Nem ez volt a legelső, nem ez volt a legvéresebb, de fogalom belőle lett: az amerikai iskolai lövöldözésekről bennünk élő képet máig az határozza meg, ami 1999. április 20-án a Colorado állambeli Columbine gimnáziumban történt. Vagy még inkább: ami tévesen elterjedt a tizenhárom ártatlan áldozat és a két elkövető haláláról. A kitaszított, örökké szekírozott fiúk bosszújáról szóló történet valójában nem igaz, a leghírhedtebb iskolai lövöldözés pedig még csak nem is lövöldözésnek indult, hanem pusztító bombamerényletnek. Columbine öröksége ott van a gyilkos fiát gyászoló anyában, aki a mentális betegségek szószólója lett, az utánzókban, az újra és újra kiújuló fegyvertartásvitában, a védekezés félelem szülte túlkapásaiban. Most van a huszadik évforduló.
Ha a fogalommá vált Columbine az lett volna, aminek eredetileg szánták, 2019. április 20-án nem egy iskolai lövöldözésre, hanem az Egyesült Államok történetének egyik legpusztítóbb bombamerényletére emlékeznénk, egy olyan támadásra, amelyben több száz vagy akár ezer ember veszett oda: diákokon és tanárokon kívül mentők, rendőrök, médiamunkások és bárki, aki segíteni próbált.
A két elkövető, Eric Harris és Dylan Klebold a saját, hónapok óta szövögetett gyilkos tervük léptéke felől nézve kudarcot vallott a tizenhárom halálos áldozattal, miközben Amerika leghírhedtebb iskolai mészárlását hajtották végre.
A Columbine-tragédia és utóélete voltaképpen kudarcok és a kudarcokból való tanulás története.
áll össze.
A Sziklás hegység lábainál elterülő, Colorado állambeli kisváros, Littleton középiskolájában az ebédidő közeledett, amikor pontosan húsz évvel ezelőtt, 1999. április 20-án 11 óra körül megérkezett a 17 éves Klebold és a 18. születésnapját pár nappal korábban ünneplő Harris, előbbi „harag", utóbbi „természetes kiválasztódás" feliratú pólóban. Az első számú célpontjuk az étkező volt, itt rejtették el házi készítésű robbanószerkezeteiket. Az időzítőt 11 óra 17 percre állították, és visszasétáltak az épület elé.
Ha a dolgok a terveik szerint alakulnak, bomba robbant volna az iskolától pár kilométerre, hogy odacsalják a környék rendőreit, mentőit, tűzoltóit, és így időt nyerjenek, kéznél lévő segítség nélkül maradjon a Columbine iskola, amikor a valódi támadás az ebédlő felrobbantásával elkezdődik. Ha bekövetkezik a robbanás, az ebédlőből kifelé menekülő túlélőkre lőttek volna a náluk lévő fegyverekkel, és zárásként még rárobbantották volna a kint parkoló autóikat a végre odaérő segítségre és a médiamunkásokra, úgy, hogy a végjátékot már közvetítse a tévé is, traumatizálva a képernyőt figyelő tömegeket.
Amikor az időzített robbanás elmaradt, és némi várakozás után belátták, hogy a bombáik csődöt mondtak, bementek az épületbe. Lényegében válogatás nélkül lőni kezdtek. Az első halálos áldozatuk egy 17 éves lány volt, aki épp ebédelt. Végül összesen tizenkét diákot és egy tanárt öltek meg, huszonegy embernek pedig maradandó, az egész életükre kiható sérülést okoztak. Az öldöklés nem külső segítséggel ért véget: 12 óra 7 perckor Harris agyonlőtte saját magát, majd Klebald is megtette ugyanezt.
Littleton nincs messze, csak úgy félórányira Denvertől, így az országos média nagyon hamar a helyszínre ért. A tévé amerikai otthonok millióiba közvetítette a káoszt, a zokogó diákokat, és nem kellett sok idő ahhoz sem, hogy mindenki hallhassa a torokszorító 911-es hívást, amelyben egy halálra rémült tanárnő kért segítséget a könyvtárból, a háttérben lövések zaja, és a segélykérést üvöltés szakítja meg, hogy „gyerekek, bújjatok az asztalok alá". Eljutottak a tévénézőkhöz a biztonsági kamerák képei is az iskola folyosóit rovó gyilkosokról.
Columbine kézzelfogható valósága egyszercsak mindenütt ott volt, a képek és a hangok beleégtek az amerikai kollektív tudatba.
