Vége az olcsó élelmiszer korszakának?

„Az élelmiszer legyen zöld és mindenekelőtt drága – nyilatkozta Cem Özdemir német mezőgazdasági miniszter 2021 tavaszán, hivatalba lépése utáni első interjújában. Majd hozzátette: – A német gazdák termeljenek az eddiginél kevesebbet, különösen állati termékekből.” E kijelentése komoly megrökönyödést váltott ki a mezőgazdaságban érdekeltek körében. Voltak azonban, akik csak mosolyogtak rajta, mivel a zöldpárti miniszter közismerten vegetáriánus, akinek nincs szüksége tejre, sajtra, sertés- vagy marhahúsra, de még az egészséges tápláléknak tartott halra sem.

Özdemir úr, aki saját beismerése szerint annyit ért a mezőgazdasághoz, mint hajdú a harangöntéshez, sose gondolta volna, hogy programja fél éven belül szinte teljes egészében megvalósul. 2021 őszén a mezőgazdasági nyersanyagárak robbanásszerű emelkedésbe kezdtek, amely folyamatnak 2022 februárjában az orosz–ukrán háború adott újabb lökést. A gabona és az olajos magvak árszintje néhány hónap leforgása alatt 100-150 százalékkal emelkedett, s bár az utóbbi hónapokban az agrárárak stabilizálódtak, illetve néhány termék (búza, kukorica) esetében csökkenésbe váltottak, 

Az elképesztő mértékű drágulás közvetlen kiváltó okai közül néhány mindenki által ismert: a műtrágya ára pár hónapon beül a háromszorosára, a gázolaj a kétszeresére, a földgáz és az áram a korábbi árszintnek a többszörösére nőtt. Ennél jóval kisebb mértékben, de a gazdáknak legalább annyira fájó módon emelkedett a mezőgazdasági gépek, a termelő berendezések, az öntözési infrastruktúra eszközeinek bekerülési költsége. A mezőgazdasági inputárak megugrása direkt módon és azonnal megemelte a termelési költségeket. 2021 előtt a búza egy hektárra jutó termelési költsége jellemzően 300–350 ezer forint tartományban volt, 2022-ben már a 400–500 ezer forintos sávban, attól függően, hogy mennyire bátran mert a gazda műtrágyát kiszórni, fejtrágyázni. Hasonló vagy még nagyobb költségszint-emelkedés történt minden más árunövénynél, így a kukoricánál, a napraforgónál és a cukorrépánál is.

Az állattenyésztésben elsősorban a takarmányárak megugrása okozott traumát a gazdáknak, bár az áram és gáz ára is a korábbi többszörösére drágult. A baromfi- és a sertéshizlalás fajlagos költségei 30-35 százalékkal, a tejtermelésé 20-25 százalékkal nőttek fél év leforgása alatt, s bizony érthető, hogy a gazdák legalább ilyen mértékben próbálják a felvásárlási árakat feljebb srófolni. Az élelmiszerlánc következő szereplői, az élelmiszer-feldolgozók hasonlóan nehéz helyzetbe kerültek. Alapanyag-beszerzésük 20-50 százalékkal drágult, a feldolgozás során felhasznált energia költsége ennél is nagyobb mértékben ment fel. Az élelmiszer-feldolgozók kettős présbe kerültek. Nőtt a termelői oldalról érkező nyomás, és a kiskereskedelem felől is, például az ársapkás élelmiszerek esetében. 

A mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos paradigmaváltásnak annál inkább érezhető a hatása. Napjaikban a környezettudatos módon előállított – azaz víz-, energia-, műtrágya- és vegyszertakarékos, a humánegészségügyi kívánalmakat is kielégítő –, egészséges élelmiszerek termelésére fókuszálunk. Elvárjuk a termelőktől, hogy különböző állatjóléti előírásokat tartsanak be az állattenyésztésben, sokszor jobb életkörülményeket teremtve a haszonállatoknak, mint az embereknek. Nagyobb tojóketrecek, kutricák, játékok a kismalacoknak, kevesebb hormon-, állatgyógyszer-felhasználás a hizlalás során stb. Ezek ma már mind előírt feltételek a támogatáskifizetéshez az Európai Unióban. De tudni kell, hogy teljesítésük kivétel nélkül növeli az állati termékek előállításának költségét, emeli az önköltségét, végső soron a hústermékek termelői, majd fogyasztói árát.

