A rossz oktatás is életeket követel

Országszerte tüntetések kezdődtek, amikor kiderült, hogy Tóth Mária 8 éves gyerek nem igazodik el a 20-as számkörben. A demonstrálók utakat zártak le, és a kormány lemondását követelik. A transzparensek leggyakoribb jelszava: 21. századi oktatást mindenkinek!

Örkény-egypercesnek tűnik a fenti hír, pedig nem feltétlenül kellene abszurdnak lennie. A szomszédos Romániában már bukott bele kormány abba, amikor kiderült, hogy az egészségügy milyen gyalázatos állapotban van. Nem lehet vita tárgya, hogy egyetlen ember halála is elfogadhatatlan, ha az megelőzhető lett volna, valóban felháborító, ha az emberéletek megmentésére szánt forrásokat rosszul kezelik, ellopják.

Érdekes módon azonban az oktatással kapcsolatban sokkal kevésbé érzékeny a társadalom. Pedig ami jelenleg ott történik ahhoz képest az egészségügy helyzete valóban kifogástalan. Legutóbb L. Ritók Nóra mutatott rá arra, hogy az iskolarendszer már generációk óta termeli újra a leszakadó rétegeket. Az oktatás szakemberhiánya legalább akkora, mint az egészségügyé. Ahogyan mentőápolók látják el a háziorvosi ügyeletet, úgy tartanak a magyartanárok kémia- és angolórákat. Az egyetlen különbség, hogy a tanárok nem külföldre mennek el sokkal jobb pénzért dolgozni, hanem a Lidlbe egy kevéssel többért. Az oktatás modernizációjára szánt pénzeket pedig éppen úgy lopják el, ahogy azt román egészségügyben is tették. A magyar egészségügy legalább megúszta azt az átfogó reformot, amit az oktatásban még Hoffmann Rózsa kezdett el, és ami azóta is akkora sikertörténet, hogy a PISA-felméréseken már sikerült leküzdeni magunkat Európa legaljára, ráadásul úgy, hogy közben a magyar iskolák szegregálnak a legjobban az unióban, tulajdonképpen nem tesznek mást, mint tökéletesen újratermelik a társadalmi különbségeket.

Mindeközben az állam meg sem próbál érdemben javítani a helyzeten, hol törvényileg a szülőkre terhelné, hogy hozzák helyre azt, amit ő elrontott, és a szakma megszerzését a szülő felelősségévé tenné, miután a tankötelesség határát lecsökkentette. Hol át- és átszervezi a szakoktatást, és próbálja egyre kétségbeesettebben oda irányítani a gyerekeket. Magániskolát finanszíroz és budai alternatív elit gimnáziumot épít, olyanokat, amik az amúgy is privilegizált szülők igényeit elégítik ki. Az egyházi iskoláknak lehetővé teszi, hogy válogassanak a diákok között, és bőségesen finanszírozza őket (az állami fenntartásúakhoz képest), a valódi magániskolákat pedig, amik az új pedagógiák műhelyei lehetnének, folyamatos vegzatúrának teszi ki és létükben fenyegeti.

Mindez persze nem meglepő, hiszen sok egyéb területen hasonló folyamatokat láthatunk, nem tanuszodák épülnek országszerte, hanem stadionok, és az eredetileg utánpótlás-nevelésre szánt tao is valahogyan a profi csapatoknál köt ki. Mintha az egészségügyben a szűrőprogramok és oltások helyett csak a mellnagyobbítást fizetné az állam.

Hogyan lehet, hogy az oktatásnak ez a gyalázatos állapota, a tény, hogy gyerekek tízezreiről mond le a társadalom és hagyja őket az út szélén nem okoz közfelháborodást? Talán azért, mert, a gyatra kórházzal szemben a gyatra iskola nem kerül emberéletekbe? Nem lehet, mert a rossz oktatás is életeket követel, elég megnézni a várható élettartam és az iskolai végzettség közti összefüggést.

Azoktól a gyerekektől, akiknek ma nem nyújtunk megfelelő oktatást, tíz-húsz évet veszünk el. Mindezt a Családok éve és a Legfőbb kincsünk a gyermek transzparensek alatt. A legfurcsább, hogy nem is kizárólag pénzkérdésről van szó. A meglevő források értelmes felhasználásával, annyival, ha a pedagógusokat alkotó értelmiségiként kezelné az állam, ha ellenőrzés helyett szakmai támogató rendszert építene ki, ha engedné, hogy alternatív műhelyek jöjjenek létre, és ezek tapasztalatai eljussanak az állami iskolákhoz is, ha nem tenne különbséget gyerekek között az alapján, hogy milyen fenntartású iskolába jár, ha az iskola ügyét visszaadná a helyi közösségeknek, és gondoskodna róla, hogy az újra közös ügy lehessen, mindezekkel akár rövid távon is gyors eredményeket lehetne elérni. Csak a valós társadalmi nyomás hiányzik hozzá.

A szerző tanár a TanárBlog szerkesztője.