A közvetítésekkel egyidőben megszülettek és villámgyorsan szétterjedtek az első magyarázatok is, amelyekről hiába derült ki később, hogy közük sincs a valósághoz, a tévhitek hihetetlenül szívósnak bizonyultak. Először is, a gyilkosok nem voltak nácik. A mészárlás hiába esett Hitler születésnapjára, nem ez volt a szempont. Az eredeti tervben egy nappal korábbi dátum, április 19-e szerepelt, mégpedig azért, mert az a 168 halálos áldozatot követelő, 1995-ös oklahomai bombarobbantás évfordulója: a merénylő Timothy McVeigh-t akarták túlszárnyalni.
Pillanatok alatt felkapta a média azt a teóriát is, hogy a tettesek egy félelmetesen hangzó nevű titkos szervezet, a „viharkabát maffia" tagjai voltak. Most már tudni lehet, hogy a Columbine viharkabát maffiája csak egy baráti társaság volt, akik videójátékozással múlatták a szabadidejüket. Az egyik srác Halloweenkor Drakulának öltözött, megtetszett neki a jelmezkabát, hordani kezdte a hétköznapokban is, pár haverja meg utánozta. Azt, hogy viharkabát maffia, eredetileg egy kívülálló mondta rájuk gúnyolódásképp, mire ők dacból önként használni kezdték magukra. Túl azon, hogy egy teljesen ártalmatlan dologról van szó, Harris és Klebald még csak nem is volt a társaság tagja.
Rettenetesen makacs tévedés, de
tévedés volt az is, hogy a két gyilkos kiközösített, magányos diák lett volna, cukkolások és gúnyolódások céltáblája, olyasvalaki, aki a felgyülemlett sérelmekért, évek fájdalmáért áll véres bosszút.
A tévedés forrása: a helyszínen tolongó tévéstábok egy több mint ezer diákot befogadó iskolában kérdezgették a gyerekeket a két támadóról. Jó eséllyel olyanokat kaptak mikrofonvégre, akik személyesen nem vagy csak alig ismerték őket. Ilyen helyzetben elég egy-egy találgatás, amit legközelebb kérdésbe foglalt előfeltevésként hall a következő interjúalany, és már nem nagyon van visszaút.
Egy amerikai újságíró, a mészárlás napján a helyszínre rohanó médiamunkások egyike, Dave Cullen tíz évnyi munkát fektetett abba, hogy kiderítse a Columbine-ban történtekről, amit ki lehet. A kutatásai végén arra jutott, hogy a gyilkosoknak voltak haverjai, élénk társasági életet éltek az iskolában, eljártak a bulikba, és ugyan előfordult, hogy megbántották őket, kitaszítottságról, állandó zaklatásról szó sem volt. Nem volt miért bosszút állniuk, hát nem volt célzott bosszú sem.
A gyilkosok egy-egy félreértett vagy túlgondolt beszédfoszlánya, szidalmazása miatt elterjedt, hogy a fekete diákok vagy éppen a sportolók lettek volna a célpontjaik. Valójában nem voltak előre kiszemelt áldozatok, Harrisék véletlenszerűen öltek. Ezt, ahogy Cullen is rámutatott, elég könnyű belátni, ha azt nézzük, hogy eredetileg az egész iskolát fel akarták robbantani, az összes diákot, az összes tanárt. Mégis, a New York Times is képes volt pár nappal a lövöldözés után ugyanazon az oldalon hozni a hírt a sportoló célpontokról és a robbantás tervéről, tudomást sem véve a kétféle információ közt feszülő ellentmondásról. Cullan szerint egyébként
Columbine nagy tanulsága az újságírók számára: elsőre jól kell értelmezni a történteket, mert utólag, ha a mítosz már gyökeret eresztett, hiába korrigálna az ember.
A bűnbakkeresés, az egyszerű magyarázatok iránti vágyakozás megszülte az olyan egybites teóriákat is, amelyek az erőszakos videójátékokat vagy éppen Marilyn Manson zenéjét hibáztatták a columbine-i mészárlásért. Utóbbi sokakat meglepő éleslátással el is mondta erről a véleményét Michael Moore Oscar-díjas, 2002-es dokumentumfilmjében, a Kóla, puska, sültkrumpli-ban. (A columbine-i tragédia játékfilmes feldolgozása, Gus van Sant Elefántja szintén díjat nyert, Aranypálmát Cannes-ban.)
Moore demagóg, de mindenképpen hatásos filmjében Amerika fegyvermániás kultúráját rajzolta fel a Columbine háttereként, azt az országot, ahol banki számlanyitáskor is fegyver jár ajándékba, és amely egyébként épp a columbine-i tragédia napján úgy bombázott Koszovóban, hogy sikerült eltalálni egy iskolát és egy kórházat is.
Moore-nak a filmje készítése közben sikerült kiharcolnia egy mini diadalt fegyverügyben Columbine örökségeként: addig járt az iskolai lövöldözés két sebesült túlélőjével a KMart üzletlánc fejeseinek a nyakára, amíg elérte, hogy többé ne áruljanak kézifegyverbe való töltényeket. Klebald és Harris egyébként nem legálisan jutott a mészárlásnál használt fegyverekhez, de nem kellett nagyon törniük magukat. Klebald egy picivel idősebb lány barátja vette meg nekik, amit kértek, ez három lőfegyvert jelentett, a negyediket pedig egy másik baráttól szerezték.
