Választójogot a 16 éveseknek!

D ATI20210510008
2021.05.17. 14:55

A második világháború után Korea a világ egyik legszegényebb országa volt. Az életszínvonal alacsonyabb volt, mint az afrikai Ruanda-Urundiban vagy Észak-Rodéziában, a mai Zambiában. Egy átlag magyar 1950-ben, azaz a trianoni felszabdalást követően, két vesztes világháború után és szovjet megszállás alatt is négyszer jobban élt, mint egy átlag koreai. 

Ma, bő hetven évvel a második világháború után Korea még mindig a világ egyik legszegényebb országa. Egy átlag ruandai – egy véres polgárháborút követően – még ma is gazdagabb, mint egy koreai. Eközben a zambiaiak már másfélszer, a magyarok pedig szinte összehasonlíthatatlan mértékben, tizenhétszer élnek jobban, mint a koreaiak. 

Mármint ennyivel élnek jobban, mint az észak-koreaiak. Ugyanis van egy másik történet is: Dél-Koreáé. Ugyanaz a népcsoport, mint Észak-Koreában. Ugyanaz a több ezer éves történelem. Ugyanazok a hiedelmek, szokások, ugyanazok az útfüggőségek. Ráadásul rosszabb földrajzi elhelyezkedés. Egyvalami azonban más volt az elmúlt hetven évben délen, mint északon: Dél-Korea intézményrendszere, ebből adódóan szövetségesei, gazdasági és politikai vezetői és így összességében meghozott döntései.

2021-ben egy átlag dél-koreai közel hússzor él jobban, mint egy ruandai. Tízszer, mint egy zambiai. Másfélszer, mint egy magyar. Egy átlag dél-koreai legalább tíz évvel él tovább, mint egy északi – és a leélt élet minőségét még nem is említettük.

Egy ország sorsára valamennyire hat a földrajzi elhelyezkedése, a történelme, a vallása. De – mint Észak- és Dél-Korea példája mutatja – elsősorban az intézményei és az ezekkel összefüggő döntések minősége tesz egy országot sikeressé vagy sikertelenné. A 21. században – hacsak nem állt rendelkezésre korlátlan mennyiségű olajkincs vagy más természeti erőforrás – két intézményrendszer, valamilyen jogállami demokrácia és valamilyen piacgazdaság kombinációja tudott sikeres, azaz a polgárai számára hosszú, egészséges életet és gazdagságot biztosító országot teremteni.

Éppen ezért fontos, hogy a demokráciáról szóló vitát és a demokrácia megújítását ne szekértáborok közötti felesleges ideológiai háborúként fogjuk fel, hanem világosan lássuk: 

a magyar intézmények milyensége dönti el, meddig élünk, meddig leszünk egészségesek és kiegyensúlyozottak, mennyi pénzt keresünk és végső soron mennyire lesz boldog az életünk ebben az országban.

Az elmúlt három évtizedben azonban Magyarországon a demokráciáról szóló viták szinte kizárólag az aktuális kormányzat demokráciafelfogásáról, a jogállamhoz való viszonyáról, mindezek kritikájáról vagy dicséretéről szóltak. Ezek persze nagyon fontos viták, és ma még inkább megkerülhetetlen az erről szóló gondolkodás. Ugyanakkor a viták közben nem szabad elfelejteni azt, hogy ezek legvégső célja nem valamelyik politikai vagy világnézeti tábor legyőzése, hanem egy jobb ország megteremtése. A demokrácia minőségére ugyanis nemcsak egyik vagy másik politikai oldal, hanem a demokrácia megújulásának hiánya is veszélyt jelenthet. 

A folytassuk vagy az állítsuk vissza logikája mellett érdemes tehát azon is elgondolkodnunk, hogyan tudjuk közösen megújítani a demokráciát. Hogyan lehetnének hatékonyabbak az intézményeink, hogy jobb életet biztosítsanak? Hogyan használjuk fel a digitális fejlődés adta új lehetőségeket? Miképp növelhetjük a bizalmat az alkotmányos berendezkedéssel szemben, hogyan vonhatjuk be jobban a választókat a döntésekbe? Milyen válaszokat adjunk a fejlett társadalmak elöregedésének kihívására?

Mindezen kérdések közül az egyik legfontosabb a demokráciánk megfiatalítása. Az egész nyugati világban, így Magyarországon is kiugróan alacsony a fiatalok részvétele a választásokon és általában a demokratikus folyamatokban.

