A március 20–22-i kínai elnöki vizitnek Moszkvában alapvetően két értelmezése terjedt el. Az egyik szerint Oroszország megalázkodott Kína előtt, és Vlagyimir Putyin úgy fogadta kínai partnerét, Hszi Csin-pinget, mintha a hűbérura lenne. A másik, ezzel merőben ellentétes nézet szerint világrendi átrendeződés zajlik, és az orosz–kínai találkozó nem értelmezhető másként, mint két egyenrangú partner találkozása a Moszkva–Peking-tengely létrehozásához. Mi a tények erejében hiszünk, ezért Hszi Csin-ping találkozóját Vlagyimir Putyinnal elsősorban a meglévő kapcsolatok és a tárgyalt, valamint bejelentett konkrét intézkedések mentén próbáltuk értelmezni. Elemzés.
A március 20–22. között lezajlott kínai vizitet nehéz másként értelmezni, mint egy erősen szimbolikus, elsősorban üzenetértékű eseményt. Üzenet a Nyugatnak (összeállt az orosz–kínai tengely, féljetek!) és üzenet az orosz közönségnek (baráti, szinte testvéri kapcsolatok vannak Kínával, és ha kell, Peking segít). Ez az üzenet. De mi a valóság, amit a tények oldalán látunk?
A találkozó végeredménye 14 megállapodás és memorandum lett. Tizennégy megállapodás, ez fantasztikus – mondhatnánk. Jól kommunikálható információ, ugye? Akkor már kevésbé az, ha belemegyünk a részletekbe, és megnézzük, pontosan milyen megállapodások születtek. Például: „memorandum az elmélyült együttműködésről a vásári és kiállítási tevékenységről”. Vagy „memorandum az elmélyült erdészeti kitermelésről”. Vagy „megállapodás orosz–kínai televíziós programok közös gyártásáról”.
Ezek nem azok a megállapodások, amelyeknek bármiféle stratégiai jelentőségük lenne. Még kommunikálni is nehéz, ezért az orosz média nem is ment bele a részletekbe, a lakosságnak elég annyit tudnia, hogy „közös megállapodások egész sora született”. Az erős konkrétumok ugyanakkor hiányoztak erről a találkozóról.
Bár a csúcstalálkozó előtti diskurzus elsősorban arról szólt, hogy Peking katonailag kisegíti-e Moszkvát, erről hivatalosan egyetlen megállapodás sem született, sőt, a nyilvános tárgyalások során még elő sem került a téma. Ettől függetlenül zárt ajtók mögött szinte biztosak lehetünk, hogy orosz kezdeményezésre beszéltek róla, de aligha kaptak valamit Kínától.
Egyszerűen azért, mert Kínának semmilyen érdeke nem fűződik hozzá, hogy fegyvereket küldjön.
Egyrészt ez szembemenne a békeközvetítő, semleges imázsával, amit próbál állítani magáról Peking. Másrészt nem tudna mit kapni a fegyverekért cserébe, hiszen Moszkva már így is teljes mértékben függő helyzetbe került. Harmadszorra pedig nem kockáztathatja meg a fegyverküldés miatt a nyugati kereskedelmi kapcsolatait, amelyeket Kína nagyon fontosnak tart – erről bővebben kicsit lejjebb.
Kína számára a stratégia a következő: meg kell találni azt a vékony egyensúlyt, hogy szimbolikus gesztusokat tegyenek Oroszországnak (ez megvan), de feltétlenül ügyeljenek arra, hogy ez ne veszélyeztesse a nyugati gazdasági kapcsolataikat. Arra is ügyelniük kell, hogy Moszkvát ne támogassák meg úgy, hogy esetleg megnyerjék a háborút, mert az Oroszország megerősödésével fog járni (ez nekik nem jó), de el is kell kerülniük a jelenlegi orosz politikai rendszer bukását, mert ki tudja, mi jön a helyére. Mi van, ha Kínával ellenséges, Nyugat-barát vezetés jön utána?
Az orosz–ukrán háború miatt az egyetlen téma, amely komolyan előkerült, az a február végén ismertetett kínai béketerv volt, ám ebben finoman szólva nem volt összhang a két vezető között. A kínai béketerv alapvetően olyan állításokat tartalmaz, amelyek nem túl kedvezők Moszkvára nézve. Például a nemzetközi normák és szerződések betartása vagy Ukrajna területi integritásának és szuverenitásának a megőrzése. Nem véletlen, hogy eddig Oroszország nem is reagált a kínai tervre. Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov korábban annyit fűzött hozzá a dokumentumhoz, hogy „Oroszország alaposan meg fogja vizsgálni a kínai javaslatokat”.
Megvizsgálták. Putyin azt mondta a találkozón, hogy „a kínai béketerv számos eleme bázisként felhasználható lenne” egy békemegállapodáshoz. Valljuk be, ez a megfogalmazás nem éppen olyan, ami egyetértésről árulkodna, és némi orosz bosszúság is kiolvasható ebből a reakcióból.
