlandóak elfogadni valakit az Európai Bizottság elnöki posztjára. Azért ragaszkodnak ehhez, mert ezek az emberek azzal töltötték az elmúlt hónapokat, hogy egy programmal kampányoltak, és több fórumon, több alkalommal kifejtették, hogy mit szeretnének tenni bizottsági elnökként. Ezért számon lehet rajtuk kérni, hogy betartják-e ezeket az ígéreteket.
Az uniós országok vezetői megtehetik, hogy olyasvalakit jelölnek bizottsági elnöknek, akinek nem ismerjük a terveit az Európai Unióról. Ebben az esetben a parlament viszont megteheti, hogy nem szavazza meg. Ha jól működik ez a szembenállás, akkor az lesz az eredménye, hogy nemcsak érdekszövetségek fognak kialakulni a következő hetekben az Európai Parlamentben, hanem emellett valódi politikai programok és célok mentén fog kialakulni egy új többség. És mivel nem pártcsaládokon belül, hanem a pártcsaládok között zajlik majd ez a vita, sokkal többet fogunk látni belőle. Ettől lesz izgalmasabb az európai politika, mint valaha volt.
Szóljon hozzá az EUrologus Facebook-oldalán !
(Borítókép: Az Avaaz aktivistái tartják az 'Európa ellenáll' szöveget a brüsszeli parlament lépcsőjén, a választási eredmények után 2019. május 26-án. Fotó: John Thys / AFP)