Miközben pártállástól függetlenül egyetértés van abban, hogy a következő évtized legnagyobb problémái között van a klímaváltozás, a népességfogyás, a versenyképességünk megőrzése, a növekvő társadalmi ellentétek vagy a tudásalapú gazdaságra való áttérés, addig az ilyen kérdések iránt legnyitottabb, az e kihívások által leginkább érintett fiatalok jelentős tömegei messziről elkerülik a demokratikus intézményeket. Míg Magyarországon az 55 és 64 év közöttiek mintegy négyötöde szokott részt venni a választásokon, a 25 év alattiaknak nagyjából a fele. 

Mindez ördögi körhöz vezet: a politikusok egyre kevésbé beszélnek a fiatal választókhoz, akik ezért még kevésbé érzik magukat megszólítva, így még ritkábban fognak elmenni választani. A politikusok megerősítést kapnak, hogy jól döntöttek, kár is lenne a fiatalokhoz szólniuk – és így még jobban elidegenítik maguktól a következő évtizedek lehetséges választóit. Ha nem törjük meg ezt az ördögi kört, akkor nemcsak honfitársaink jelentős részéről mondunk le egy egyre csökkenő népességű országban, hanem sikeres jövőnkről is. A megfiatalítás egyszerre szükséges a demokratikus legitimitás növelése és a nagyobb részvétel miatt és azért, hogy politikusaink merjenek jövőorientált, hosszú távú döntéseket hozni.  

Ennek érdekében néhány évnyi felkészülési idő után, 

2026-tól tizenhat évre kell csökkenteni a választójogi korhatárt. Hogy a fiatalok éljenek is ezzel a jogukkal, a részvételük ösztönzése mellett ki kell terjesztenünk a fiatalok életében mindennél természetesebb e-demokráciát. Mindezek megalapozására az alap- és középfokú iskolákban minden évfolyamon be kell vezetni az állampolgári és demokratikus készségek élményalapú oktatását. 

Egy átlagos 16 éves semmivel sem alkalmatlanabb a demokratikus részvételre, mint egy átlagos 18 éves – ezt számtalan kutatás mellett Ausztria példája is igazolja, ahol 2007-ben politikai oldalakon átívelő konszenzus mellett csökkentették a választói korhatárt. Ráadásul kutatások azt bizonyítják, hogy ha valaki 18 éves kora előtt már részt vesz a demokratikus folyamatokban, később is jóval elkötelezettebb marad a választásokon való részvétel mellett. Éppen ezért fontos lenne minden magyar állampolgár számára legalább az első alkalommal kötelezővé is tenni a szavazást, vagy olyan ösztönzőket bevezetni, amelyek miatt a fiatalok számára megérné leadni az első szavazatukat.

A 2026-os bevezetés azt is jelentené, hogy egyik politikus sem érvelhet komolyan amellett, hogy a változások valamelyik párt érdekét szolgálják. A mai 11 évesek ugyanis még biztosan sem nem kormánypártiak, sem nem ellenzékiek – minden pártnak, így a hagyományosan inkább az idősebbek által támogatottaknak is bőven lenne idejük a felkészülésre. Oktatási rendszerünk pedig fel tudja készíteni a fiatalokat arra, hogy mit jelent a demokrácia, a szavazás, az állampolgári jog és felelősség a gyakorlatban, hogy hogyan lehet békésen egyet nem érteni, igazunk mellett logikusan és szenvedélyesen érvelni, majd végül konszenzust kialakítani. Ezáltal az akkori 16 évesek már jóval felkészültebben járulhatnának a szavazóurnákhoz, mint a mai felnőttek közül bárki – hiszen a demokratikus szocializációt mindeddig gyakorlatilag a véletlenre bíztuk.

Az elmúlt évtizedekben a politika számtalan módon motiválta az idősebb szavazókat arra, hogy vegyenek részt a demokratikus folyamatokban. Az ország hosszú távú sikerességéhez azonban arra is szükség van, hogy a fiatalok, akár már a 16 évesek is, csatlakozzanak az idősebbekhez. Ki kell alakítanunk végre ebben egy egyensúlyt! 

A demokrácia nem játék. Dél-Korea és számos más nemzet példája jól mutatja, igazából intézményeink minősége dönti el, milyen életet fog többségünk élni az országban. A demokrácia megfiatalítása ehhez a jobb élethez járulna hozzá. (Az Egyensúly Intézet teljes javaslatcsomagja a demokrácia megújításáról itt tölthető le.)

A szerző az Egyensúly Intézet igazgatója 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Gimnáziumi osztálytársak köszöntik egymást a jelenléti oktatás első napján a Szent Imre Katolikus Gimnázium és Általános Iskola osztálytermében Nyíregyházán 2021. május 10-én.  Fotó: Balász Attila / MTI)