Tartós béke vagy lélegzetvételnyi szünet? – gondolatok az etióp polgárháborúról

Tavaly november végén újabb fordulat következett be az akkor már 13 hónapja tartó etiópiai polgárháborúban. A kormánycsapatok sokszor beígért offenzívája megindult, és mindenkit meglepő gyorsasággal ért el sikereket. Az Etióp Nemzeti Védelmi Erők (ENDF) pár hét alatt semmivé tették a Tigrinya Nép Felszabadítási Frontjának (TPLF) a korábbi hónapokban elért katonai sikereit. Bár a TPLF szóvivője többször is igyekezett bagatellizálni az ENDF előretöréséről szóló híreket, és a TPLF néhány sikeres ellenlökést is indított, hamarosan egyértelművé vált, hogy a felkelők nem képesek feltartóztatni a kormányerőket, és ,,stratégiai visszavonulást” hajtottak végre bázisterületük, Tigráj szövetségi állam felé. Sőt, december 20-án – egy alaposan becsomagolt nyilatkozatban – a TPLF szóvivője, Getacsú Reda tűzszünetet ajánlott Addisz-Abebának. Ez egy meglehetősen kései reagálás volt a miniszterelnök, Abij Ahmed 2021. júniusi felajánlására, amikor is egyoldalú fegyvernyugvást hirdetve kivonta igencsak megtépázott erőit Tigrájból. A Debrezion Gebremicsel vezette felkelők – addisz-abebai szóhasználatban terroristák – lényegében ugyanazon feltételekkel mentek bele a tűzszünetbe, mint amit Addisz-Abeba fél évvel korábban ajánlott, eredménytelenül. Mi változott azóta?

Tavaly nyáron a TPLF domináns helyzetbe került Tigrájban. Debrezionnak és körének sikerült elérnie legfontosabb célját: nevezetesen, hogy az etióp eliten belüli küzdelmet etnikai síkra terelje, és a tigrinya lakosság ne az illegitimmé és szakadárrá váló TPLF és a legitim központi hatalmat vezető Abij Ahmed közti küzdelemként értelmezze a fegyveres konfliktust, ahogy azt Addisz-Abeba igyekezett beállítani, hanem a tigrinyák elleni irtóhadjáratként. Mindebben nagy segítségükre volt, hogy a TPLF csaknem két és fél évtizedig tartó de facto egyeduralma során a hadsereg jelentős részét ellenőrzésük alá vonták, így az ENDF nem rendelkezett megfelelő felkészültséggel a TPLF hivatásos katonák által támogatott milíciái elleni harchoz. A segítségül hívott eritreai erők, illetve amhara fegyveres csoportok pedig számos atrocitást követtek el Tigrájban, ami erősítette a konfliktus etnikai jellegét. (A háború előzményeiről, első időszakáról, illetve a kölcsönös kegyetlenkedésekről itt, itt és itt olvashat.) Így amikor 2021 júniusában a felkelők megindították offenzívájukat, viszonylag gyors katonai sikereket értek el.

Debrezion azonban elkövetett két óriási stratégiai hibát: egyrészt túlbecsülte a TPLF haderejének ütőképességét, másrészt alábecsülte azt az ellenállást, ami az etióp lakosság zömében kiépült a TPLF esetleges hatalomba való visszatérésével kapcsolatban. Úgy tűnik, a TPLF vezetése még mindig 1991 bűvkörében élt, amikor a korábbi diktátor, Mengisztu Hailémariam megbuktatására jórészt a tigrinya fegyvereseknek köszönhetően került sor. Az azóta eltelt harminc év azonban alapvető változásokat hozott. A háborút Amhara és Afar szövetségi tagállamokra kiterjesztő TPLF ellenséges közegben találta magát, márpedig egy gerillahadsereg számára alapvető fontosságú a lakosság megnyerése. Debrezion azt várta, hogy az Oromó Felszabadítási Hadsereg (OLA) majd a segítségére siet, hiszen egyértelmű volt, hogy a lakosság 5%-át kitevő tigrinyák nem háborúzhatnak tartósan a lakosság 95%-ával. Az OLA-ról azonban hamarosan kiderült, hogy papírtigris, és nem képes mobilizálni a népesség 40%-át kitevő oromókat. Így az offenzíva, amely utat akart törni Addisz-Abeba felé, illetve elzárni az ország legfontosabb gazdasági ütőerét, a fővárost Dzsibuti kikötőjével összekötő vasútvonalat, kifulladt.

Ráadásul azzal, hogy a háborút kiterjesztette más szövetségi tagállamokra, a TPLF kiesett a nyugati politikai és médiakörökben eladdig töretlen ,,best boy” szerepéből: már nem volt tartható az a narratíva, amelynek értelmében a háborúért kizárólag az elnyomó és kompromisszumképtelen addisz-abebai hatalom a felelős, miközben a békeszerető tigrinya elit mindent megtesz a harcok lezárására. Ráadásul a TPLF milíciái bizonyíthatóan számos atrocitást hajtottak végre az elfoglalt területeken, amelyek ugyanúgy kimerítették az etnikai tisztogatás fogalmát, mint korábban az eritreai és amhara fegyveresek akciói. Éppen ezért még a nyugati körökből is egyre élesebb kritikák és felszólítások hangzottak el a felkelők felé, hogy szüntessék be a harcokat, és vonuljanak vissza Tigrájba. Ennek azonban nem lett érdemi foganatja, egészen a katonai vereségig.

