A környezeti problémák tudományos kérdések és politikai eszközök is

Napjainkban a környezeti problémákra és a klímaváltozásra adott válaszok legalább annyira politikai eszközök, mint tudományos kérdések. Akár Magyarországot, akár a fejlett országok bármelyikét nézzük, a választási kampányok ma már elképzelhetetlenek anélkül, hogy a pártok állást foglalnának ezekben a kérdésekben. Az ebben megmutatkozó szavazatszerzési lehetőséget a baloldal fedezte fel először, így az utóbbi évtizedekben a klíma- és környezetvédelem baloldali témának számított a választók nagy része számára. A természet megőrzése szerint ezen a berögződésen kell változtatni, mert egyrészt történelmileg sem indokolt, másrészt a problémakör fokozódó relevanciája elkerülhetetlenné teszi, hogy a jobboldal is kialakítson egy életképes narratívát.

Ezt a feladatot nehezíti, hogy a közbeszédben a klímaváltozásról szóló diskurzust a tudomány helyett sokkal inkább az ideológia határozza meg. Hiába tartjuk komoly problémának a klímaváltozást és a környezetterhelést, amelyekre megoldást kell találni, ha ezeket a megoldásokat nem a jelenleg domináns ideológia mentén képzeljük el, azzal akár a klímaváltozás-tagadó bélyeget is magunkra süthetjük. A konzervatív környezet- és klímapolitika kialakítása során a döntéshozóknak egy ideológiával átitatott, rendkívül érzékeny terepen kell navigálniuk, megfelelve a társadalmi elvárásoknak és egyúttal elkerülve a média számára aranyat érő, botrányosnak nyilvánítható döntéseket.

Francesco Giubilei A természet megőrzése című könyve azt vizsgálja, mit jelent a klíma- és természetvédelem a konzervatív jobboldal számára, és miért sajátította ki magának a baloldal ezt a témát az utóbbi évtizedekben, annak ellenére hogy a konzervatív gondolkodók munkáiban a természet szeretetének és védelmének több évszázados hagyománya fedezhető fel. Legalábbis ezt hivatott vizsgálni saját bevezetője alapján. A több száz, egymásnak rövid időn belül is gyakran ellentmondó idézet, a nehezen követhető gondolati ív és a tényleges állásfoglalás (egészen a lezárásig kitartó) hiánya azonban megnehezíti az üzenet átvitelét. Mindezzel együtt is egy lenyűgözően átfogó, évezredeket, tudományterületeket és eltérő politikai véleményeket felölelő szakirodalmat dolgozott fel a szerző. Így tehát ha előre vállalt célját nem is teljesítette kifogástalanul, A természet megőrzése kiválóan alkalmas véleményformálásra, már kialakult szélsőséges vélemények árnyalására és a természet szeretetének és védelmének irodalmában való elmélyedésre.

Lokális szerveződés és helyi kezdeményezések a természetvédelemben

A könyvön végigfutó egyik központi gondolat, hogy a maximum nemzeti, de inkább annál alacsonyabb, lokális szintű szerveződések hatékonyabbak a fenntarthatóságért vívott harcban, mint a globális szervezetek felülről érkező utasításai. Ezt a kérdéskört filozófiai, gazdasági és vallási szempontól is körbejárja a szerző a könyv különböző pontjain. Giubilei a konzervatív gondolkodóktól eredezteti a lokális, civil szerveződések szerepét a természetvédelemben. Ezek a gondolkodók a konzervativizmus atyjának tartott Edmund Burke-től a nemrég elhunyt Roger Scrutonig gyakran megállapították, hogy a természet védelme elválaszthatatlan hazánk, közelebbi környezetünk szeretetétől, mivel amit szeretnünk, azt igyekszünk megóvni. A Scruton által népszerűsített oikophilia (hazaszeretet) környezetünk megbecsülésére és felelősségteljes viselkedésre szólít fel: „azt üzeni, hogy szeressük, ne használjuk, tartsuk tiszteletben, ne éljünk vissza vele”. A szerző leszögezi, hogy ez a scrutoni gondolat nemcsak a konzervatív oldalon jelenik meg, hanem politikai irányzatokon átívelő mentalitás: „az oikophilia nemcsak a konzervatív jobboldalon van jelen, hanem olyan jelentős progresszív gondolkodóknál is, mint Richard Jefferies, George Sturt, Ken Worpole és Paul Kingsnorth”.

