Az Oasis annyi mindent kölcsönzött ki a pop közkönyvtárából, hogy amikor találtak egy Newtonnak tulajdonított idézetet, és lemezcímmé alakították, arról is kiderült, hogy rengetegen használták már a popkultúrában (például az R.E.M. a King Of Birds című daluk refrénjében).

A 25 éve megjelent Standing on the Shoulder of Giants jubileumi megjelenése jó alkalom a történelmi igazságtételre: eldönthetjük a pop léha ítélőszéke előtt, hogy valóban ez a zenekar leggyengébb albuma, vagy sem, és ehhez képest mindegy, hogy a Newtontól kölcsönzött címben a shoulder vagy shoulders szerepel-e. Az Oasis szerencsére a The Beatlest sem idézte pontosan, és milyen jó volt ez így. Kihallottunk az egészből még egy kis Led Zeppelint, Stone Rosest, bármit a hatvanas évek végéről vagy éppen a punk-rock időszakából.

Válltól vállig

Az Oasis két óriása persze Lennon és McCartney volt, és ezzel nincs semmi baj, mert csak az számít, hogy jó-e a Standing on the Shoulder of Giants. Nos, negyedszázad elteltével már kicsit nehezebb rávágni, hogy ez a legrosszabb Oasis-album, mert az ő esetükben különösen nehéz felállítani a tetszési indexet.

Abban mindenki egyetért, hogy a két legjobb albumuk a bemutatkozó Definitely Maybe (1994), amely minden idők leggyorsabban eladott debütáló nagylemeze volt az Egyesült Királyságban, és a második, a (What’s the Story) Morning Glory? (1995), amely tíz héten át vezette a brit albumlistát. 

Aki még a kilencvenes évek közepén lépett be az Oasis-univerzumba, annak talán a harmadik, még az eredeti felállással készült kolosszális album, a Be Here Now (1997), amit egyesek a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band zsenialitásához hasonlítottak.

Szép kilátások

Mások pedig úgy bókoltak, hogy ez volt a megzenésített kokain minősített esete, ugyanakkor megkapta a minden idők legostobább albuma titulust is. A Be Here Now e sorok írója szerint a zenekar harmadik legjobb albuma, míg a Standing on the Shoulder of Giants az életmű egészét illetően erős közepes, öt kiváló, klasszikus dallal (Fuckin’ in the Bushes, Go Let It Out, Put Yer Money Where Yer Mouth Is, Gas Panic!, Where Did It All Go Wrong?). Akárhogy is, de ez a tízszámos album fele. Ezekért viszont érdemes feltenni a lemezjátszónkra.

Igaz, hogy a negyedik lemeznek csak a fele nyújtja az elvárható minőséget, de azokban igenis ott van az a bizonyos Oasis-élmény. A zenekar a kilencvenes évek végére mindent elért, amit elérhetett, népi hősök lettek, és ma is azok, jelenleg az Oasis újbóli összeállása és a jegyértékesítésük olyan hírértékkel bír, mint a királyi családban egy esküvő.

1999-re azonban a zenekar elfáradt, elveszítette két alapító tagját, Paul „Bonehead” Arthurst és Paul „Guigsy” McGuigant, így az Oasis ritmusgitáros és basszista nélkül maradt, a szólamaikat Noel Galagher játszotta föl. Az album viszont elindította azt a folyamatot, amely elvezetett a zenekar kétezres években alkotott fő művéhez, a Don’t Believe the Truthhoz.

Persze a lemezvásárlót nem a hatástörténeti motívumok érdeklik, hanem az, hogy érdemes-e megvennie az albumot, vagy sem. Nos, a Standing on the Shoulder of Giants figyelemre méltó vállalás, a 2025-ös remaster és az ezüstszínű korong is jól áll neki. Izgalmas, hogy a zenekar elvesztette tagsága közel felét, mégis sok olyan hangszert (szitárt, mellotront) használt, amelyek nem tartoztak a rock and roll fő fegyvernemei közé.

A megtagadott gyerek

Sőt, bátran kísérleteztek új hangzásokkal is. Ott van például a nyitótétel, a Fuckin’ in the Bushes, ami olyan, mintha a Led Zeppelin léghajója ütközött volna a Chemical Brothers zajos Cessnájával. A Be Here Now barokkos pompája után egy zajosabb, kísérletezőbb albummal próbálták az új belépőket lenyűgözni, ugyanakkor egy 2011-es, Grantlandnek adott interjúban Noel megtagadta az albumot, azt mondta, hogy 

Ez persze erős túlzás. Bármit is gondoljunk a lemezről, a britpop beszállítói közül a legmegbízhatóbb ügyfelek maradtak a 2000-es évek első évtizedében, és úgy néz ki, hogy most, 2025-ben is.

Oasis: Standing on the Shoulder of Giants
Sony
10 szám, 48 perc

6/10