Az elszalasztott lehetőségek évtizedei – 20 éve az Európai Unióban

K EPA20240424082
2024.04.29. 11:37

Május 1-én lesz pontosan húsz éve, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz. A mögöttünk álló évtizedek a dátum okán is megérdemlik, hogy próbáljunk mérleget vonni tagságunk eredményeiről és kudarcairól. Annál is inkább, mert éppen választási kampány zajlik hazánkban, amelynek egyik lényeges eleme az unióhoz, tehát Brüsszelhez fűződő viszonyunk. Az év elején arról írtam e téma kapcsán: Az uniós választások előtt mérlegeljük: „Mit adtak nekünk a rómaiak?”. A cikk vitát kavart, a felmerülő kritikákra egy másik alkalommal szeretnék is reagálni, viszont a kérdés továbbra is válaszokat igényel.

Mit adott tehát nekünk a két évtizedes tagság az Európai Unióban? Szabadságot, lehetőségeket, az együttműködés tanulását, támogatást a felzárkózáshoz (például ebben az időszakban félmillió projektet támogatott 23 ezer milliárd forint értékben az EU, ami a korszak összes beruházásának az 50 százaléka). Kulturális pezsgést, diákok tízezreinek a külföldi tanulás lehetőségét, utazási és munkavállalási szabadságot, fejlődést és életszínvonal-emelkedést. Magyarország közepesen fejlett országból a fejlett országok közé került. Tanulmányok születtek arról, hogy az uniós tagságunk nélkül lassabb lenne a fejlődés és alacsonyabbak lennének a jövedelmek.

Elég csak megnéznünk Románia és Ukrajna különbségét: a ’90-es évek elején azonos szintről indultak, majd Románia 2007-es taggá válása után kilőtt a fejlődésben, és ma már több mutatóban hazánkkal került egy szintre. A háború előtti Ukrajna pedig egyre növekvő távolságból nézte szomszédai száguldását (nyilván emiatt is rendelkezett elsöprő támogatottsággal a jövőbeni uniós tagság az ukrán társadalomban már az orosz agresszió előtt is). Az irányt Magyarország számára jól jelöltük ki a rendszerváltással, a függetlenség kivívásával, a NATO- és EU-tagsággal. Látványosan gyarapodtunk az elmúlt évtizedekben minden értelemben, és egyértelmű, hogy a jövőben is itt kell hogy legyen a helyünk. Hazánk közepes mérete és természeti adottságai miatt mindig is exportvezérelt gazdaság lesz. Ma az unióba irányul a hazai kivitel 78 százaléka, és innen származik a behozatal 68 százaléka.

A helyünkön vagyunk tehát, elődeink évszázados álma valósult meg. De jól tudtuk-e használni a kezünkbe adott lehetőséget? E téren sajnos már nem olyan biztató a kép.

Magyarország rendszerváltás óta eltelt 34 esztendeje legalább kettő fontos és elkülönült periódusra osztható: az első 14-16 évünk küzdelmes, de egyértelműen sikeres szakasznak tekinthető, amely az uniós csatlakozással zárult le 2004-ben. A második szakasz, az EU-ban eltöltött két évtizedünk impozáns fejlődést hozott, viszont a lehetőségek elszalasztásáról szólt leginkább. Miért gondolom ezt így?

Azzal az egyáltalán nem mellékes érzelmi kérdéssel szeretném kezdeni, hogy meggyőződésem szerint a magyarság sorsa Szent István király óta egyértelműen Európához, a nyugati világhoz – a nyugati kereszténységhez – kötődik, tehát két évtizeddel ezelőtt visszatértünk oda, ahová mindig is tartoztunk, és ahonnan legutoljára a 45 év szovjet megszállás szakított ki minket. Évszázadok óta történelmünk és kultúránk nagyjai „vigyázó szemüket” Párizsra vetették, vagyis a nyugati világot tekintették politikai, társadalmi és kulturális szempontból is tájékozódási pontnak.