Nem mindenkit vakítottak el azonban Debrezion és Getacsú retorikai manőverei. Az Afrikai Unió nem nézte jó szemmel a TPLF próbálkozásait, és bár pártatlan mediátorként lépett fel, jól láthatóan kiállt Abij Ahmed kormánya mellett. Ennél jóval pragmatikusabb segítséget nyújtott azonban Kína, Oroszország és Törökország. Utóbbiak ugyanis jól érzékelték, hogy elérkezett az orientációs váltás időpontja Kelet-Afrika kulcsállamában. Moszkva, Peking és Ankara nem próbálta megmagyarázni Addisz-Abebának, hogy az értelmezése szerint törvénytelen lázadás miért is igazságos és jogos felkelés vele szemben, hanem azt Etiópia belügyének nyilvánítva nagy erőkkel siettek Abij Ahmed segítségére. Így míg a Nyugat diplomáciai össztűzzel és gazdasági szankciókkal ,,segítette” az etióp kormányt, a keleti hatalmak fegyverekkel – és vélhetően az azokat kezelő ,,tanácsadókkal”. Mindez azért is különösen ironikus, mert a TPLF kiszorítását a hatalomból és Abij Ahmed 2018-as miniszterelnöki kinevezését többen azzal magyarázták, hogy Washington így próbálta megakadályozni a tigrinya vezetéssel meglehetősen szoros kapcsolatokat kiépített Peking további térnyerését a Magasföldön. Akárhogy is történt, a beérkező új fegyverek – mindenekelőtt a török Bayraktar TB2 és kínai Wing Loong II drónok – súlyos csapásokat mértek a TPLF konvojaira, illetve termelési infrastruktúrájára, ami után a frissen kiképzett ENDF-erők már sikeresen vehették fel a küzdelmet a lázadókkal.

Úgy tűnik tehát, hogy a vihar legnagyobb része mögöttünk van. A két fél között lassan egy hónapja tart a fegyvernyugvás, és látszanak a kísérletek a politikai rendezésre. Abij Ahmed kijelentette, hogy az ENDF nem fog benyomulni Tigráj területére, sőt több bebörtönzött TPLF-politikust is szabadon engedett. Érdemes azonban óvatosnak lennünk. Egyrészt továbbra is folynak kisebb összecsapások és légitámadások, amelyek naponta szedik áldozataikat. Másrészt nehéz lesz úgy tartós megállapodást kötni, hogy mindegyik érintett fél kezéhez rengeteg vér és kegyetlenség tapad. Csak nagyon bizonytalan becsléseink vannak arról, hány ezer (tízezer?) ember vesztette életét eddig a háborúban, amely során milliók váltak földönfutóvá, és legalább 5 millióan szorulnak humanitárius segítségre. A Pandóra szelencéjeként kinyitott etnikai konfliktust pedig biztosan nem lehet fehér abroszos tárgyalóasztalok mellett elsimítani: a kölcsönös etnikai tisztogatások hosszú időre be fogják árnyékolni az egyes etióp népek kapcsolatát. Ráadásul az ígéretek ellenére, úgy tűnik, továbbra sem indultak meg a segélyszállítmányok a kormányerők által hermetikusan lezárt Tigrájba.

Az is kérdésként merül fel, hogy mi lehet egy tartós megbékélés alapja? Az előzmények után nehéz elképzelni, hogy ,,minden marad a régiben”, a TPLF vezetése egyszer csak bevonul az etióp parlamentbe, és elismeri Addisz-Abeba fennhatóságát. Ugyanakkor Abij Ahmed és a többi népcsoport sem hagyhatja, hogy egy rebellis entitás maradjon fenn Etiópia keretein belül, tartósan veszélyeztetve annak integritását. Annál is kevésbé, mert több más népcsoport és szervezet is kacérkodik ezzel a gondolattal, lásd az OLA példáját: miért is ne próbálnák meg az elszakadást, ha azt látják, hogy büntetlenül fegyvert lehet ragadni a központi kormányzattal szemben?

Rengeteg tehát a kérdőjel a jelenlegi helyzet alakulása kapcsán. Mindenképp örvendetes, hogy a felek látszólag elfáradtak, és eljutottak odáig, hogy a katonai eszközökön túl is vannak lehetőségek a válság rendezésére. Kérdéses azonban, hogy sikerül-e megtalálni a legkisebb közös többszöröst egy olyan bonyolult felállásban, ahol a TPLF és az Abij Ahmed vezette központi kormányzat mellett lapot osztottak más, komoly fegyveres erővel rendelkező etióp népcsoportoknak, Eritreának, keleti és nyugati nagyhatalmaknak, sőt Egyiptomnak és Szudánnak is. Ráadásul úgy, hogy ezek közül nem mindegyik elsődleges stratégiai érdeke egy erős és prosperáló Etiópia létrejötte.

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem habilitált egyetemi docense.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Tigrájból érkező menekültek Szudánban 2020. december 5-én. Fotó: Byron Smith / Getty Images)