Soha nem voltak ilyen népszerűek a zöld pártok Nyugat-Európában: a májusi európai parlamenti választásokon tucatnyi országban okoztak meglepetést jó eredményükkel, a németeknél már a kormánypártokat ostromolják. A siker mögött a klímaváltozás mellett számos dolog szerepet játszott, kezdve a bevándorlás okozta feszültségektől és a szélsőjobb feltörésétől a hagyományos balközép pártok válságán át a radikális baloldali mozgalomként indult zöld pártok megszelídüléséig és profivá válásáig. Egyes politológusok szerint nyugaton a jövő a jobboldali populisták és a zöldek közti viaskodásról fog szólni, ugyanakkor keleten és délen még semmi jele a zöldhullámnak.
Miközben az európai sajtó évek óta a szélsőjobboldali pártok megerősödésével van tele, kevésbé látványosan ugyan, de a szélsőjobb ellenpólusa is egyre népszerűbbé válik: az európai parlamenti választások nagy nyertesei a zöldek voltak.
A hagyományos pártok által sokáig a politikához egyáltalán nem értő, faölelgető hippiknek csúfolt zöldek támogatottsága európai szinten történelmi csúcson van.
Németországban és Finnországban a második, Franciaországban, Litvániában és Luxemburgban a harmadik helyen végeztek, összesen 13 tagállamban szerepeltek 10 százalék fölött. Bár az Európai Parlamentben csak a mandátumok tizedét szerezték meg, a centrum gyengülésével ők lehetnek a mérleg egyik nyelve – szemben a szélsőjobbos populistákkal, akiknek hiába van összesen több helyük, több frakcióra oszlanak, és ezek egyike sem alkuképes a centrummal.
A választási sikereket tavasz óta Európa-szerte számos nagyobb, alapvetően politikamentes zöldmegmozdulás is kísérte, sokezres európai diáksztrájkoktól és diáktüntetésektől (Németországtól kezdve Svájcon, Brüsszelen át, Londonon, Párizson és Hollandián keresztül Budapestig) a régi idők radikálisabb-jelképesebb zöldakcióit idéző bányafoglalásig. A „zöld hullám” pedig egyelőre nem látszik alábbhagyni, az akciók tovább növelték a zöldek támogatottságát:
júniusban több német közvélemény-kutatás is a Zöldeket hozta ki az ország legerősebb pártjának; a párt pedig elkezdett arról beszélni, hogy ők váltak a politikai centrummá Európa legnépesebb államában.
Ezzel egyes politológusok is egyetértenek. A hagyományos jobbközép és balközép pártokkal szembeni bizalomvesztéssel, a jobboldali populizmus térnyerésével és a közbeszéd jobbra tolódásával, valamint az éghajlatváltozás hatásainak felerősödésével egyre szélesebb körben válik elfogadottabbá és vonzóvá a korábban radikálisnak tartott baloldali-környezetvédő ideológia. Mindazonáltal az is egyértelmű, hogy a zöldhullám Németországon kívül még elég gyenge, és az amerikai példák is azt mutatják, hogy az újbaloldali-zöld politikusok még a baloldali táborral sem feltétlenül tudják elfogadtatni programjukat.
A zöldhullám okaként a legtöbbször azt szokás felhozni, hogy az éghajlatváltozás és annak egyre egyértelműbb jelei (a rekordmelegek, az olvadozó gleccserek és általában véve a szélsőséges időjárási jelenségek megszaporodása) politikai–társadalmi kérdéssé váltak; ám a hagyományos pártok és a hivatalban lévő kormányok láthatóan elég mérsékelten elkötelezettek a kérdés kezelése iránt.
Mindazonáltal a választási adatokból az is egyértelmű, hogy a klímaváltozás hiába globális jelenség, a zöldhullám egy elég szűk északi és északnyugati országcsoportra, és azon belül is a városi fiatal értelmiségiekre korlátozódik. Ez nagyrészt illeszkedik ahhoz, amit a zöld pártok támogatottságáról eddig tudni lehetett: egy idén publikált (még jóval az EP-választás előtt készült) kutatás 32 ország 347 parlamenti választásának vizsgálata alapján arra jutott, hogy
A zöld pártok a gazdag, kiterjedt szociális ellátórendszerrel és alacsony munkanélküliséggel bíró országokban sikeresebbek.
Ez rajzolódik ki az EP-választások eredményéből is: a zöld pártok a fejlettebb országokban, azokon belül is a középosztálybeli, nagyvárosi, fiatal, felsőfokú végzettségű, baloldali-liberális értékrendű emberek körében népszerűek. Ez azt az elméletet látszik alátámasztani, hogy a környezetvédelem a jómódúak hóbortja: a szegényebb társadalmakban a politikai napirendet egzisztenciális-materiális témák dominálják, más szóval az, hogy nőjenek a bérek és lehessen többet fogyasztani; a fogyasztás ökológiai hatásai csak ott mozgatnak meg szélesebb rétegeket, ahol már nem napi téma az emberek egzisztenciája.
