Nemhogy munkát találni, de az sem könnyű ma egy álláskeresőnek, hogy merre induljon el, ha munkanélküli-járadékot, vagy bármilyen más támogatást szeretne igényelni. Hallani totális káoszról, félretett telefonokról, de gördülékeny, sima ügyintézésről is a hivatalok részéről. Beálltunk a sorba, és munkakeresőként mentünk utána annak, hogy mennyire súlyos a helyzet valójában. Riport.
Ugyan csak 8.30-kor nyit, de 7.45-kor már várakoznak páran a Ráday u. 42–44. szám alatt. Itt található a IX. Kerületi Hivatal Foglalkoztatási Osztály, a „munkaügyi hivatal”, ahogy az emberek egymás között mondják. Reggelente kellemesen csípős az idő, a munkakeresők többnyire álldogálva várják, hogy bejussanak az épületbe, közben dióhéjban megosztják egymással élettörténetüket.
A téma, kit hányszor küldött el a munkaügy további igazolásokért, dokumentumokért, emellett egy-két tanács is elhangzik. Egy idősebb ember a közeli padon ül, mozgássérült, figyeli, hogy miről van szó, néha sóhajt, de nem kapcsolódik be a beszélgetésbe, csak annyit kérdez, hogy mikor nyitnak végre, mármint a hivatal.
Fél kilenc, ott van a táblán
– érkezik a válasz a többiektől.
A sorba elsőként egy rutinos férfi áll be, miután órájára pillant, magától nyitja a zöld kertkaput, amin keresztül oda lehet állni a munkaügy ajtaja elé, hogy szólítsák az embert. Bemenni most csak így lehet, pandémia van. Amikor megszólítjuk, azt mondja,
ISMERI A JÁRÁST, HISZEN HÓNAPOK ÓTA VISSZAJÁRÓ VENDÉG, BETEG ÉDESANYJÁNAK INTÉZI A MUNKAÜGYI SEGÉLYT, A HIVATAL MEG MINDIG VARIÁL VALAMIT, ÚJABB ÉS ÚJABB DOKUMENTUMOKAT KÉRNEK.
Egyszer a meghatalmazást felejtette otthon, vagy nem is írtak, arra már nem emlékszik, a lényeg – mint mondja –, hogy miután bejutott, telefonon hívta fel az ügyintéző előtt az édesanyját, hogy igazolja, az ő nevében jár el, de ezt nem fogadták el.
Nem hivatalos – indokolták.
A sorban mindenki nyugodt, fegyelmezetten várakozik. Nincs nagyon mást tenni, erősít rá a férfi, majd hozzáteszi, a Covid–19 nyilván nem segíti a helyzetet, de azért mindenki azon van a hivatalnál is, hogy elintéződjenek a függőben lévő ügyek, egyszer csak rendben lesz itt minden.
Erről már rég kellett volna írni, nem a mostani állapotról cikkezni – mondja, amikor megtudja, hogy anyagot gyűjtünk egy készülő indexes íráshoz. – Magukat csak régen szerettem – bök oda még egyet, majd igazít egyet a maszkján és elhallgat.
A mellettünk álló lányhoz fordulunk, a tapasztalatairól kérdezzük.
Nem lehet őket telefonon elérni, kisípol, ezért döntöttem a személyes ügyintézés mellett
– magyarázza, miért várakozik. Akkor csak mosolyog egyet, amikor megmutatjuk neki a telefonszámot, amit mi is próbáltunk hívni egy nappal korábban. „Igen, az a sok egyes van benne, na, az offos” – erősíti meg. Nem zavarjuk tovább, látszólag elfoglalt, head-settel intézi ügyeit, a tanulmányairól beszél, miközben sminkeléshez használja tükörként a valamikor a 80-as években épült hivatal ablakait. Csak akkor marad abba a beszélgetés, amikor lassú léptekkel kijön a biztonsági őr, és kezét a magasba emelve, nagyjából 8 óra 20 perckor azt mondja: „Jó reggelt, mindenki be fog jutni, de még bőven van időnk!”
Ez egy kicsit sem nyugtatja meg a sorban álló, nagyjából 25 éves fiatalt, aki azt ismételgeti, hogy
bérlet, bérlet. Azzal mi van, azt külön intézik? Nem kaptam választ a kérdésemre.
„Igen, az is el lesz intézve bent” – az őr válaszából már világos, hogy
a nyilvántartásba vett budapesti álláskeresők számára díjmentes utazási lehetőséget biztosítanak, az ehhez szükséges hatósági bizonyítványért van itt a fiatalember, amit az illetékes kerületi hivatalok állítanak ki.