Egyértelmű, hogy nekünk itt a helyünk, méghozzá azokban a szervezetekben, amelyek ma ezt a világot jelentik: a NATO-ban és az Európai Unióban. Ez az emocionális kötődés a magyar társadalomban kifejezetten erős, hiszen tartósan azok közé az országok közé tartozunk, ahol az unió megítélése egyértelműen pozitív, és csekély azoknak az aránya, akik nem ebben a közösségben képzelik el hazánk jövőjét. A magyarok húsz év után is egyértelműen bíznak az EU-ban, és ezt minden kormánynak fontos tényként kell figyelembe vennie. Megküzdöttünk érte, ahogy a szabadságunkért is.

Megküzdöttünk tehát, és ebben a harcban, amely a demokrácia és a piacgazdaság megteremtéséről szólt, a legsikeresebbek közé tartoztunk a közép-európai régióban. A magyar rendszerváltás, amely 1988–90 között zajlott le, mintaszerűnek számított szerte a világban. Hazánk polgárai népszavazáson és szabad választáson is döntöttek az ország jövőjéről. Alkotmányos, jogi, politikai és gazdasági szabályaink gyorsan a térség élére röpítettek minket. Véráldozat, értelmetlen kompromisszum és az ország kettéválása nélkül csak mi tudtuk megoldani ezt a feladványt. (A közép- és kelet-európai országok a lehetőséget, hogy szabaddá váljanak, az Amerikai Egyesült Államoknak köszönhették, hiszen végül ők kényszerítették térdre a hidegháborúban a minket is meghódító szovjet birodalmat. Meghatározó szerepet vittek abban, hogy meg tudtunk szabadulni az emberek 10 millióinak életét elvevő, 100 milliók életét megnyomorító „létező szocializmustól”, amelyet a szovjet expanzió kényszerített ránk. A lehetőséget tehát megkaptuk, onnantól kezdve ránk volt bízva, hogy miként tudunk élni vele.)

1991-ben befejeződött a szuverenitásunk teljes visszanyerése, hiszen távozott az országból az utolsó megszálló orosz katona is. Népszavazáson döntöttünk először a NATO-, majd az EU-tagságunkról. 1999-ben, 25 évvel ezelőtt tagjává váltunk az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének Csehországgal és Lengyelországgal együtt. Szabad akaratunkból beléptünk a világ legerősebb katonai szövetségébe, így hazánk biztonsági helyzete ugrásszerű erősödésen ment keresztül. 2004-ben, 20 évvel ezelőtt pedig a régióból Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Lettországgal, Litvániával, Szlovákiával és Szlovéniával együtt a világ leggazdagabb klubjának, az Európai Uniónak is tagjai lettünk.

Utunk tehát egyértelműen sikeresnek számított a rendszerváltástól az uniós tagságig, még ha súlyos nehézségekkel is kellett megküzdenünk. De nehézséggel bőven rendelkeztek a szovjet elnyomásból szabadult országok mind. Mi csak hozzájuk mérhettük magunkat, hiszen mindannyian a diktatúrából és a tervgazdaságból – összefoglalóan: a létező szocializmusból – érkeztünk, és innen akartunk demokráciát és piacgazdaságot megteremteni. Nehéz esztendőket éltünk meg mi, magyarok is, hatalmas inflációval, megugró munkanélküliséggel, zuhanó életszínvonallal. 1999-ben értük el újra a Kádár-rendszer utolsó évének, 1989-nek az életszínvonalát. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a többi posztkommunista ország is hasonló, sőt még súlyosabb problémákkal küzdött.

Mi magasabbról indultunk, hiszen a Kádár-kornak katasztrofális örökségévé vált az az adósságállomány, amely egy főre vetítve nálunk érte el a legmagasabb szintet. Ebből finanszírozták a szocializmus fenntarthatatlan jóléti kiadásait, ezért válhattunk mi a pártállamok „legvidámabb barakkjává”. Tehát bajunk akadt elég, de ezzel együtt mégis a tagjelölt országokat tekintve a kétezres évek elejére az országjelentések minket említettek mindig követendő példaként. Magyarország egyfajta mintaállamként, a posztkommunista átmenet sikertörténeteként szerepelt mindenhol a csatlakozás időszakában. Ezekre a tényekre alapozom tehát azt a véleményemet, amely szerint az 1988–90 és a 2004 közötti időszakban minden nehézség mellett a többi, hasonló körülmények közül érkező ország között mi számítottunk a legsikeresebbnek több szempont alapján is. Elismerésre méltó teljesítményünk független a különböző kormányok politikai hovatartozásától, hiszen a számtalan nehézség mellett ez az eredmény egyaránt köszönhető az Antall- és Boross-, a Horn- és az Orbán-kabineteknek.