A gyilkosok alaposan felkészültek. Körülbelül egy évnyi tervezgetés előzte meg azt a napot, amelyet egymás közt csak „az ítélet napjaként" vagy NBK-ként emlegettek, utóbbi a „született gyilkosok" (natural born killers) rövidítése. A tervezési szakasz hosszúsága és a tervek dokumentáltsága alapozza meg Columbine egyik legfontosabb kérdését:
Hogy nem jött rá senki, mire készülnek? Miért nem lehetett megakadályozni?
A mészárlás emlékének szentelt honlapok tele vannak a gyilkosok félelmetesen erőszakos irományaival, házivideóival, Harris eleinte publikus weboldalakat töltött meg ilyesmivel. Még csak az sem igaz, hogy ezek senkinek nem szúrtak szemet, vagy hogy az illetékes hatóságokat ne riasztották volna miattuk. Harris az egyik honlapon halálosan fenyegette egy Brooks Brown nevű haverját, akire valamiért megharagudott. (A mészárlás napján végül Brooks életét megkímélte, nemcsak hogy nem lőtt rá, hanem egyenesen figyelmeztette, hogy menjen haza, amikor szembetalálkoztak, még mielőtt a támadás elkezdődött volna.)
Brown szülei a rendőrséghez fordultak. A nyomozó, akivel beszéltek, komolyan is vette a dolgot, de valahogy a szervezeten belül elsikkadt az ügy, a kezdeményezett házkutatásból nem lett semmi. Pedig ha végrehajtják, megtalálhatták volna a házilag barkácsolt bombagyűjteményt. Nem ez volt az egyetlen eset a rendőrséggel a mészárlás előtt. A gyilkosokat egyszer letartóztatták egy furgon feltörése miatt, de nagyobb bajuk nem lett belőle, egy elterelésjellegű programban való részvétellel megúszták.
Sem Harris, sem Klebold családjában nem számított hétköznapi ügynek az összetűzés a törvénnyel. Harris apja a légierőnél szolgált, emiatt sokat költözködtek, de amúgy átlagos családi életet éltek, korai vészjelek nem voltak. Klebold szintén köztiszteletben álló szülők ígéretes jövő előtt álló gyereke volt, kisebb korában még egy különösen tehetséges gyerekeknek szóló programba is bekerült. A két fiú az előző iskolájukban ismerkedett meg, mindketten szerettek videójátékozni, hamar összebarátkoztak. Később iskolaidőn túl együtt is dolgoztak egy pizzériában.
Az utolsó időkben Harris szülei felismerték, hogy valami nincs rendben a fiukkal, pszichiáterhez vitték az agresszivitása, dühkezelési problémái miatt, és antidepresszáns gyógyszert kapott. Klebold szülei viszont egyáltalán nem fogtak gyanút. Az ő fiuknak nem voltak látványos dühkitörései, de a nyugodtnak látszó felszín alatt évek óta súlyos mentális problémák húzódtak. A naplója szerint két évvel a mészárlás előtt kezdték öngyilkos gondolatok foglalkoztatni.
Egy dokumentumfilm ebben a két rövid mondatban ragadta meg a két gyilkos közti különbséget és a mozgatórugóikat:
DYlan meg akart halni. ERIC ÖLNI AKART.
Eric Harris az FBI által ráállított szakértő, Dwayne Fusilier szerint tőről metszett pszichopata volt, hideg, számító, mesteri hazudozó, lelkiismeret nélküli. Míg Harrisről a családja nem beszél a nyilvánosság előtt, és visszautasítják az interjúkérelmeket, Klebold anyja, Sue Klebold teljes erőből beleállt a fia által ráhagyott szerepbe.
A mészárlásból mindkét fiú kivette a részét, Dylan Klebold maga öt embert ölt meg, de a tragédiát elemző pszichiáterek szerint Harris nélkül Klebold valószínűleg soha nem jutott volna el idáig. A depressziós, szuicid hajlamú fiú árulkodó naplóját csak a mészárlás után kapták kézbe a szülei a rendőröktől, arról sem volt fogalmuk sem, hogy a szobájában fegyvert rejteget. A felszínen csak egy átlagos, kicsit visszahúzódó, kicsit ellenséges kamasznak tűnt, aki amúgy részt vett a családi életben, eljárt dolgozni, még az iskolai bálra is elment egy lánnyal, mindössze három nappal a mészárlás előtt.
