Magángépeken pózolás champagne-nyal a kézben, egy átlagember számára egy élet munkájával megkereshető vagyon a csuklón, a legmenőbb desztinációk és feszített víztükrű medencék. Ezeket a képeket nézegetve szinte biztosak vagyunk benne, hogy az illető hölgyek (netán urak) nem saját jogon tettek szert ezen anyagi javakra – hiszen nevüket nem ismerjük az üzleti életből vagy a pletykalapokból, ami ezt az életszínvonalat megideologizálná. Az alábbiakban szigorúan objektíven, mintha csak egy rideg mérlegkönyvet tanulmányoznánk, tekintjük át, valóban megéri-e manapság az aranyásás.
A téma meglehetősen kényes, hiszen sok oka lehet annak, hogy valaki csak azt látja az anyagi boldogulása egyetlen útjának, hogy megpróbál egy gazdag eltartót (a szlengben: élő ATM-et vagy pénztárcát) szerezni. Ez lehet például a tanulásra ösztönző család, az önbizalom, illetve a követendő minta teljes hiánya, vagy éppenséggel a saját képességeinek, határainak felismerése is. Ami persze lehet téves percepció is, hiszen könnyen lehet, az illető sosem kapott senkitől (beleértve az iskolarendszert is) olyan támogatást, hogy elhiggye, egyedül is képes megvalósítani az álmait – legyen az akár „csak” annyi, hogy gazdaggá akar válni és drága termékeket és szolgáltatásokat szeretne realizálni.
Velük manapság az átlagember is könnyedén találkozhat, elég csak egy picit instáznia, gyorsan bele-belefuthat olyan hölgyekbe és urakba a világ minden pontjáról, akiknél egyáltalán nem tudunk másra gondolni, hogy vajon miből is tehettek szert erre az életszínvonalra, amelyet a logós darabok, gyémántékszerek és fine dining fogások sejtetnek. Az aranyásással a prostitúció sok esetben kéz a kézben jár természetesen, de jelen cikk témája nem az ősi mesterséget luxusnívón űzők életébe való bepillantás, hanem azok, akik kifejezetten egy kitartóra vadásznak, akiből talán férj/feleség is válhat egyszer.
Még 2014-ben futott be virálisan nagy ívet James Dimon, a J.P. Morgan befektetési bank elnök-vezérigazgatójának a válaszlevele, amelyet egy Ms. Pretty (Csinos Kisasszony) álnevű hölgy nyilvános posztjára írt. A 25 éves leányzó azt tudakolta, hogyan tudna olyan férfiakkal ismerkedni és később házasságot is kötni, akik minimum 500 ezer dollárt keresnek évente. Gyakorlati tippekre (konkrét bárok, események, praktikák) számított, és nem arra, amit kapott.
Eme egyetlen szempont (jelesül a bankszámlakivonat) alapján éppen a célcsoportjába tartozó bankár ugyanis a hölgyet egy befektetéshez hasonlította, és levezette, hogy egy exponenciálisan értékvesztő invesztícióról van itt szó házasság esetén, amelybe ilyen kondíciókkal csak egy bolond menne bele.
A hamvas szépség ugye köztudottan csökken az évek előrehaladtával, és igazából nincs az a plasztikai vagy egyéb szépészeti beavatkozás, amely az embert újra 18 évessé varázsolja. Ellenben ebből a korosztályból mindig Dunát lehet rekeszteni, bőven van utánpótlás, az idő előrehaladtával egyre gazdagabb eltartó lehetőségei csak bővülnek, míg valami olyanért fizet, amely rohamosan veszít az értékéből. És egyébként az ember a szép, de már régi sportautóját is lecseréli olykor egy újabb modellre, nemde?
Nehéz egyedi relációkról, élethelyzetekről valami általános konklúziót levonni, de pusztán az Instagramon való szörfölés azt mutatja, hogy a legtöbb aranyásóból nem lesz feleség, és ez teljesen független a beültetett implantátumok számától – amely szemlátomást és a témára „szakosodott” chatcsoportok informátorai szerint fontos stáció a célhoz vezető úton. Mivel az önképzés korántsem nyomott ennyit a latban, a legtöbben nyilvánvalóan intellektuálisan nem ütik meg azt a szintet, hogy sokáig érdekesek tudnának maradni.
A titkos románchoz a felhők felett vagy a luxushotel lakosztályának zárt ajtói mögött ez a szint is több mint megfelelő, a falatnyi, ruhának talán nem is igazán nevezhető darabokról csak a személyzetnek lesz meg a véleménye, de legalább nem az üzletfeleknek és a barátoknak. Hogy egyébként széles ez a réteg, azt az is jól mutatja, hogy a nagy, korábban eleganciájukról híres divatházak is ontják magukból a jó ízlést illetően megkérdőjelezhető darabokat, amelyek egészen biztos, hogy nem diplomatafeleségek gardróbjában landolnak.
