Jelentheti-e az Egyesült Államokban keresztény nacionalista kurzus visszatérése és megerősödése a történelem végének a végét? Felülírhatja-e véglegesen Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja a sokszor csak „liberális álom”-ként emlegetett (véleményem szerint nem az, sőt), idestova több mint három és fél évtizedes fukuyamai elméletet? A Trump-adminisztráció és a putyini rezsim látszólagos közeledése egymáshoz teremt-e, teremthet-e olyan új (geo)politikai realitást, amiben fel kell adnunk azt a meggyőződésünket, miszerint a liberális demokrácia és a piacgazdaság győzelmével elértünk a történelmi fejlődés (már, ha van ilyen egyáltalán) végső állomására?
Bár első pillantásra nem úgy tűnik, mégis meggyőződésem, hogy itt három különböző kérdésről van szó. A továbbiakban amellett fogok érvelni, hogy miért adható külön-külön mindegyikre egyértelmű, és miért nem adható mindháromra egyben egyetlen, egységes válasz – még ha az (spoiler alert!) minden esetben ugyanaz is lesz: nem.
Az amerikai nemzeti identitás kialakulásában meghatározó szerepet játszott a protestáns kereszténység, de a 20. század második felétől legalább ugyanilyen identitásteremtő erővel bírt a megerősödő szekularizáció, a nemzeti, társadalmi, szexuális kisebbségek jogainak mind erőteljesebb elismerése és védelme, ami az USA-t „liberális” mintaállammá tette. A ’80-as években ez utóbbira válaszul létrejövő Moral Majority vagy a Christian Coalition, vagy a rájuk adott reakcióként megerősödő Faith in Public Life, illetve az állam és egyház szétválasztását ha nem is hangsúlyozó, de „határozottan suttogó” Clinton-kampány sikere, és még az olyan művek is, mint pl. a Szolgálólány meséje, amiből aztán hollywoodi feldolgozás, majd később nagy sikerű sorozat is készült az egyik legnépszerűbb streamingcsatornán, mind azt mutatják, hogy a liberális demokrácia képes az önkorrekcióra.
Mind pro, mind kontra! A populizmus megerősödésével keletkezett kihívás messze nem azt jelenti, hogy a liberális demokrácia – mint kormányzati és államforma – megbukott volna, hanem azt, hogy ez az egyetlen olyan politikai berendezkedés, amely folyamatosan tud fejlődni és alkalmazkodni.
Az első Trump-kabinet ámokfutása után a rendszer képes volt visszatérni egy hagyományosabb politikai vonalhoz. Mindez pedig azért volt lehetséges, mert a keresztény nacionalista kurzus gazdasági-politikai bezárkózásával szemben egy globalizálódott világban a (jobb híján) liberális demokráciának nevezett forma rugalmas és adaptív. Hadd idézzem hosszabban Szalai Barna véleménycikkét a Qubitről, ahol a szerző a svéd politológusok által elemzett „demokrácia visszacsúszás”-mutatóról így ír:
„A demokráciát nem binárisan kell elképzelni, tehát úgy, hogy egy ország vagy demokratikus, vagy nem, hanem skaláris formában: vannak demokratikusabb és kevésbe demokratikus országok. Olyan ez, mint egy vonalzó, amelynek a jobb végén a legdemokratikusabb forma, a liberális demokrácia foglal helyet, azaz olyan rendszer, amely a tiszta és szabad választásokon felül biztosítja az egyén, a szólás szabadságát és a jogállamiságot. A vonalzó bal végén helyezkedik el a zárt autokrácia, a legkevésbé demokratikusabb forma, ahol nincs választás, vagy annak semmi befolyása a fennálló rezsim sorsára.” Vagyis a képlet nem véglegesen fekete vagy fehér.
Egy stabil és történelmi hagyományokkal rendelkező demokráciában a demokratikus berendezkedés kritikusai legyőzhetőek, ellenfelei választások útján leválthatóak.
A protekcionista gazdaságpolitika, a magánvállalatokba történő kormányzati beavatkozás, de még a független sajtó elleni folyamatos támadások („Fake news!”) sem tudták megakadályozni azt, hogy az első Trump-kormányzat megbukjon. És még ha az inga nem is lengene folyamatosan vissza (mint ahogyan az az elmúlt években például Lengyelországban történt), mindez nem jelenti azt, hogy a liberális demokráciát mint a legjobb kormányzati formát végleg el kellene vetnünk.
