Tengerhez, magyar!

GettyImages-825515834
2022.05.18. 17:36
Mi az oka annak, hogy a Magyarországgal szomszédos államok, még a hagyományosan barátságos horvátok is ennyire érzékenyek? Még mindig tartanak a történelmi Nagy-Magyarország területeire támasztott követeléseinktől?

Kevesen számítottak arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök rádiónyilatkozata arról, hogy „egykor Magyarországnak is volt tengeri kikötője, de elvették tőle”, ekkora vihart kavar majd. Néhány horvát politikus sérelmezte, hogy irredenta ambícióink vannak, visszakövetelnénk Horvátországtól Rijekát, amely egykor Fiume néven, a közvetlen környékével, mint „külön test”  (corpus separatum) valóban a Magyar Királyság részét alkotta. Érdemes azonban rögtön megjegyezni:

a kikötőváros Mária Terézia adományaként került a magyarokhoz, hiszen a Német-Római Birodalom császárnéja egyben magyar királynő is volt.

A császárnő 1779. április 23-én helyt adott a fiumeiek kérésének. Uralkodói pátensének szövege – természetesen latinul – így hangzott:

Megengedjük, először, hogy ez a kereskedelmi város, Fiume, kerületével Magyarország Szent Koronájához csatolt külön testnek tekintessék továbbra is, és így kezeltessék minden vonatkozásban, és semmi módon se kevertessék össze a másikkal, a buccari kerülettel, mint amely ősidők óta a Horvát Királysághoz tartozik.

Tény ugyanakkor: szárazföldi országunk népe mindig erősen vonzódott a tengerhez, ezt tükrözte Kossuth Lajos 1846-os felhívása is, amelyet „Tengerre, magyar!” formában őrzött meg a nemzeti emlékezet. (Holott a pontos szövege így szólt: „Tengerhez, magyar! El a tengerhez!”, és vele Kossuth a tengerészhivatás vállalására buzdította a magyar ifjakat.)

És ha már a hazai tengerészekről és az irredentizmusról szó esett, érdemes felidézni, hogy a legnevesebb magyar tengerész, vitéz nagybányai Horthy Miklós, az osztrák–magyar hadiflotta egykori főparancsnoka, aki érthetően kötődött az Adriához, sem támasztott igényt az egykori „magyar kikötőre”. Pedig Hitler 1941 tavaszán, a Jugoszlávia elleni támadás és Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága árnyékában tett ilyen ajánlatot. Amikor április 24-én egy München melletti falucskában, a páncélozott kancellári különvonaton találkozott Horthyval, felvetette, hogy Magyarország visszakaphatná Fiumét is. Az ajánlat elől azonban a „területgyarapító” és tengerrajongó kormányzó is kitért, tisztában volt ugyanis azzal, mennyire irreális.

Fiume ugyanis, bár volt „magyar történelme” is, és az 1868 és 1914 közötti évtizedeket a fejlődés és a prosperitás korszakaként tartják számon a helytörténészek, soha nem volt magyar többségű város.

1910-ben a magyar lakosság száma 6493 fő volt. Ez az összlakossághoz képest tizenhárom százalékos részarányt jelentett. Ráadásul honfitársaink többsége csak „ideiglenesen” állomásozott a kikötővárosban, részben mint a magyar kormányzó hivatalának tisztviselője, részben pedig az itteni garnizonban szolgált. Úgy, mint a nagykanizsai honvéd gyalogezred katonája, a bajor eredetű, de már elmagyarosodott Krezinger János. Ő arról nevezetes, hogy teherbe ejtette a Fiuméhez közel eső Abbáziában dolgozó cselédlányt, Czermanik Borbálát. Gyermekük, János Giovanni Giuseppe Czermanik néven született 1912. május 26-án a fiumei Santo Spirito kórházban. Ő később Kádár János néven kommunista pártvezető lett, 1956 novemberétől 1989 májusáig Magyarország első embere volt.

Fiumének 1910-ben 24 212 olasz, 12 926 horvát és 2135 német lakosa volt. Nehéz volt eldönteni, hogy a város Olaszországhoz vagy Horvátországhoz tartozzon az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után. Ezen a politikusok nem csak vitatkoztak. 1919 és 1924 között igencsak zavaros, lázadással és fegyveres konfliktusokkal terhes időszak következett, míg végül az 1924. január 27-én aláírt római szerződéssel Fiumét kettéosztották a két, egymással rivalizáló állam között, ami egészen a második világháború végéig fennmaradt. A kikötőváros végül Jugoszláviához került a második világháborúban vereséget szenvedett Olaszországtól, amely örülhetett, hogy az egykor a legnagyobb forgalmú kikötőt, az olasz többségű Triesztet megtarthatta. (Tito, a kommunista partizánvezér Triesztre is igényt tartott, de Sztálin ezt a követelését nem támogatta.)

Mi az oka annak, hogy a Magyarországgal szomszédos államok, még a hagyományosan barátságos horvátok is ennyire érzékenyek? még mindig tartanak a történelmi Nagy-magyarország területeire támasztott követeléseinktől?

Ennek az a magyarázata, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia, amely a Habsburgok dinasztikus politikája révén alakult ki, és amellyel egyetlen, a területén élő nemzet, a magyar sem volt elégedett, túlélte önmagát, és csak a szörnyű első világháborús összeomlás után, a győztesek döntőbíráskodásával osztották fel.

Lett volna esély arra, hogy a monarchia népei megegyezzenek egymással, és önálló országokat alapítva, a felek egyetértésével elváljanak egymástól? A szlovákok, a románok, a szerbek és a magyarok „etnikai mozaikot alkottak”, egymás mellett éltek jelentős területeken, és ezekre a függetlenségre vágyó nemzetek mindegyike igényt tartott. Itt a „békés elválásnak” nem volt esélye. Talán még lehetséges lett volna Magyarország és Horvátország különválása, ugyanis a Dráva vonalán húzódó földrajzi határ nagyjából egybeesett az etnikai határral. (Nagyobb számban csak a Muraközben éltek magyarok, és ez a viszonylag kis terület 1941 és 1945 között vissza is került a Magyar Királysághoz.) De Fiume (horvát nevén Rijeka) iránt még a legelszántabb irredenták is legföljebb nosztalgiát érezhettek.

A szerző történész, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Horthy Miklós 1921 körül. Fotó: Topical Press Agency / Hulton Archive / Getty Images)