A szerző a magántulajdon szerepe kapcsán idézi Arisztotelészt, azonban a lokális természetvédelemhez is kapcsolható az idézett gondolat: „legkevésbé törődnek azzal, aminek a legtöbb gazdája van: a magáéval mindenki a legjobban törődik, a közössel már kevésbé, vagy csak amennyire őt illeti”. Ez az ókori idézet is arra enged következtetni, hogy a globális szintű, nemzeteken átívelő előírásokat és szabályozásokat kevésbé érezhetik magukénak az emberek, mint a helyi szinten fellépő, helyi problémákra reagáló kezdeményezéseket. A lokalitás fontosságát ebben a mondatban foglalja össze Giubilei: „A természet megőrzésének az igazi motorja a szülőföldhöz való kötődés és az állampolgárok azon törekvése, hogy megvédjék otthonukat.” A könyv vége felé, a kereszténység és a természetvédelem kapcsolatának vizsgálata során arra is fény derül, hogy Ferenc pápa sincs jó véleménnyel a nemzetközi klímavédelem jelenlegi fórumairól: „Ferenc pápa (…) [e]lítéli a környezetvédelemről szóló világszintű csúcstalálkozókat, amiért képtelenek jelentős globális környezeti egyezmények keresztülvitelére.” Az egyházfő ennek ellenére a klímaváltozás elleni világszintű fellépés híve, csupán nem a jelenlegi keretek közt képzeli el.

Giubilei az alulról szerveződő környezetvédelem előnyeit a szocializmus baklövéseivel is igyekszik kihangsúlyozni: a tervgazdálkodás idején a felülről érkező utasítások, az erőltetett iparosítás és az ötéves tervek mindenáron való teljesítése erőteljes lég- és vízszennyezéshez és rossz népegészségügyhöz vezetett a Szovjetunió legkülönbözőbb területein, valamint az Aral-tavat is kiszárította.

A természetvédelem mint a szép védelme

A Klímapolitikai Intézet is megfogalmazta A környezetvédelem esztétikai értékmentés is című cikkében, hogy a természet védelme elválaszthatatlan az emberek által szépnek tartott értékek védelmétől. Giubilei ennél is messzebbre megy: „egyetlen környezettudatos politika sem vezethet eredményre, ha szépség és hasznosság közül választva nem az első mellett teszi le a garast. Scruton példaként a régi európai városokat hozza fel, amelyek történelmi városközpontjukkal és épületeikkel esztétikai érzékről és a várost körülvevő természeti szépséget is figyelembe vevő hagyományról tanúskodnak.” A szerző véleménye szerint csak részleges képet kaphat a környezetről az, aki tagadja, hogy a táj, az esztétika, a szépség és a természet megőrzése között kapcsolat áll fenn. Ahogy ő írja: „a táj nem érthető és óvható meg, ha az ember nem akarja figyelembe venni esztétikai vetületét”.

Amikor Giubilei a művészet és a természetvédelem kapcsolatát elemzi, költői, talán kissé túlromantizált gondolatokat fogalmaz meg az esztétikum szerepéről: „A konzervatív környezetvédelem a természet és a művészet által képviselt esztétikum megóvása, amit a szépség hoz közös nevezőre, ez az érintetlen tájban, egy virágban, egy erdőben, egy patak csobogásában, a hegyek csendjében, egy fecske röptében vagy egy ló ügetésében érhető tetten, de ugyanúgy kifejeződik a festő, a szobrász vagy a költő képességében is, hogy megfesse, márványból kifaragja vagy papírra vesse ezeket a képeket.” A könyv egyik alfejezete hosszasan boncolgatja, mit jelentettek a régi kultúrák és vallások számára az erdők, a fák és a virágok, a természet mely elemeit tisztelték szentként vagy tartották nagyra. Ezek a sorok is azt mutatják, hogy a szerző véleménye szerint a természet védelme és a szép, az esztétikus szeretete csak együtt értelmezhetők.