A kutatás további megállapításai szerint a zöldek ott erősebbek az átlagnál, ahol magas az atomenergia-termelés, ami annak fényében érthető, hogy a zöldmozgalom a kezdetektől az atomenergia egyik legfőbb ellenzője volt; nincs erős radikális baloldali párt, mivel ezek (a környezetvédelmen túl) hagyományosan hasonló társadalmi ügyeket hangsúlyoznak, és hasonló szavazóbázissal bírnak; az állam föderális berendezkedésű: tartományi vagy regionális szinten könnyebben be tudnak jutni a helyi törvényhozásba és kormányba, amivel jobban meg tudják alapozni országos politikai részvételüket; és meglepő módon ahol a hagyományos nagy pártok nyitnak a zöld kérdések iránt: ha a klímaváltozás központi politikai téma lesz, abból jellemzően az e téren a választók által megbízhatóbbnak tartott zöldek jönnek ki jól.
Mindazonáltal ahogy a klímaváltozás, úgy önmagában a jólét sem magyarázza a zöld pártok sikerét. Az EP-választáson elért eredményekhez különböző értékelések szerint a hagyományos baloldali pártok válsága, a közélet jobbra tolódása, a menekültkérdés és az azzal szemben tanúsított egyre jelentősebb európai szigor, a szélsőjobb előretörése és a nacionalisták és globalisták közötti elvi-eszmei ellentétek is hozzájárultak.
A jobboldali populizmussal szemben a bevándorlás, melegházasság és más baloldali társadalmi értékek mellett kiálló, Európa-párti, etikus politikai kultúrát és átláthatóságot hangoztató, mindemellett pedig ha mérsékelten is, de rendszerellenes, kapitalizmus-kritikus és a vagyoni egyenlőtlenségek ellen kampányoló zöldek kvázi ellenpólussá váltak.
Más szóval a zöld pártok lettek az „új baloldal” leghitelesebb erői.
Ezen okok együttállásának legjobb példái a német Zöldek, akik nemcsak messze a legerősebb zöld párttá, hanem pár év alatt Németország második legnépszerűbb politikai erejévé váltak. A párt 1980-ban még baloldali radikális környezetvédő-pacifista-atomellenes mozgalomként alakult, 1983 óta bent van a szövetségi parlamentben, 1998 és 2005 között a szociáldemokraták koalíciós partnereként kormányon is volt. Mindazonáltal a közelmúltig úgy tűnt, hogy nem jutnak egyről a kettőre: az ezredforduló óta stabilan 8–10 százalék közötti eredményt hoztak a szövetségi alsóházi választásokon, és 10–12 százalék között mozogtak az európai parlamenti választásokon.
Aztán 2016-ban megnyerték a tartományi választásokat a hagyományosan konzervatív, egyúttal pedig a (nem kifejezetten zöldpárti) német autóipar bölcsőjének számító Baden-Württenbergben, 2018-ban másodikak lettek a szintén jobboldali fellegvárnak számító Bajorországban és Hessenben, idén pedig az EP-választáson országosan is a második legnagyobb párt lettek a kereszténydemokraták mögött.
Az utóbbi évek látványos erősödésének a klímaváltozás tematizálása mellett számos magyarázata van, vélhetően ezek mindegyikében van valami igazság.
Hogy a német Zöldek szárnyalása tartós lehet-e, arról megoszlanak a vélemények.
Az mindenesetre látszik, hogy az egyébként a német nagyipar legfőbb szövetségeseinek számító kereszténydemokraták megpróbálják lenyúlni a klímaváltozás témáját a Zöldektől, a párt ellenlábasai pedig a régi klisékkel támadják őket, miszerint hozzánemértő, naiv, álomvilágban élő álpolitikusok, akiknek az egyetlen megoldási javaslata, hogy be kell tiltani a problémákat, ahogy a szént vagy a műanyagot szeretnék betiltani.
Ha lehet hinni a politológusoknak, akkor ez a taktika a zöldek szavazóbázisára vajmi kevés hatással lesz. A tekintetben ugyanakkor nem alaptalan a fanyalgás, hogy a zöldek hiába tudják mostanában egyre jobban befolyásolni az országos politikai napirendet is, programjuk megvalósítása rengeteg gazdasági érdeket és társadalmi berögződést sértene, ezekről pedig gyakran még a baloldali tábort sem egyszerű meggyőzni.
Ennek a legjobb példája nem Európában, hanem az Egyesült Államokban látszik kibontakozni. Ott a Demokrata Párt fiatal balszárnya az utóbbi időben hangsúlyosabban felkarolta a klímaváltozás ügyét, ez elsősorban az Alexandria Ocasio-Cortez nevével fémjelzett, a környezetbarát energiatermelés és egy zöldebb gazdaságszerkezet kialakításának állami támogatását célzó Zöld New Deal tervében öltött testet.