Az Instagram népszerű, a luxuséletet nem tudjuk, miből élő globális influenszerei közt kevés a hivatalos barátnő és feleség – ami persze abból is fakad, hogy eme pozíciók sokszor már foglaltak, és nem olyan egyszerű, hanem egyenesen lehetetlen kiütni onnan a delikvenseket, hiszen egy feleségnek, anyának nem lehet az az egyetlen tudománya, hogy jól néz ki és jó az ágyban. A férfiak zöme egyszerűen nem ezt keresi elsősorban, amikor családalapításra kerül a sor, ez pedig evolúciós berögződés, nincs mit tenni.
Nagyon érdekes, hogy ezek a vállalkozó szellemű hölgyek miért nem fedezték fel még a pénzügyileg abszolút topon lévő távol-keleti és egyre erősödő szubszaharai felvevőpiacot, ellenben a Perzsa-öböl menti olajmonarchiák és Törökország abszolút a fókuszban van. Ami azért különösen érdekes, hiszen, ha a nagy átlagot nézzük, szinte lehetetlen vállalkozásról van itt szó.
Aki kicsit is ismeri, hogyan gondolkodik a muszlim vallású elit, annak ez nem is kérdés. A katari, dubaji, kuvaiti gazdag családok előnyös házasságokat akarnak kötni egymással, a jövőbeli házastársak jórészt már gyerekkorban ki vannak szemelve, így tudják jól, hogy megfelelő képzést kapott a szerephez, amit majd be kell töltenie a nemzetség érdekében.
Nos, ezen anyák és apák – talán érthetően – a legkevésbé sem vágynak egy, a vagyonukra áhítozó, a kultúrát vagy a vallást semennyire sem ismerő, ráadásul még a nyugati individualizmusban is szocializálódott menyre – aki még ráadásul „hitetlen” is, merthogy itt az ugyan protestánsnak keresztelt, de inkább már az univerzumban meg a pozitív bevonzás törvényében hívő ara sem az, akiről minden anyós álmodik.
És itt egy jól nevelt fiú sosem fog az ellen menni, amit az apja vagy anyja akar.
Akik persze megengedik neki a londoni meg a párizsi kikapcsolódást, a családi kassza meg sem érzi a légyott fejében ajándékba vett gyémánt Cartier karkötőt vagy Bulgari nyakéket, de mindössze ennyi, amit a feleség posztjára pályázó aranyásó az otthon köztiszteletben álló családtól várhat. A játéktér a szekularizáltabb, illetve nem törzsi jellegű török társadalomban ennél valamivel nagyobb – de ott sem sokkal.
Az egalitárius polgári társadalmak ugye ennek a műfajnak mindig kedveznek, ugyanakkor a századfordulós Európa nagypolgárságához és arisztokráciájához gondolkodásában jobban hasonlító, feltörekvő országok elitje kevésbé vevő rá. A piac ugyanakkor tele van, ami köszönhető a globalizációnak és a technikai fejlődésnek is, hiszen manapság az ember relatíve könnyen kapcsolatba kerülhet vagyonos emberekkel – akár olyanokkal is, akik pont ugyanazon közegből származnak, mint a szépreményű aranyásó, így kulturális szakadék lényegében nincs is, csupán csak financiálisan van egyfajta alá-fölérendeltségi viszony.
Az Instagramnak hála könnyű feltérképezni, hol érdemes vadászni fizikailag, de ehhez akár már ki sem kell rögtön csípnie magát az embernek, hiszen az első lépéseket online is meg lehet tenni, elég csak jól sztorizni, geo- vagy hashtagelni. A játék persze nem babra megy (elvileg ugye gyémántra és örökségre), hiszen a legveszélyesebb ebben a versenyben nem is a konkurencia, hanem az időfaktor. Hogy minden, még mindig szingliséggel eltöltött évvel, új ránccal valóban csökken ebben a tranzakcióban a legfontosabb változó, a test értéke.
Mi a jobb stratégia így?
Bízni abban, hogy valaki végül csak kötélnek áll, vagy inkább rámenni az ajándékokra, és remélni, hogy jó sok Van Cleef & Arpels, netán Graff ékszerszettből, Jaeger-Le-Coultre karórából, Hermés vagy Goyard retikülből összejön pár lakásra való? Valószínűleg ez sokaknak kérdés, holott lehet, érdemesebb lenne megfontolni a fentebb említett pénzintézeti csúcsvezető tanácsát, aki inkább mindenkit arra biztatna, hogy az energiáit arra fordítsa, hogy magának próbálja megteremteni ezeket a javakat. A tanulás ugyanis picit olyan, mint a demokrácia. Sokszor nyűglődős, de ennél jobbat még nem talált ki sajnos az emberiség.
A szerző luxusszakértő.
(Borítókép: Charles Crowell/Bloomberg/Getty Images)