Radikalizmus helyett gyakorlatiasság és fokozatosság

A könyv egyik legfontosabb mondanivalója a hirtelen, társadalmi igények iránt érzéketlen, radikális változtatások elvetése, amellyel Giubilei gyakorlatiasabb vizekre evez a hazaszeretet és az esztétikum tárgyalásánál. Ez az egyetlen terület, amelynek tárgyalása folyamán komoly szándék mutatkozik az eredeti kérdés megválaszolására, nevezetesen hogy milyen a konzervatív természetvédelem és hogyan sajátította ki a baloldal a környezet- és klímaügyekről szóló diskurzust. A könyvben sokszor feltűnő szereplő Greta Thunberg, aki az azonnali, radikális változtatás követelőit képviseli, de nemcsak a klímapolitikában, hanem a gazdaság és a társadalmi berendezkedésünk kapcsán is. Amikor Giubilei a környezettudatosságról mint új vallásról ír, több olyan szerzőt is idéz, akik e vallás vezetőjeként, „papnőjeként” tekintenek a fiatal svéd aktivistára. A szerző nem állítja, hogy minden mai baloldali és/vagy liberális gondolkodó klímapolitikai megnyilvánulásait a Greta-jelenség határozná meg, így azt sem, hogy mindegyikük pánikot keltene és azonnali radikális változásra szólítana fel. Mégis egy globális szinten népszerű, a liberalizmushoz is köthető és veszélyes jelenségről van szó, amellyel szemben a konzervativizmusnak életképes elképzeléssel kell fellépnie.

Giubilei több alkalommal és számos példán keresztül szemlélteti, hogy a klíma- és környezetpolitika nem mehet szembe a társadalmak érdekével és nem bonthatja le a jelenlegi gazdasági és szociális berendezkedésünket. A gondolat esszenciáját egy Wendell Berrytől származó idézettel szemlélteti a legérthetőbben: „valójában nincs különbség a Föld és az emberek sorsa között. Ha az egyiken erőszakot követnek el, attól a másik is szenved.” Így tehát a természet mellett a társadalmon sem érdemes „erőszakot elkövetni”, amit két, világpolitikai szempontból is jelentős eseménnyel szemléltet az előző évtizedből. Az egyik a 2016-os amerikai elnökválasztás esete. Donald Trump az Egyesült Államok ipari központjában található rozsdaövezeti államokban elért eredményének köszönhetően nyerte meg a választást. Ezen a területen a Környezetvédelmi Hivatal előírásai az ipar bizonyos fokú leépítéséhez vezettek, mely számos munkahelyet szüntetett meg még a választások előtt. Az itteni választók nem feltétlenül értettek egyet Trump sokszor radikális és megalapozatlan klímapolitikai nézeteivel, azonban „saját személyes rangsorukban a globális felmelegedés elleni harcnál sürgetőbb prioritások álltak”.

A másik esemény a sárga mellényesek 2018-ban induló tüntetéssorozata Franciaországban, amely az üzemanyagok adókulcsának megemelése után robbant ki. Ez az adóemelés a gazdaságilag legsebezhetőbb társadalmi rétegeket érintette a legérzékenyebben. Bár a rendelkezést egy klímapolitikai cél, a gépjárműhasználat csökkentése is igazolta, a társadalom nem tudta elfogadni, mert ellentétes volt az emberek nagy részének érdekével. Napjainkban népszerű gondolat, hogy a társadalmi célok szükségszerűen ellentétesek a környezeti célokkal. Giubilei ezzel szemben megállapítja, hogy az európai konzervativizmus „elutasítja azt a környezetvédő álláspontot, amely a társadalmi és környezeti egyensúlyt két külön, egymással nem szükségszerűen harmóniában álló dologként kezeli”. Véleménye szerint a környezettudatosság scrutoni látásmódját legjobban a következő gondolat képes megragadni: „nemzeti identitás, generációkon átívelő felelősség és a decentralizált kezdeményezések előtérbe helyezése a radikális célokkal szemben”. A decentralizált kezdeményezések szerepét az is igazolja, hogy az amerikai, illetve a francia példában a felülről jövő klímavédelmi elképzelés a társadalom szintjén nem működött.