Sőt, a politikai tapasztalat csak az elmúlt egy évtizedben is azt mutatja, hogy olyan, hagyományosan tekintélyelvű és autokrata berendezkedésű országokban is el tudnak indulni bizonyos demokratikus változások, mint Örményország (a „bársonyos forradalom” után megtartott választások), Tunézia (az alkotmány 2014-es elfogadása), vagy éppen Gambia (Yahya Jammeh száműzetése, új kormány felállítása). Nyilván, ezek nem teljesek, és pláne nem véglegesek, de azt mutatják, hogy – ha kerülőutakon is – az országok többsége nemzeti, politikai, törzsi hagyományaik ellenére is a végső kormányzati forma felé törekednek.
Ezzel szemben az olyan autokrata rezsimek, mint Kína és Oroszország politikai stabilitása leginkább illúzió, hiszen politikai elnyomásból fakad. Talán felesleges is emlékeztetni a Szovjetunió és a keleti blokk szédítő sebességgel bekövetkező politikai megroppanására és összeomlására. Sőt, ha a 2019-es hongkongi tüntetésekre, a Navalnij nevével fémjelzett ellenállásra vagy az iráni nők jogaiért folytatott harcra gondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy még a legbeágyazottabbnak hitt autoriter rezsimek is komoly emberi jogi kihívásokkal és ellenállással néznek szembe, amelyek a globális medializációnak köszönhetően többé se nem elszigeteltek, se nem láthatatlanok.
A kései ’80-as és a korai ’90-es évek politikatudósai, biztonsági szakemberei és hadtörténészei közül talán senki nem gondolta volna, hogy a 2020-as évek elején Európában egy klasszikus, két reguláris hadsereg között zajló, terület- és nyersanyagszerző háború fog kirobbanni, amelyben agresszorként a világhatalmi pozícióit évtizedek óta elvesztett Oroszország lép majd fel egy szomszédos, független állammal szemben.
Bár a kelet-európai és balkáni térségben meglévő etnikai-politikai konfliktusokban szinte kódolva volt egy későbbi fegyveres összeütközés lehetősége, az mindenki számára egyértelmű, hogy a putyini propaganda által harsogott indokok, vagyis az ún. „denácifikáció”, Ukrajna demilitarizálása, a kelet-ukrajnai orosz kisebbség védelme, vagy a „mesterséges állam” érve csupán az autokrata rezsim által kreált fedősztorik egy Luhanszk, Donyeck, Zaporizzsja és Herszon megyék annektálása utáni újabb terjeszkedésre, és Ukrajna nyersanyagkincseinek megszerzésére. A 2014-es orosz pénzügyi válság, az olajár esése és a rubel leértékelődése után ugyanis hiába indult meg 2016-tól egy mérsékelt növekedés, a világjárvány újabb gazdasági recesszióba taszította az országot. Márpedig minimum Clausewitz óta tudjuk, hogy a belső gazdasági és hatalmi instabilitás felszámolására, az állami intézményrendszerrel szembeni bizalmatlanság helyreállítására az autoriter vezetők válasza legtöbbször egy hódító háború megindítása, ami a fennálló bajokra egy mi vs. ők koordinátarendszerben ad könnyen fogyasztható és emészthető értelmezési keretet, amellett, hogy megfelelő ellenségképet is kínál.
Felülírja, felülírhatja-e mindez a történelem végéről szóló elmélet érvényességét? A válasz egyértelműen nem – és akkor ezen a ponton oszlassunk is el egy félreértést! Maga az elmélet ugyanis nem azt mondja, hogy a világból el fognak tűnni a konfliktusok és a különböző kultúrák, ahogyan ezt Fukuyama a szeptember 11-i terrortámadást értelmező-elemző cikkében egyébként maga is leírja. „Mindösszesen” annyit állít, hogy ezek a – többnyire helyi – konfliktusok nem tudnak a történelmi események szintjére emelkedni.
Csak az elmúlt évtizedben számtalan területszerző háború zajlott, elég ha Azerbajdzsán és Örményország konfliktusára, vagy Törökország szíriai inváziójára gondolnunk. Ezek azonban, ahogy Fukuyama fogalmaz, „(...) nem egymástól elkülönülő és egyenlő félként szemben álló kultúrák összecsapása”, hanem „olyan társadalmak által folytatott utóvédharcok, amelyek hagyományos életét valóban fenyegeti a modernizálás”.
És akkor itt gyorsan tegyünk is három megjegyzést!