Sue Klebold mostanra lényegében szakértővé képezte ki magát az öngyilkosságprevenció területén, könyvet írt (magyarul is megjelent, Napsugaram címmel), a téma szószólójaként utazik, előadásokat tart. Azt mondja: megérti azokat, akik őt és a férjét hibáztatják, akik a rossz nevelés következményét látják a fia tettében, mert ha így lenne, az azt jelentené, hogy a jó szülők biztonságban vannak, hogy az ő családjukban ilyesmi nem történhet. De szerinte ez tévedés, a kemény lecke, amit megtanult, hogy a szeretet nem elég a tragédia megakadályozásához. A férjével együtt azt kívánják, bárcsak kevesebbet leckéztették volna a fiukat és többet beszéltették volna őt az érzéseiről.
A tudat, hogy kellően odafigyelve a columbine-i tragédiát talán meg lehetett volna előzni, megteremtette a maga ellenpontját bizarr túlreagálások formájában Amerika-szerte. Ezekből Michael Moore a Kóla, puska, sültkrumpli-ban összegyűjtött egy csokornyit. Illinois államban tíznapos felfüggesztést kapott egy másodikos kisfiú, mert körömcsipeszt vitt magával az iskolába. Egy nagyobb srácot azért függesztettek fel, mert kékre festette a haját, és ez veszélyesnek tűnt. Egy 8 évesnek azért kellett ideiglenesen búcsút mondania az iskolájának, mert az étkezőben ráfogott egy tanárra egy rántottcsirkedarabot, és azt mondta, hogy piff-puff.
Az újabb Columbine megelőzésére tett erőfeszítések másik vonulata nem a potenciális elkövetők kiszűrésére (akár a baljós jelek felismerésével, akár gyakorlatiasabban, fémdetektorokkal) fókuszál, hanem a már kialakult vészhelyzet jobb kezelésére. Ezen a téren a rendőrségnek is volt mit javítania: Columbine-ban túl sokáig nem léptek közbe, nem hatoltak be az iskolába, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nem túszdráma van, a fegyvereseknek nincsenek követeléseik, csak ölni akarnak.
Ezt a csorbát kiköszörülték, ma már – azóta sokszor bizonyított – protokoll szerint járnak el az amerikai rendőrök a lövöldözéseknél. A tanárokat és a diákokat pedig kötelező gyakorlatozással készítik fel arra, mi a teendő, ha fegyveres kezd ámokfutásba az iskolájukban. (Ezekről, illetve arról, hogy esetenként a gyakorlatok túl messzire mennek, itt írtunk részletesen.)
De Columbine öröksége nem csak a nagyobb odafigyelés, tudatosság és a felkészültség. Sötét árnyékot is vet: újabb és újabb tragédiákat okoztak Harris és Klebold utánzói. Ott volt például a Sandy Hook általános iskolában 20 kisgyereket és 6 felnőttet, meg a saját anyját is meggyilkoló ámokfutó, aki Harrisék megszállottja volt, tele volt a számítógépe róluk szóló anyagokkal, állandó vendége volt egy tematikus csetszobának, és egy online játékban is eljátszotta a mészárosokat. És rengetegen voltak a hozzá hasonlók.
Az ABC pár éve oknyomozó anyagot készített Columbine utánzóiról: 2014-ig 17 ténylegesen megtörtént iskolai támadást és 37 komolyan vehető fenyegetést azonosítottak ilyenként. Egy észak-karolinai elkövető odáig vitte a másolást, hogy ugyanolyan fegyvert vett, ugyanúgy öltözött fel mint Harris. Megölte a saját apját, az iskolájában két diákot megsebesített, és amit végrehajtott, Columbine hadműveletnek nevezte. A pólójára is felírta filccel, hogy „Emlékezz Columbine-ra", és az 1999-es dátumot.
Az utánzási őrület megfékezésére, illetve a hírhedtségre szomjazás mint motiváció kiiktatására hívták életre pár éve a No Notoriety mozgalmat. Az alapítók a 2012-es, Aurora mozibeli ámokfutás egyik áldozatának, Alex Tevesnek a szülei. Nem kérnek lehetetlent, nem azt akarják, hogy egyáltalán ne ábrázolják vagy nevezzék meg a sajtóban a gyilkosokat, csak hogy legalább cikkenként egyszer jelenjen meg a név, fotó pedig ne legyen hajtás felett. A médiát lényegében arra próbálják rávenni, hogy a lövöldözésekről szóló tudósításokban ne az elkövetőkre, hanem az áldozatokra összpontosítsanak, ezzel is azt erősítve, hogy ők azok, akik számítanak.
A Columbine középiskola újra működik már. A régi épület kiegészült az áldozatok emlékművével.
(Borítókép: A Columbine középiskolai lövöldözés során elhunytak emlékérére állított keresztek a Clement Parkban, közel az iskolához 1999. április 30-án. Fotó: Steve Peterson / Getty Images Hungary)