Ismét csönd lesz, percekkel a nyitás előtt egyes várakozók a magukkal hozott dokumentumokat nézegetik tüzetesen, valaki könyvet olvas, betartva az előírásokat, egymástól kellő távolságra. Amikor ismét kérdéseket intézünk többükhöz arról, hogy tudomásunk szerint az még csak a kiindulópont, hogy valakinek időpontja van, utána heteket vagy hónapokat is várni kell egyes kirendeltségeknél arra, hogy egy ügyintéző személyesen velünk foglalkozzon, bal vállunkat kopogtatja meg a mögöttünk álló hölgy.
Azzal kezdi, nagy bajba kerülne, ha leírnánk, hogy melyik munkaügyi hivatalnál volt, szóval ne tegyük, de azt szívesen elmondja, hogy most a másik oldalon áll, munkanélküliként van itt. Beszélgetésbe elegyedünk vele, ekkor már felbátorodottan folytatja, hogy
ha az ember munkát keres, ő állíthatja, hogy nem ide kell jönni, azt inkább ügyesen kell csinálni, de nem így.
Megosztja velünk azt is, hogy amikor az egyik külkerületi központban dolgozott, annyira le voltak terhelve, hogy hosszú hetekig nem is tudtak az álláskeresőkkel foglalkozni, egyszerűen „nem volt rá kapacitás”, még úgy sem, hogy 8 helyett sokszor 12 órában dolgoztatták őket, a telefonokat pedig félrerakták, hogy ne csörögjenek. Számára azóta véget ért a történet, már eljött onnan.
Pozitív tapasztalatait osztja meg velünk egy 30-as évei elején járó nő, aki szerint
bár az ügyfélkapus időpontkérés és a regisztráció között valóban eltelt egy kis idő, de a határozat kézhezvételétől számított pár napon belül a bankszámláján volt az álláskeresési járadék, soha nem volt késedelem az utaláskor, ezért ő nem tud semmi rosszat mondani a rendszerről.
Behívják, búcsúzik.
Lényegében egy napot sem töltünk el ebben a világban, pár ember példáján keresztül nem is mutatható be mélyrehatóan az álláskeresők helyzete, hogy ki és milyen segítségre számíthat az államtól, merre indulhat el egy ilyen kivételesen nehéz életszituációban, egzisztenciális biztonságtól megfosztottan.
Alapvetően azt látjuk, hogy vannak rossz és jó tapasztalatok.
Egyesek kevésbé, mások jobban elvesznek a bürokrácia útvesztőiben, de nem lehet kijelenteni, hogy ez a rendszer hibája lenne, hiszen beszélgetőpartnereink között is volt olyan, akinél azzal a céggel voltak jogilag problémák, amelynek alkalmazásában álltak az álláskeresést megelőzően. Ezt pedig tisztázni kellett a munkaügy felé ahhoz, hogy hozzájussanak a megfelelő támogatásokhoz, miként egy vállalkozónak is fel kell függeszteni a katát, és jövedelemigazolás kell a NAV-tól ahhoz, hogy segélyt kapjon. Ezek szigorú, jogszabályban foglalt feltételek, eltérni tőlük nem lehet.
A teljes képért megkerestük az illetékes minisztériumot, ez esetben az Innovációs és Technológiait, hogy ők hogyan látják a mai munkanélküliek helyzetét, összességében az álláskeresést, de választ nem kaptunk.
Ezért úgy döntünk a Ráday utcában, hogy beállunk a sorba, és bejutva egy ügyintézőhöz megnézzük, mi az, amit egy állását vesztett ember tehet.
Nagyjából 40 perc álldogálás után már az ügyféltérben vagyunk úgy, hogy időpontot nem foglaltunk.
Szólítanak minket.
Az ügyintéző készségesen elmagyarázza, hogy első körben kérjünk időpontot, ráadásul itt és most, ha már bejöttünk, bár ezt megtehettük volna online is.
November 27-e a dátum
– mondja, amikor arról kérdezzük, hogy ezt követően mikor foglalkozik velünk majd valaki, hogyan zajlik a regisztráció. „Tehát egy hónapot kell várni jelen állás szerint, aztán visszajönni” – néz fel a maga elé tett paksaméták közül. Ez valahol a két szélsőérték között foglal helyet, amit azok mondtak nekünk, akikkel kint beszéltünk. A munkatárs tájékoztatása szerint az időpontra érkező álláskeresőkkel az ügyintézők átbeszélik a lehetőségeket, a nyílt pozíciókat, lehetőség adódik arra is, hogy munkaközvetítőkhöz regisztráljanak be minket, így ha a végzettségünknek megfelelő pályázatot találnak, értesítenek. A munkaügy ad továbbá egy határozatot, majd ezt követően folyósítják a minket illető összeget, havi bontásban.
Egy első kerületi munkakereső azt mondta, hogy a Várnegyedben van mód arra, hogy étkezési utalványt válasszunk, de erről a mi ügyintézőnk nem tud, ugyanakkor „minden kerület más”. Ha úgy döntünk, hogy jönni akarunk, most foglal nekünk egy időpontot, hogy ne késlekedjünk – vágja rá búcsúzóul.
(Borítókép: Trenka Attila / Index)