Hat klímaváltozással foglalkozó kutató történetét mutatja be a Guardian: évekig dolgoztak az amerikai kormányzatnak, de Donald Trump elnökké választása után minden megváltozott körülöttük. Volt, akinek kettétörték a karrierjét, másnak több éves munkája került az iratmegsemmisítőbe. Megpróbálták bemutatni az emberi tevékenység következményeit – de ma már egyikük sem dolgozik az ipari lobbisták uralta környezetvédelmi ügynökségeknél.
Ez a cikk a Covering Climate Now nemzetközi médiaegyüttműködés részeként készült. Az együttműködés keretében az egész világon több mint 250 újság, köztük az Index is kiemelten foglalkozik a klímaváltozás témájával. Az eredeti cikk a The Guardianen jelent meg, szerzője Oliver Milman.
Az autók kibocsátási normáitól kezdve a kontinens partjait elöntő árvizek előrejelzésén át az Északi-sark olvadásának bemutatásáig rengeteg üggyel foglalkozott az a hat klímakutató, akiknek a történeteit a Guardian mutatta be. Mind a hatan valamelyik amerikai kormányzati szervnél dolgoztak, és mindegyikük távozott Trump megválasztása óta posztjáról. Donald Trump 2017-es beiktatása óta ugyanis masszív fordulat állt be az amerikai klímapolitikában: a bemutatott kutatók egyöntetűen azt állítják, hogy
az Egyesült Államok kormányzata igyekszik tagadni, de legalábbis kétségbe vonni azt, hogy a klímaváltozást az emberi tevékenység okozza.
Amikor a kutatók ennek az ellenkezőjét akarták bizonyítani, a partvonal szélére sorolták őket: volt, akit nyugdíjaztak, és volt, akinek kettétörte a karrierjét az új kormányzati politika. A szakértők helyére sok esetben gáz- vagy olajipari lobbistákat ültettek, az évek vagy évtizedek óta ott dolgozó szakértők munkájára pedig már nem volt szükség.
Jeff Alson a Környezetvédelmi Ügynökség (EPA) michigani járműlaboratóriumának vezető mérnökeként dolgozott negyven évig. Tagja volt annak a csapatnak, akik elkezdték kidolgozni az autók károsanyag-kibocsátására vonatkozó első szabványokat: több ezer oldalas elemzéseket írtak ezek kidolgozásához, nagy lelkesedéssel.
Azonban amint megválasztották Trumpot, elég egyértelmű lett, hogy változások lesznek, Alson így emlékszik:
Az elnök 2017 márciusában eljött Michiganbe, és azt mondta: rá fog nézni azokra a szabványokra, amik rossz hatással vannak a gazdasági teljesítményre és a munkahelyekre. Ez egy elég egyértelmű jel volt.”
Másfél évvel később a kormány a kibocsátási szabvány nyolc évre szóló befagyasztását javasolta.
Ez volt az első alkalom az EPA történetében, amikor a politikai vezetés az ügynökség dolgozói vagy szakértői nélkül döntött a szabványokról.
„Teljesen kizártak minket ebből. Sem tudományos, sem műszaki indok nem volt a szabványok visszaszorítására, a döntésnél pedig olyan elemzéseket használtak, amiknél elfogultabbakat még életemben nem láttam. Úgy hamisították az adatokat és változtatták meg a feltételezéseket, hogy a kívánt választ kapják” – mondja Jeff Alson.
Ekkor úgy érezte, ideje távoznia az EPA-tól:
Hatvankét éves voltam, a Trump-kormányzat pedig megkönnyítette a döntést a nyugdíjazásomról. Csodás karrierem volt, egy kisebb szerepem is a világ jobbá tételében. Majd jött egy politikai vezetés, ami ideológiáktól vezérelve megtagadja a tudományt, és alapvetően az egész klímaváltozást is. Szörnyű érzés.
„Amikor távoztam, a hangulat lesújtóbb volt, mint valaha az elmúlt negyven évben. Irreleváns lett a munkánk.”
Maria Caffrey az amerikai Nemzeti Parkszolgálatnál (NPS) azt tanulmányozta, milyen hatással lesz a klímaváltozás az Egyesült Államok 118 parkjára. Az erről írt jelentése 2017 elején már átment a szakértői értékelésen, és készen állt arra, hogy publikálják – de néhány nappal Donald Trump beiktatása után azt mondták neki, hogy „még várnak egy üzenetet”.