A nyugati világ polgárai mind nagyobb arányban gondolják helyesnek, hogy nem az élelmiszer ára számít, hanem az előállítás módja. Lehet tehát drága, fontosabb azonban, hogy környezetbarát módon állítsák elő. A fejlett világban a drágulás nem okoz társadalmi feszültséget, mivel az élelmiszerekre fordított kiadások aránya az elmúlt fél évszázadban 25-30 százalékról tíz százalék körüli szintre esett a háztartási kiadásokban. A mostani drágulás az EU-n belül mindössze másfél-két százalékos kiadástöbbletet okoz a háztartásoknak, ami szinte észrevétlen pluszteher európai polgárok millióinak. 

A mostani – korábban soha nem tapasztalt – élelmiszer-drágulás azonban súlyos társadalmi következményekkel járhat a fejlődő világban, mindenekelőtt Afrikában, Ázsiában és a Közel-Keleten. Éhséglázadás eddig sem volt ritka e térségek országaiban, így Egyiptomban, Jemenben, Líbiában vagy Libanonban, de mi lesz most? E régiók élelmiszer-ellátása nagyban függ a világpiaci kínálattól, a gabona és a növényi olajok esetében konkrétan az oroszoktól és Ukrajnától. Sok ott élő számára a jelenlegi árak a két-háromszoros emelkedés miatt nem megfizethetők, és belátható időn belül sem lesznek azok. 

E folyamat ránk nézve biztosan negatív társadalmi-politikai következménye lehet a körvonalazódó új migrációs hullám Afrika és Ázsia irányából. Már megtapasztaltuk, hogy az illegális bevándorlás milyen konfliktusokat okoz Európa-szerte. Rombolja a demokrácia intézményeit, és helyzetbe hozza az antidemokratikus politikai erőket, a diktátorhajlamú populistákat.

A magyar agrárgazdaság és élelmezésügy aktuális problémái

A magyar termelők idegeit az elmúlt másfél-két évben igen hektikus, széles amplitúdójú kilengések borzolták. Első helyen az inputköltségek ugrásszerű emelkedése, másodsorban a kedvezőtlen időjárási viszonyok, az extrém hőség és csapadékhiány, nem utolsósorban a szükségtelen és kiszámíthatatlan állami beavatkozás a keresleti-kínálati viszonyokba (például hét alapvető fontosságú élelmiszer kiskereskedelmi árának befagyasztása). A gazdák csak kapkodják a fejüket, mert pár hétre előre sem tudnak tervezni, nemhogy évekre. Nehéz így gondos gazda módjára gazdálkodni, felelős beruházási, fejlesztési döntéseket hozni. Az idei rendkívüli aszály minderre még rátett több lapáttal. 

A dunántúli gazdák kalászos gabonákból hat-nyolc tonnás termést takarítottak be egy hektárról, az alföldiek két-három tonnát. A kukorica és az olajos magvak esetében még nagyobb különbségek lesznek a terméshozamot illetően a dunántúliak javára. A nyugati megyékben gazdálkodók soha nem látott rekordjövedelemre számíthatnak, az alföldiek a pusztító aszály miatt soha nem látott veszteséget lesznek kénytelenek elkönyvelni. E térségben a vagyon- és jövedelemvesztés olyan mértékű, ami nagyban akadályozhatja majd az őszi munkák megkezdését a földeken.

Végzetünk lenne az aszály, a klímaváltozás? Határozottan kijelentem, hogy nem. A teendőnk az, hogy alkalmazkodjunk hozzá. Állítsuk helyre a meglévő öntözési infrastruktúránkat, tisztítsuk ki az alföldi vízelvezető kanálisokat, töltsük fel vízzel egész éven át, és támogassuk a gazdákat saját öntözési beruházásuk megvalósításában. E célra akár nemzeti forrásból is érdemes lenne ezer milliárdokat áldozni, mert víz nélkül sivár pusztasággá, vízzel felvértezve édenkertté változtatható Alföld ma kietlen rónasága. 

A szerző agrárközgazdász, volt földművelésügyi államtitkár.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Egy német gyártmányú Class 570 Tucano típusú  kombájnnal aratnak egy Szigetcsép-környéki gabonatáblában. Fotó:  Faludi Imre  / MTI / MTVA)