Ugyanakkor ezzel politikailag elég nagy fába vágták fejszéjüket. Egyrészt amellett, hogy a jobboldal és a jobboldallal hagyományosan bensőséges kapcsolatot ápoló energiaipar és feldolgozóipar élesen ellenzi a tervet, még a demokraták idősebb, centristább vezetői sem lelkesednek érte.
Ennél is nagyobb bajt jelent, hogy a demokraták bázisának egyik legfontosabb pillérét adó szakszervezetek is megosztottak a kérdésben:
bár a közelmúltban pár tagállami szakszervezet kiállt mögötte, a nagy, országos szakszervezetek nem támogatják a Zöld New Dealt, elsősorban arra hivatkozva, hogy hagyományos kétkezi munkahelyek megszűnésével járhat az olaj- és szénipar és más szennyező szektorok elsorvasztása.
A Zöld New Deal mögött álló keleti és nyugati parti fiatal újbalos szószólók részben pont a munkások helyzetének javításával és a vagyoni egyenlőtlenségek csökkentésének jelszavával kampányolnak, ám a jelek szerint a mestertervüket még azokkal sem tudták elfogadtatni, akiket képviselni akarnak.
A probléma a rendkívül iparfüggő Németországban is hasonló: a Zöldek városi értelmiségi táborán kívül inkább félelmeket keltenek terveik. A párt azzal próbál felülkerekedni a környezetvédelmi rendszerváltás okozta lakossági-munkavállalói félelmeken, hogy pénzt ígér az embereknek. A „szénadó és -jutalék” nevű elképzelés szerint egyfelől nagyon jelentős környezetvédelmi adókat vetnének ki a szennyező tevékenységekre, másfelől az ebből befolyó pénzt az állam kiutalná a rászorulóknak, hogy ne a szegények járjanak rosszul a klímaváltozás elleni küzdelemmel.
Hogy ez mennyiben reális, illetve hogy hogyan járna vele a Gerhard Schröder idején népszerűtlen reformokkal feltámasztott német versenyképesség, az elképzelhető, hogy 2021-ben kiderül: ha most vasárnap lennének a német választások, akkor jó eséllyel zöld-szociáldemokrata koalíció alakulna. (Aminek esélyét növeli, hogy Angela Merkel kancellár kereszténydemokrata utódjelöltje, Annegret Kramp-Karrenbauer enyhén szólva nem tűnik egy politikai zseninek.)
Más országokban ugyan visszafogottabb ambíciókkal bírnak, de korábbi marginalizáltságukhoz képest feljövőben vannak a zöldek.
A belga, holland és luxemburgi zöld pártok annyiban a német modellt követik , hogy próbálnak környezetvédő elveik megtartása mellett középre húzni és megszólítani a fiatalokat és kiábrándultakat; Skandináviában pedig a hagyományos pártokra is egyre több ragad a zöld elvekből; a dán kormánykoalíció például júniusban azután állt fel, hogy megállapodtak egy klímaváltozási akciótervben.
Egyes politológusok szerint ez annak a lenyomata, hogy az északi és nyugati országok fő politikai kérdéseivé olyan megosztó témák váltak, mint a nemzeti/globális identitás, a bevándorlás, vagy akár a klímaváltozás elkerüléséhez szükséges radikális gazdaságirendszer- és életmódváltás. E kérdésekben az egyik hangsúlyos pólus a szélsőjobb, a másik pedig a középutat kereső hagyományos pártokkal szemben jóval határozottabb és konzekvensebb álláspontot képviselő zöldek; közöttük feszül tehát napjaink egyik fő politikai törésvonala.
Ugyanakkor hiába mennek nagyot a zöldek Európa legnépesebb és legerősebb államában, és hiába erősödnek északon és északnyugaton, a kontinens keleti és déli részén nincs szó semmiféle zöld hullámról. A legtöbb helyen a bevándorlás kérdésében jobbra mozdult a politika, a környezetvédelmi ügyekben pedig a lakosság jólétére leselkedő veszélyekre hivatkozva vizezik fel vagy blokkolják az eleve nem túl ambíciózus klímavédelmi célokat.
Ami egyébként politikai szempontból teljesen érthető stratégia: ha lehet hinni a kutatásoknak,
a zöld témák felkarolásával a hagyományos pártok csak maguknak ártanak, ezért számukra kifizetődőbb, ha inkább a szőnyeg alá söprik az ügyet.
Borítókép: Német diákok a második akalommal meghirdetett globális klímasztrájk frankfurti demonstrációján 2019. május 24-én. Ezen a napon száznál több országban ezernél is több helyszínen tartanak tüntetéseket hogy intézkedéseket követeljenek a kormányoktól az éghajlatváltozás megakadályozásáért és a környezet pusztításának megállításáért. Az elsõ megmozdulást március 15-én tartották. MTI/EPA/Armando Babani