Hetekig várt erre az „üzenetre”, de a parkszolgálatnak mindig volt egy-egy kifogása, amire hivatkozhattak. A késleltetés valódi indokát végül egy vezetőtől tudta meg: „Azt mondta, hogy
nem akarnak annyira foglalkozni a klímaváltozással addig a négy-nyolc évig, amíg Trump az elnök.
Ez azért dühített fel, mert nincs négy-nyolc évünk a semmittevésre. Úgy éreztem, hogy el akarnak hallgattatni.”
Ezután Maria szülési szabadságra ment 2017 karácsonyán, amikor kollégájától kapott egy emailt: „Gratulálok a gyermekedhez, egyébként meg éppen most szerkesztik a riportod”.
Volt egy konferenciahívás, ahol kiderült, hogy minden említést kihúztak a klímaváltozás emberi tényezőjéről. Szinte megfenyegettek, amikor azt kérdezték, hogy érezném magam, ha egyáltalán nem adnák ki a jelentést. De kiálltam magamért, mire azt mondták, „nem fognak ennek örülni fentről”. Sosem volt tiszta számomra, kik lehetnek ott „fent” – talán Trump maga, vagy Ryan Zinke belügyminiszter.
Ezután találkozott az NPS egyik washingtoni felsővezetőjével, aki elmondta neki: nem kötheti össze a közterületekben lezajlott változásokat az emberi tevékenységgel. „Úgy éreztem, hogy az amerikai emberekért dolgozunk, és nem akartam hazudni nekik. De a felsővezető közölte, hogy valójában a végrehajtó hatalomnak dolgozunk, az elnök vezetésével. Itt az elnök a főnök, le fogjuk hajtani a fejünket, és követni fogjuk a kormányzati irányvonalat.”
Amikor visszatért a szülési szabadságról, gyakornokká fokozták le, majd idén februárban pénzhiányra hivatkozva elbocsátották. „Felajánlottam, hogy szívesen dolgoznék ingyen, önkéntesként is, de visszautasítottak – ez is jól mutatja, hogy itt egyáltalán nem a pénzről volt szó. Kipakoltam az irodámból és elmentem, júliusban pedig panaszt tettem.”
A Nemzeti Parkszolgálat nem válaszolt a Guardian kérdéseire.
Chris Frey ma is az Észak-Karolinai Állami Egyetem környezetmérnök-professzora, emellett elnöke volt az EPA levegőtisztasági tudományos bizottságának, és tagja volt az ügynökség egyetemes tanácsadó testületének is. Chris mindkét ügynökségbeli posztjáról tavaly távozott.
Erre több oka is volt: Scott Pruitt, az EPA akkori vezetője ugyanis 2018 októberétől kezdve megtiltotta, hogy az ügynökség által pénzügyileg támogatott kutatók részt vegyenek az EPA panelbeszélgetésein. „A kutatók helyett pedig egyre több ipari lobbista kapott helyet ezeken a paneleken, rájuk ugyanis nem vonatkozott semmilyen korlátozás. Így rúgták ki a beszélgetésekből a szakképzett embereket, hogy az ipar haverjai jöjjenek a helyükre.”
A levegőtisztasági bizottság embereit pedig teljesen leváltották, ez szerinte látszik az üléseiken is: „Dünnyögnek a különböző ügyeken, mert nem értik sem azok folyamatát, sem az erre vonatkozó törvényeket.
Olyan jelölteket választottak a bizottságba, akik a kormányzati agenda szempontjából szimpatikusak – még akkor is, ha azt mondják, hogy a klímaváltozás egy nem létező folyamat.”
Végül Chrisnél akkor telt be a pohár, amikor egy panelbeszélgetését az EPA idő előtt feloszlatta, ezt pedig egy sajtóközleményből tudta meg az ügynökség honlapján. Csak a közlemény kiadása után kapott emailt arról, hogy már nem tartanak igényt a munkájára, sem egy másik panelen való részvételére. Személyesen frusztrálta a dolog, de szerinte a veszteség még nagyobb az amerikai közvélemény szempontjából: „Az EPA a szemükben mindig is egy
tudományos alapú ügynökség volt, mostanra viszont már a tudomány alapvető tiszteletét sem látni.”
Szerinte azért fél a tudománytól a kormányzat, mert az nem befolyásolható ideológiákon keresztül. Emiatt pedig nem is kíváncsiak rá: a szakemberek bizonyítékokon alapuló véleményei helyett inkább bíznak az ipar barátaiban, akiknek viszont nincs sok közük a tudományhoz.