Oroszország minden modernizációs kísérlet ellenére egyelőre a „történelemben ragadt” – mind gazdasági értelemben, mind az államszervezetet tekintve. Nem véletlen, hogy a rendszer saját létét is történelmi példákkal igyekszik legitimálni. Az ipari és technológiai fejlődés biztosította jólét ugyanakkor az orosz ember számára éppen olyan vonzó, mint Nyugaton élő társainak – kétséges persze, hogy hozzájuk, vagy akár a saját országában élő „szerencsésekhez” képest egyenlő módon tud-e részesülni annak javaiból. Erről szól a következő pont.
Az első kérdés: érvelhetünk-e ezek után megnyugtatóan a liberális demokráciák hegemóniája mellett? Véleményem szerint igen: a liberális demokrácia eszméje továbbra is uralja a világpolitikát, mégpedig pontosan azért, amit az első pontban kifejtettem: mert képes az önkorrekcióra, a folyamatos fejlődésre és alkalmazkodásra. A putyini autokrácia, vagy a politika-vallási szélsőségesek által kínált „tisztítótűz” nem jelentenek életképes alternatívát az ideológiai-lelkiismereti-gazdasági szabadsággal szemben. Hogy egy közhelyszerű kifejezéssel éljünk: az idő az előbbieket régen meghaladta.
A hosszú távú gazdasági fejlődés egy autokratikus rendszerben nem fenntartható,
az autoriter rezsimeknek előbb-utóbb olyan kihívásokkal kell szembesülniük, mint az eladósodás, az ingatlanpiac válsága, vagy akár a gazdaság hosszabb távú stagnálása, a társadalmi elégedetlenségről nem is beszélve. Mindez persze a liberális demokráciákra is ugyanígy igaz, de azok a politikai váltógazdaság megléte és az önkorrekció képessége miatt ezeket a hullámvölgyeket jóval kisebb megrázkódtatások és konfliktusok árán képesek átvészelni.
Ha a Trump-kormányzat és a putyini Oroszország sajátos egymásra találása újfajta hatalmi tömböket hoz is létre, ezek többségében még mindig elismerik a liberális demokráciát mint az egyetlen lehetséges és elfogadott kormányzati és államformát. Jó példa erre az Európai Unió, ahol pont ezekben a hetekben egy olyan új alapokon szerveződő szövetségi rendszer kezd kibontakozni, ami az évek óta hallott, az EU végleges meggyengüléséről és a kontinens vezető szerepének elvesztéséről szóló pesszimista jóslatok ellenére egy föderálisabb, együttműködőbb és szolidárisabb Európa felé mutat. Bár első látásra úgy tűnik, hogy az orosz-ukrán háború nem helyi konfliktus, hatásaiban mégsem képes megrengetni a legjobb kormányzati formába vetett hitet.
A másik: Fukuyama saját elméletét Hegel és Kojéve pozitivista történelemfilozófiájára építi. Hegel szerint a történelem nem csupán véletlenszerű események láncolata, hanem céltudatos történelmi folyamat, míg Kojéve szerint a történelem egy olyan végső cél felé halad, amely majd a modern liberális állam formájában teljesedik be. Fukuyama ugyanakkor mégiscsak lát egy igen sajátos kihívást a liberális demokrácia világméretű győzelmével szemben: a saját jólétébe beletespedt, ambíciók és közösségi identitás nélküli, létét már nem egy mindenki számára érvényes, nagy narratívában értelmezni tudó, hanem hősies és általános eszmék nélkül maradt „utolsó ember” problémáját.
Aki a liberális demokrácia győzelmével egyfajta nihilizmusba süllyed, elveszti politikai ambícióit és szenvedélyét, és ezért nyitottá válik az autoriter rendszerek kínálta „rend” illúziójára. A második kérdés tehát – ha az előbb az idő által meghaladott államformákról beszéltünk –, adott: létezik-e történelmi fejlődés? Szerintem a kérdés ebből a szempontból teljesen irreleváns. Az, hogy a történelem nem fejlődés-, hanem változástörténet, vagy esetleg ennek a kettőnek egy sajátos kombinációja, semmilyen módon nem érvényteleníti azt a kijelentést, hogy a liberális demokrácia a legjobb és végső kormányzati forma, ami a technikai fejlődés révén, a jogállamiság és a politikai váltógazdaság biztosításával, az emberi jogok tiszteletben tartásával és a hatalmi ágak szétválasztásával képes a legnagyobb jólétet megteremteni saját polgárai számára.
Ami ennél sokkal izgalmasabb: mi van azokkal, akik mindezek ellenére is a rendszer veszteseinek tartják magukat, mert képességeik, lehetőségeik vagy a még mindig fennálló cenzusok miatt nem képesek olyan mértékben érvényesülni ebben a versenyben mint más, szerencsésebb társaik? Ez az a probléma, amit összefoglalóan „populista kihívásnak” nevezek.
