A véglények melankóliája

Krasznahorkai – ezt csak a rend kedvéért írom ide – valóban nem a „Magyarországon világhírű” kategória: a regényeit lefordították számos nyelvre, évről évre az irodalmi Nobel-díj várományosai között szerepel (azt egyébként már valamikor a kilencvenes években igazán meg is kaphatta volna), olyan kulturális ikonok pózolnak a könyveivel, és posztolják a Krasznahorkai-kötetek fotóját, mint Patti Smith, a regényeiből készült Tarr Béla-filmekről meg ne is beszéljünk, és akkor itt külön meg is lehetne emlékezni Tarr nagyszerűségéről és hatásáról, de most nem erről van szó valójában.

Hanem arról, amit, pontosabban, amiket Krasznahorkai ebben az interjúban mond. Stockholmban készült a beszélgetés, valami kellemes kávézóban, gondolom, de hát ez rendben is van, én is szeretek kellemes, kissé rusztikus kávézókban üldögélni. Az vesse ránk az első követ. Annak, hogy hol és kivel beszélget Krasznahorkai, egyébként van jelentősége, de erről majd később.

Amikor az interjúkészítő arról kérdezi Krasznahorkait, hogy miért él részben Magyarországtól távol, Triesztben, akkor természetesen – és egyébként logikusan – a belpolitikára terelődik a szó. Orbán Viktor nemzeti-konzervatív kormányzása alatt az ország egyre inkább eltávolodott a Nyugattól, mondja Krasznahorkai, de aztán egy újabb kanyarral a magyar történelem felé vesszük az irányt. „Magyarországon az emberek elvesztették a gyökereiket”, teszi hozzá az író, emlegeti a tatárdúlást és a török uralmat is, majd odajut, hogy „most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket”. „Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak veszteségekből áll”, mondja Krasznahorkai. 

Az ember keresi a szót, keresi a hangot, de inkább keresi azt a beszélői pozíciót, ahonnan egy ilyen helyzetben hitelesen és érvényesen tud megszólalni. Azt természetesen ismerjük, hogyan hajlítgatják kurzusok maguk felé a történelmet, hogyan használják azt. Lehet ez ügyben kritikánk a lassan tizenöt éve kormányzó politikai erő felé is, de még mennyire hogy lehet, azonban ízlelgessük azt az állítást, hogy a magyar történelem kizárólag veszteségek sorozata. Nem szívesen használok erős állító mondatokat, az nem áll jól egy ilyen szövegnek, de hát mit van mit tenni: amit Krasznahorkai állít, egész egyszerűen nem igaz, és túlmutat azon, hogy milyen szögből, hogyan ítéljük meg a magyar történelem kétségkívül zivataros évszázadait. Ez a mondat sajnos a merjünk kicsik lenni pusztító és nyomasztó torzképe.

„Ma Magyarországon már nincs remény” – folytatja Krasznahorkai László, és egy szélsőjobboldali tüntetést emleget, ahol, idézet az interjúból, „valaki egy plakátot tartott a kezében, amelyen az állt: Vegyétek vissza Trianont. Pedig Trianon egy párizsi kastély volt, semmi más, ahol a békeszerződést aláírták. Ennyire műveletlenek ma az emberek”. Sőt, hatalmas a „tanulatlan tömeg”, ahogy az interjú pár sorral lejjebb idézi az írót. 

Aztán nagyobbra is nyílik az optika, előkerül Ausztria, Herbert Kickl és az FPÖ, Románia és Szlovákia, valamint Németország, az erősödő AfD, illetve természetesen az Egyesült Államok és Donald Trump.

Krasznahorkai legfontosabb műveiben – maradjunk a Sátántangónál és Az ellenállás melankóliájánál, talán ezt a kettőt ismerik a legtöbben – valamiféle értéssel és megértéssel beszél a megalázottakról és megszomorítottakról (vö. „Megvan a kulcsszó! Elnéző!”), sőt még valamiféle finom humorral is képes oldani vagy éppen különös nézőpontból szemlélni ezeket az élet- és léthelyzeteket. Ám, ami ezt az interjút illeti, talán nem is ez a legfontosabb. Hanem az, hogy a fölemlegetett művekben a megértés nem valamiféle fentről lefelé beszélő buksisimogatás, hanem kérdésfeltevés, kíváncsiság, érdeklődés, elemzés, föltárás és együttérzés. Sőt, azonfelül a jelenségek elemelése helytől és időtől: látva látjuk, hogy valahol a magyar Alföldön vagyunk, vagy éppen egy magyar kisvárosra nagyon hasonlító helyen, valójában a mindenkori, az általános emberi szenvedésről, létbevetettségről beszél. És sosincs az orrunk alá dörgölve a következtetés: nincs remény.

Pedig éppen ezek a kérdések, a keresés, a bepillantás a mái kocsma mögé emelik meg azt, aki a létezés szövetét vizsgálgatja, az írót is – aki a „létezés-szakmában” dolgozik, ahogy Ottlik Géza mondta –, személy szerint Krasznahorkai Lászlót is. A többi csak leckefelmondás. Persze az újságíró sem tesz fel kérdéseket, pedig ez volna a dolga, hát hiszen egy interjúról van szó. Ráadásul a beszélgetés egy olyan országban történik, ahol – minden bizonnyal nem függetlenül a menekültkérdéstől – két éve a konzervatív jobboldal kormányoz, a kormányt pedig kívülről támogatják a radikális jobboldali Svéd Demokraták. A helyzetet Krasznahorkai és az újságíró mindösszesen elintézi azzal, hogy a műveletlen tömegek megvezethetők, a gonosztevők visszaélnek a helyzettel, a szélsőjobb pedig triumfál. A rosszak a jók ellen.

„Ma egy stockholmi gyógyszertárban voltam. Senki sem tudta, hogy ki vagyok” – mondja az interjú egy pontján Krasznahorkai, és hozzáteszi: „Az irodalmi világ egy nagyon szűk kör. Az emberek talán vesznek könyveket, de milyen könyveket?”. A véglények melankóliája, nem igaz?

A szerző újságíró, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Jelenet a Sátántangó című filmből. Fotó: Cirko Film)