Joel Clement a klímaváltozás Északi-sarkra gyakorolt hatásait kutatta közel hét évig az amerikai Belügyminisztérium egyik ügynökségénél. Ezeken a területeken ugyanis kétszer-háromszor gyorsabb a felmelegedés, mint a bolygó egészén: „Alaszkai őslakosok egész falvait fenyegeti a partmenti erózió és a rengeteg vihar, mert elolvadt az a tengeri jégtakaró, ami eddig megvédte őket a heves őszi viharoktól. Lábuk alatt pedig szétolvad a permafroszt, azaz az örökös jég.”
Trump érkezésével egy időben a Belügyminisztériumot is egy új csapat vette át, akik közül a legtöbben alig tudtak valamit az ügynökség küldetéséről. „A legtöbben gáz- és olajipari lobbisták voltak, meg még néhányan jöttek az elnök kampánystábjából.” Az újak pedig látványosan elkülönültek a régebb óta ott dolgozó kollégáktól: „Volt 70 ezer alkalmazott az ügynökségben, akik csak vakarták a fejüket és igyekeztek végezni a munkájukat – és volt pár tucat politikai kinevezett, akik próbáltak úgy kinézni, mintha vezetnék is beosztottaikat. Szürreális volt.”
Egy idő után viszont az új vezetők elkezdték megvetéssel kezelni az addig ott dolgozó kollégákat: „Gyorsan zuhanni kezdett a morál, amint a politikai kinevezettek nem csak az ignoranciájukat, de a lenézésüket is kimutatták az ügynökség missziói iránt. Több tízezer ember keményen dolgozott, majd egyszer csak azt mondják nekik, hogy a munkájuk egyáltalán nem fontos.”
Ez az egész a Nemzeti Parkszolgálatot, meg a Hal- és Vadvilágszolgálatot érintette a legrosszabbul: egyiküknek sincs köze sem olajhoz, sem gázhoz, sem a bányászati engedélyekhez, a beültetett lobbistáknak pedig semmi érdeke nem fűződött az élővilághoz, a természetvédelemhez vagy a biodiverzitáshoz.
A Guardian megkereste az amerikai Belügyminisztériumot is: ők azt írták, igyekeznek az általuk végzett tudományos tevékenység során a „legjobb tudományt” használni, eljárásaik pedig „erősek és függetlenek”. Mint írták, törvény kötelezi őket a klímaváltozásról szóló kutatások és jelentések elkészítésére, ezen túl pedig „hosszú időre visszanyúló, gazdag kultúrája van a kormányoktól független tudományos integritásnak”.
De az összes ügynökség megszenvedte a folyamatot, mondja Joel: „A kormányzati mantra szerint le kellett csapolni a mocsarat – és hamar kiderült, hogy ezalatt nem a magasan fizetett lobbistákat értik, hanem az alkalmazott szakértőket, akik a hazájukat szolgálták.”
Joelt pedig személyesen is érintette a lecsapolás:
„Hallottam, hogy olyan munkakört kerestek, amit nem is akarnék elvállalni – abban a reményben, hogy felmondok.”
Emiatt helyezték át az olaj-, gáz- és bányavállalatok jogdíjait gyűjtő irodához, és kinevezték egy könyvvizsgálói pozícióra, miközben ilyen tapasztalattal soha korábban nem rendelkezett. Szerinte ez egy nyilvánvaló megtorlás volt a klímaváltozással kapcsolatos korábbi munkáiért, és bár a posztot elvállalta, felmondott pár hónappal később.
Jogi tanácsadót vett maga mellé, panaszbejelentést tett, majd a Washington Postban véleménycikket is közölt az esetről. „Nem a munkahelyem miatt aggódtam annyira, hanem az alaszkai őslakosokért végzett munkáim miatt. Egyértelmű volt, hogy nem akarják a továbbiakban segíteni ezeket a közösségeket a klímaváltozás frontvonalában.”
Betsy Southerland harminchárom évig dolgozott az EPA-nál vízminőségi ellenőrként különböző programokon és a Superfundon, ami mérgező, szövetségi szintű kezelésre szoruló területek megtisztítását végezte. Nem sokkal Trump érkezése után, 2017 augusztusában vonult nyugdíjba: „Ezt egy nyilvános közleményben jelentettem be, amiben a kormány tudományellenes támadásairól írtam. Az írás végigpörgött az interneten, és azóta is heti 20-30 órát töltök azzal, hogy megértessem a sajtóval és a Kongresszussal a Trump-kormányzat tetteinek hatásait.”