A találkozón szóba került a Szibéria Ereje gázvezeték második ágának megépítése. De megint csak konkrétumok nélkül – elsősorban ígéretek szintjén, hogy „ez egy kiemelt projekt” lesz. Itt fontos tudni, hogy már 7 éve tárgyalnak a gázvezeték megépítéséről, de konkrét fejlemények eddig még nem történtek. A jelenleg működő Szibéria Ereje 1 gázvezeték évi 38 milliárd köbméter gáz szállítására képes. A tervek szerint az új vezeték kapacitása (ha egyszer megépül) 50 milliárd köbméter lesz.
Csak hogy megfelelő szövegkörnyezetbe hozzuk a dolgot: 2021-ben az Európai Unió 155 milliárd köbméter gázt vásárolt Oroszországtól. Önmagában csak az Északi Áramlat 1 vezetéken 55 milliárd köbméter gáz érkezett, és ezenkívül ott volt a többi, Európába érkező gázvezeték. Kína maximális kapacitáson 38 milliárd köbméter vezetékes gázt vásárolt. Ha elkészül egyszer a második vezeték, akkor az európai export durván felét tudják majd kiváltani Ázsia felé, a cseppfolyósított gázzal (LNG) együtt valamivel többet.
És persze ne feledkezzünk el a projektkivitelezési realitásokról sem: az Északi Áramlat 1 vezeték tervezése 1997-ben indult, és a gázvezeték végül 2011-ben készült el. A projekt megvalósítása durván 14 évig tartott. A hossza 1222 km, de a Szibéria Ereje 2 hossza ennek több mint a duplája, 2735 km lenne.
A Szibéria Ereje 1 építése még tovább tartott: a projektről szóló orosz–kínai memorandumot először 1997-ben írták alá, de többszöri változtatás és áttervezés után a gázvezetéket végül 24 év után, 2019-ben adták át.
Nézzük a kétoldalú kereskedelmet, mert erről is volt kiemelten szó a csúcstalálkozón. Tavaly – leginkább az energiahordozók eladása miatt – rekordévet zártak, 185 milliárd dollárt ért el az orosz–kínai kereskedelem. A találkozón jelentették, a következő években mindent megtesznek azért, hogy a kétoldalú kereskedelem elérje a 200 milliárd dollárt. Szép teljesítmény, nem? Az arányait tekintve közel sem. Kína számára Oroszország még az öt legfontosabb partner közé sem fért bele, valahol a tizedik hely környékén vannak. A kétoldalú kereskedelem elsősorban az orosz erőforrásokra épül, amelyeket alapvetően máshol is be lehet szerezni. A kőolajat például Kína eddig elsősorban Szaúd-Arábiából szerezte be.
Ugyancsak tavaly a kínai–amerikai kétoldalú kereskedelem megközelítette a 700 milliárd dollárt, vagyis az orosz–kínai forgalomnak a 3,7-szeresét. És ez csak az Egyesült Államok. Az Európai Unió országaival Kína még többet kereskedik – 2022-ben rekordmagas évet zártak, a forgalom meghaladta a 856 milliárd eurót.
Az Európai Unió és az Egyesült Államok együttesen a kínai kereskedelem negyedéért felel. Washington más szövetségeseivel együtt – úgymint Nagy-Britannia, Ausztrália, Dél-Korea vagy Japán – az arány eléri a teljes kínai kereskedelem felét.
Ehhez képest Peking kereskedelmének csupán 3 százaléka bonyolódik Oroszországgal.
Vajon megkockáztathatja Kína azt, hogy Oroszország támogatása miatt elveszítse a nyugati gazdasági kapcsolatait? Erre a kérdésre a válasz nem olyan nehéz.
Kína szívesen elad Oroszországnak kínai termékeket. Elsősorban olyan termékeket, amelyeket nem tud értékesíteni Nyugatra, olyan cégektől, amelyek nincsenek jelen Európában vagy az Egyesült Államokban. Ezenkívül Kína nagyon örül az (olcsó) orosz energiahordozóknak. Főleg, ha tényleg, extra olcsón kaphatja meg őket. Az orosz kőolajra nagyjából 41 százalékos diszkontár érvényesült az elmúlt hónapokban. Az orosz gázt még olcsóbban tudták megvenni, átlagban 50-70 százalékkal olcsóbban, mint amennyiért Moszkva ugyanebben az időszakban Európába szállított.
És hogy hol van itt a stratégiai partnerség? Lehet, hogy ennek is eljön az ideje egyszer, de itt még nagyon nem tartunk.
A szerző az Oeconemus Gazdaságkutató Alapítvány szakmai igazgatója.
(Borítókép: Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin Moszkvában 2023. március 21-én. Fotó: Alexei Maishev / Kremlin / Sputnik / Reuters)