Ha ilyen ígéretesen zártuk a ’90-es éveket, akkor hogyan lehetséges, hogy az elmúlt 20 év minden hatalmas előnye mellett mégis elveszítettük vezető pozíciónkat a hasonló helyzetből induló országokhoz képest?

A csatlakozásunk idején Magyarország a régió harmadik legmagasabb nemzeti össztermékével vált taggá: csak Szlovénia és Csehország előzött meg minket. A friss adatok szerint a mögöttünk álló két évtizedben nem sikerült behoznunk őket, sőt megelőzött minket Észtország, Litvánia és Lengyelország is, és éppen beért bennünket Románia. Szinte teljesen hasonló adatokat látunk a versenyképesség tekintetében, míg a kormányzás minőségében az első helyünket veszítettük el. Itt 2004-ben, a csatlakozás pillanatában az élen álltunk, ma a 8. helyen vagyunk, csak Horvátország, Románia és Bulgária található mögöttünk. A magyar nemzeti össztermék az elmúlt időszakban 76 százalékkal nőtt, míg a három másik visegrádi országé 140 százalékkal. A különböző adatok hasonló képet festenek: egyértelműen nem tudtuk jól kihasználni a lehetőségeinket, és ez a tény is politikai oldalaktól független, hiszen érinti a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a kétharmados Orbán-kormányokat egyaránt.

Mi lehet ennek az oka? Legutóbbi írásomban már megemlítettem, hogy a sok, lényeges konkrét probléma mellett – öröklött adósságcsapda, a költségvetési fegyelem fellazulása, nemzetközi válságok stb. – létezik egy súlyos hiányosságunk, amely megakadályoz minket a nagyobb siker elérésében: ez pedig az együttműködési kultúránk gyengesége. Deák Ferencék képesek voltak megegyezni a Habsburgokkal, mert tudták, hogy ez a nemzet érdeke. 1867 és 1918 között az Osztrák–Magyar Monarchia Európa meghatározó hatalmaként óriási fejlődésen ment keresztül, miközben megszületett a modern Magyarország. A rendszerváltás utáni első periódusunk azért tudott hasonlóan sikeressé válni, mert egyetértettünk a legfőbb célokban: demokrácia, piacgazdaság, függetlenség, NATO- és EU-tagság. A második szakaszunk azért vált az elszalasztott lehetőségek időszakává, mert nem tudtunk egy fontos célban sem megegyezni.

Itt lenne hát az ideje az évforduló kapcsán végiggondolnunk az elmúlt két évtized tanulságait, és közös álláspontot kialakítani például az Unió által biztosított források megszerzése ügyében, ahol fontos lenne a közös fellépés kormánypárt és ellenzék részéről Brüsszel irányába.

Igaz, ehhez az is kellene, hogy a mindenkori ellenzéknek is legyen befolyása a források felhasználására. (A nyitottság és a kooperáció krónikus hiányát tapasztaljuk mindkét oldalon nap mint nap, amikor látjuk, hogy nem hajlandóak a felek leülni egymással vitatkozni, eleve bizonyos műsorokba el sem mennek, az olvasók pedig büszkén mondják, hogy bizonyos portálokat nem olvasnak, tv-műsorokat nem néznek, rádióadásokat nem hallgatnak, miközben teljesen bevett gyakorlattá vált a másik oldal folyamatos sértegetése. Igazunk csak nekünk lehet, a másiknak pedig azért nincs igaza, mert nem a mi oldalunkon áll.) A jelenünk és a jövőnk fontos alkotóeleme az EU, tanuljuk meg végre ezt a lehetőséget jól felhasználni! Kell a vita, kell sokszor a harc, de ugyanilyen fontos az együttműködés gyakorlata is.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke beszédet mond az EU 2004-es bővítésének közelgő 20. évfordulója alkalmából az Európai Parlament [EP] strasbourgi plenáris ülésén 2024. április 24-én. Fotó: Ronald Wittek / EPA / MTI)