Soha nem volt ennyire semmibe véve a tudomány, amivel mostanra az állam egyetlen célja a vállalatok profitjának maximalizálása lett. Minden megváltozott a választások után: az EPA honlapjáról lekerült a klímaváltozás szekció, helyette jött Scott Pruitt egy csomó politikai lobbistával, akiknek még a Szenátus megerősítése sem kellett a kinevezéshez.
Pruitt szerinte döntései előtt soha nem beszélt a szakértői stáb egyetlen tagjával sem – konzultált viszont ipari fejesekkel: „Egy olyan szabályozáson dolgoztam, ami megtiltaná a szénerőműveknek, hogy szennyezett hulladékkal árasszák el a tavainkat. Pruitt találkozott Bob Murrayvel [a szénbányászattal foglalkozó Murray Energiavállalat vezetőjével], majd úgy döntött, csúsztatja a szabályozás bevezetését. Mindezt akkor tudtuk meg, amikor elküldték nekünk az erről szóló sajtóközlemény vázlatát.”
„Teljesen irrelevánsak a tudósok ma az EPA-nál, nincs szükség a munkájukra. Politikai kinevezettek irányítják őket, hogy beteljesítsék a politikai adományozók minden álmát.”
Miután nyugdíjba vonult, nagy erőkkel igyekeztek lejáratni őt a jobboldali médiában:
Hazugságokat terjesztettek rólam, például hogy nagyobb a nyugdíjam, mint a Kongresszus tagjainak fizetése. Nagyon eldurvult a helyzet, le is töröltem magam a közösségi médiából.”
Később pedig kiderült, hogy egy kutatócég azt próbálta kideríteni az EPA alkalmazottairól, adakozott-e valaki Bernie Sanders vagy Elizabeth Warren elnökjelölti kampányának. „Elképesztő, hogy így becélozzák egy szövetségi hivatal munkatársait. Sosem láttam ilyet korábban.”
Jacob Carter az EPA posztdoktori ösztöndíjasa volt: egy olyan modellt dolgozott ki, ami összeveti a tengerek vízszintjének következő 100 évre vonatkozó becsléseit, és az extrém árvizek hatását az egyes területeken. „Összekapcsoltam a két adathalmazt, hogy az ebből készült modell előrejelezze a szélsőséges áradásokat, amelyekből egyre több van, számuk pedig a jövőben tovább fog nőni.”
Azonban Donald Trump megválasztásakor aggódni kezdett: „Tudtam már elnökjelöltként is róla, hogy mit gondol a klímaváltozásról, és tudtam azt is, hogy nemsokára én is a vágóhídra kerülhetek – a szerződéseim ugyanis mindig csak egy évre szóltak.”
Jóslata pedig bebizonyult: pár héttel a beiktatás után a főnöke bekopogtatott az irodájába, és azt mondta: „Szerintem ideje lenne új munkát keresned.”
Borzasztó szomorú és depressziós lettem. Tényleg szerettem a munkámat. Úgy éreztem, egy valóban nagyhatású kutatást végzek. (...) Azt látni, hogy csak úgy kidobják az ablakon, nagyon szívszorító volt.
Szerinte a kormányzatot egyáltalán nem érdekli a klímaváltozás, vagy úgy egyáltalán maga a klímakutatás. „Még az ügynökségeknek juttatott támogatások esetén is politikai tisztviselők ellenőrzik azt, hogy a javaslatokban sehol ne szerepeljen még csak említések szintjén se a klímaváltozás. Nem jó dolog mostanában a szövetségi kormányzatban klímakutatónak lenni.”
(Borítókép: Donald Trump tartott sajtótájékoztatót a Dorian hurrikán tervezett útvonaláról a Fehér Házban 2019. szeptember 4-én. A Dorian hurrikán a szélsebességét tekintve a legintenzívebb atlanti-óceáni trópusi ciklon volt a 2005-ös Wilma óta. 2019 augusztusában és szeptemberében pusztított a Kis-Antillák, a Nagy-Antillák, a Bahama-szigetek, valamint az USA, és Kanada környékén. Fotó: Jonathan Ernst / Reuters)