Közhelyszerű tény, hogy a populizmusnak könyvtárnyi szakirodalma van, sőt, magát a fogalmat is másképpen értelmezik a történészek, jogászok és politológusok. Hadd ne foglalkozzak most ezekkel! Inkább hivatkoznék David Van Reybroucknak a magyar szakirodalom által kevésbé számontartott művére, a Populizmus védelmében című esszére. Reybroucknak ugyanis megvan az az előnye, hogy nem politológus, hanem újságíró és kultúrakutató. Így a populizmus elemzése kapcsán nem a politikatudomány által elfogadott fogalmi leírásra és strukturális elemzésre vállalkozik, hanem annak mindennapi, gyakorlati jelenségeit igyekszik megragadni.
Reybrouck véleménye szerint a populizmus elsősorban a liberális demokrácia működésének válságára adott kézenfekvő válasz. A populista politikusok ugyanis nem feltétlenül azok a szerencsevadászok, akiknek a sokszor liberális média szeretné őket láttatni. A probléma ennél sokkal összetettebb, okai pedig mélyebben gyökereznek! A szerző úgy gondolja, hogy
a populizmus nem feltétlenül destruktív, hanem egyfajta esély arra, hogy a „nép” és az „elit” közötti politikai szakadékot áthidalva a politikai diskurzus fókuszpontjait visszahelyezze a választók problémáira.
Ez azonban nem azonos a demokrácia megsemmisítésével, sőt! A populizmus pont hogy visszaadhatja a politikai hatalmat annak a népnek, amely a gazdasági-politikai és globális elit hatalmával azonosított liberális demokráciákban úgy gondolja, hogy véglegesen kiszorult az érdemi politikai döntéshozatali folyamatokból. Természetesen azt Reybrouck is elismeri, hogy a populizmusnak vannak veszélyei, esszéjében pont ezért különbözteti meg a jó, vagyis a demokrácia jövőjét szolgáló, a közvetlen politikai részvételt erősítő, és rossz, vagyis a demokratikus hagyományok és demokratikus intézményrendszer lebontására törekvő, annak értékeivel szemben fellépő populizmust.
Végkövetkeztetése mégis az, hogy ha egy demokratikus rendszer elég erős, és képes az önkorrekcióra, akkor teret kell engednie a „nép hangjának”, mert ez nem gyengíti, hanem éppen hogy erősíti a képviseleti demokráciákat, és azok legitimitását. Ha a fentiek után nem lenne elég világos: Reybrouck természetesen nem idealizálja a populizmust! Sőt, elismeri, hogy az olyan vezetők, mint Trump vagy Orbán a liberális demokráciák említett gyengeségeit használják ki arra, hogy a demokratikus értékeket erodálják, és saját hatalmukat centralizálják – azt már csak én teszem hozzá, hogy a nemzeti és globális gazdasági elit pénzügyi támogatásával.
Itt jutunk el a liberális demokráciákat fenyegető legfontosabb kihíváshoz. Vagyis ahhoz, hogy képesek vagyunk-e megállítani a rendszer Trump-féle nacionalista visszarendeződését? Ezzel egy időben pedig bírunk-e olyan programot kínálni, amely újabb terület- és nyersanyagszerző háborúk nélkül biztosítja a széles választói tömegek jólétét, valamint mindennapi kulturális fogódzóként a nemzeti identitás kereteit egy globalizálódott politikai-gazdasági-kulturális realitásban? Tudunk-e olyan alternatívát nyújtani, ahol a liberális demokráciában élő polgárnak nem kell elszenvednie a „hivatalnak packázásait?” (idézet: Hamlet, ford.: Arany János) A válasz egyértelműen igen!
Ehhez viszont határozott baloldali válaszra, szociális piacgazdaságra, az elégedetlenek, a rendszer vesztesei hangjának meghallására van szükség! A történelem vége nem liberális álom, sőt! A legjobb kormányzati rendszer vesztesei talán soha nem fejezték ki ennyire hangosan és ennyire egyértelműen az elégedetlenségüket. Ezt meghallani azonban nem visszakozás, és nem gyengeség, hanem határozott politikai felelősség! A baloldal, a szociáldemokrácia felelőssége.
A szerző a Demokratikus Koalíció szóvivője, országgyűlési képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Donald Trump és Orbán Viktor a Fehér Házban tartott megbeszélésen Washingtonban 2019. május 13-án. Fotó: Chris Kleponis / Pool / Bloomberg / Getty Images)