Giubilei a túladóztatás, a munkahelyek tönkretétele és egyéb radikális módszerek helyett az oktatásban látja a környezetvédelem jövőjét: az oktatás minden szintjén és a családi környezetben is úgy kell nevelni a gyermekeket, hogy érzékenyek legyenek a környezeti problémákra és magukénak érezzék a természet védelmét. Kulcsfontosságú még emellett a fokozatosság. Nem a környezetterhelés csökkentésével mint céllal volt probléma sem az USA-ban, sem Franciaországban, ez fontos és igazolható cél. A folyamatnak azonban fokozatosan kell lezajlania, figyelembe véve a társadalom érdekeit is.

A valódi kérdés

A hosszas elemzést követően feltűnik, hogy nem derült ki, mi a szerző válasza az általa megfogalmazott központi kérdésre, azaz a konzervatív környezetvédelem szerepére és a baloldali politika dominanciájára a területen. Ennek oka, hogy egészen a záró fejezetig Giubilei csupán egy témakör kapcsán törekszik összefüggően és érthetően megválaszolni a kérdést vagy legalábbis összehasonlítani a jobb- és baloldal klímapolitikájának alapjait. Ez az előző bekezdésben tárgyalt radikalizmus–fokozatosság témaköre. Legnagyobb gyengesége, hogy az utolsó, összefoglalónak szánt fejezetben olyan új gondolatokat emel be, amelyek korábban egyáltalán nem vagy csak szórványosan, apránként szétszórva jelentek meg a könyv legkülönbözőbb pontjain. Ezek az új gondolatok ráadásul fajsúlyosabbak és jobban megválaszolják a bevezetőben feltett kérdéseket, mint a könyv törzsszövegében szereplő, hosszan kifejtett, de a témától mégis eltérő fejezetek.

„A konzervatív jobboldalnak meg kell akadályoznia, hogy megismétlődjön ugyanaz, ami a második világháború után a kultúrával történt. A minden állampolgárra tartozó ügyet 1968 után a baloldal a kulturális hegemónia fogalmán keresztül teljesen magáévá tette. Igaz, hogy a baloldal igyekezett karanténba helyezni minden, a progresszív kultúrába nem illeszkedő eszmét vagy tervet, a jobboldal is abban vétkes, hogy bár saját oldalán voltak értékes gondolkodói, írói, értelmiségi személyiségei, nem szentelt kellő figyelmet a kultúrának, így lehetővé tette, hogy a baloldal váljék a kulturális témák kizárólagos viszonyítási pontjává.”

Félő, hogy most ugyanez történik a környezettel…

Ez az egy (valamiért csak az összefoglalóban megjelenő) gondolat hiánytalanul megválaszolja a kérdés egyik elemét, hogy hogyan sajátította ki magának a baloldal a természetvédelem témakörét. A következő bekezdés pedig választ ad arra, mit tehet a konzervatív jobboldal, hogy ez a helyzet megváltozzon: „Ma a fenntartható fejlődés kudarca annak tudható be, hogy olyan modelleket részesítenek előnyben, amelyek nem nemzeti vagy helyi, inkább globális megoldásokban gondolkoznak. A globalista modell választása okozta azt, hogy az egyes nemzetek nem veszik eléggé figyelembe a környezetvédelem témáját, a helyi közösségek pedig a természet megőrzését saját igényeiktől távolinak érzik.”

Így a könyv fő kérdését végül is megválaszolja, ám csak a legvégén. Az ezt megelőző fejezetek a kutatási kérdéstől eltérő, sokszor irreleváns, ám kétségtelenül izgalmas és sokrétű szakirodalmi áttekintésnek tekinthetők.

A szerző a Klímapolitikai Intézet kutatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Áder János köztársasági elnök a Planet Budapest 2021 Fenntarthatósági Expó és Világtalálkozó Your Planet című kiállításán 2021. december 3-án. Fotó: Bruzák Noémi / MTI)