Elhisszük, hogy Brüsszel felelős az ázsiai és amerikai gázárakért?

GettyImages-976036368
2021.10.26. 14:05

Lehet-e egy még hatályba sem lépett, a tagállamok kormányainak egyetértése – és várható módosításai – nélkül jogszabállyá válni nem is képes EU-s javaslat a globális energiaár-emelkedés oka? Könnyű belátni, és még az Európai Unió legelszántabb hívei sem gondolhatják komolyan, hogy az unió olyan befolyásos lenne, hogy így tudná rángatni az amerikai vagy ázsiai piacokat. A globális energiaár-emelkedésnek jól megfogható, nemzetközi okai vannak, de finoman szólva is téves és mindenképpen nagyon káros megpróbálni az áremelkedést akár az EU, akár a klímavédelmi-kibocsátáscsökkentési intézkedések nyakába varrni. Fontos lenne inkább arról gondolkozni, milyen árat fizetnénk ezek elmaradása esetén, sőt milyen, emberéletekben és életminőségben is megmutatkozó árat fizetünk már most is az eddigi késlekedésünkért.

Hortay Olivér írása a jelenlegi energiaár-robbanással és annak társadalmi hatásaival foglalkozik. A krízis okait a felgyorsult klímavédelmi intézkedésekben és az EU-s intézmények elutasító magatartásában látja a társadalmi terhek csökkentését illetően. A szerző problémamegközelítése azonban félrevezető, és félő, hogy a levont tanulságok is zsákutcába vezetnek. 

Mindenekelőtt érdemes tisztába tenni néhány alapvető tényt, amely félrecsúszott a cikkben. Talán a legfontosabb, hogy a mostani energiaár-krízis nem EU-s sajátosság, és nemcsak a gazdaság zöldítése okozza, hanem több tényező együttes hatásából alakult ki. Ezek között szerepel a viszonylag gyors gazdasági visszapattanás és olyan geopolitikai okok, mint az Északi Áramlat 2 körüli viták.

A jelenlegi piaci zavar a fosszilis energiahordozók kínálati oldaláról indult, és az egész világon érezteti hatását.

Válság van Kínában, Indiában és az USA-ban is, pedig ezeken a helyeken a fasorban sincsenek a klímavédelmi intézkedések az EU-val összehasonlítva. Hortay szúnyogcsípésre panaszkodik, miközben egy farkas letépte a karunkat. Emellett a szerző többször utal egy bizonyos EU-s „karbonadó” bevezetésére, amely a háztartásokat „büntetné”. Ez a téves megfogalmazás sokszor megjelent a magyar médiában és a kormányzati kommunikációban is az elmúlt hónapokban, noha az EU tényleges adópolitikai kérdésekben szigorúan csak egyhangúsággal dönthet, így egy valódi új EU-s adó kivetésének az esélye nagyon csekély. Amire a szerző gondol, az valójában egy emissziókereskedelmi rendszer létrehozása a lakossági fűtés- és közlekedési szektorokban. Bár ez is megnövelné a lakossági árakat, de más mechanizmus szerint működik, mint a karbonadó, mert a maximumkibocsátást szabályozza a lefedett szektorokban, azaz a szennyezés ára mindig annyi, amennyibe a kibocsátási kvóták éppen kerülnek. Ennek a javasolt rendszernek a pontos szakpolitikai terve még nem ismert, kidolgozás alatt áll, és majd a tanácsnak és az Európai Parlamentnek is el kell fogadnia. Itt megjegyezve, hogy mennyire zavarba ejtő Hortay Olivér okfejtése a demokratikus deficitről és összehasonlítása a nemzeti kormányok és az Európai Bizottság (EB) között, hisz az EB csupán egy javaslattevő testület, amelynek döntési jogköre erősen korlátozott. Kifejezetten veszélyes játék a klímakatasztrófa küszöbén a közvélemény (tudatos vagy tudattalan) szembefordítása a zöldpolitikákkal helytelen információk sulykolásával.

Hortay történelmi tapasztalatokra és a közvélemény-kutatási eredményekre hivatkozva írja, hogy „hogy az állampolgárok elsöprő többsége elutasítja a klímavédelmi célból mesterségesen megemelt lakossági energiaárakat”, míg az olcsó energiaárak társadalmi támogatottsága ezzel szemben magas. Talán túl sok magyarázatot nem igényel, hogy miért is van ez így. Az árakat a klímavédelmi intézkedések ugyan valóban „mesterségesen” emelik, de nem tréfából teszik. Károsanyag-kibocsátásunknak társadalmi költségei vannak, amelyek enélkül nem jelennének meg az energiaárakban. Az aszály sújtotta területek mezőgazdasági terméshozamainak csökkenése, az intenzívebb viharok okozta károk (és biztosítási díjak emelkedése), az áradások, egészségügyi problémák megszaporodása hőhullámok idején mind olyan következményei a klímaváltozásnak, amelynek a költségét mindannyian álljuk. Egyes számítások szerint csupán a légszennyezés okozta problémák (például korai halálozás, felső légúti megbetegedések miatti munkaóra-kimaradások, kórházi ellátást igénylő szív- és tüdőbetegségek) költsége a GDP hat százalékára is rúghat hazánkban. A klímavédelmi intézkedések csupán beépítik ezeknek a társdalami költségét a fogyasztói árakba. A felhozott francia és svájci példa is sántít, hiszen a sárga mellényesek tüntetését nemcsak a szénadó emelése okozta, hanem az általános elégedetlenség az igazságtalannak vélt kormányzati politikákkal szemben (megszorító intézkedések, vagyonokra kivetett szolidaritási adó eltörlése stb.). Svájc pedig a világ második legmagasabb karbonadójával rendelkezik.

A Hortay Olivér által emlegetett „szennyező fizet” elvének betartása (tehát a szennyező vállalatok megsarcolása) abszolút üdvözölendő, de sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy az energiavállalatok (a hatósági, előállítási stb.) áremeléseket teljes mértékben áthárítják a fogyasztókra, így visszajutunk a kiindulópontra, vagyis a háztartások terheihez.

Természetesen könnyű politikailag azt mondani, hogy ne emeljünk árat, csak lássuk, hogy a jelenlegi kibocsátási pályánk következménye a világ legtöbb régiójához hasonlóan az európai országokra nézve is katasztrofálisak lesznek.

Nem cselekvésünk költségei exponenciálisan nőnek. Amit ma nem fizetünk ki, azt extra kamattal fogjuk megtenni a következő évtizedekben. Ma még tudatos forrásallokációval, erőteljesebb kutatás-fejlesztési támogatásokkal talán megelőzhetjük a krízis eszkalációját, de ennek esélye minden évvel rohamosan csökken. Az Európai Bizottság pont az európai polgárok jólétét helyezi előtérbe a Fit for 55 klímacsomag tervezetével. Az erősebb klímavédelmi szabályozás nem a demokratikus deficit hozománya, épp ellenkezőleg, annak a kifejeződése, hogy az európai parlamenti (és nemzeti) választásokon nagy sikereket értek el a zöld pártok, és a nem zöld pártok is komoly környezetvédelmi vállalásokat tettek. Erre van igény ugyanis az európai választók jelentős részéről, még akkor is, ha ez Magyarország szemszögéből kevésbé látszik. Továbbá egyszerűen az történik, ha egy javaslattevő intézménynek nem kötik a kezét szűklátókörű politikai megfontolások (amelyeket a rövid választási ciklusok kényszerítenek ki), hogy a jövő generációinak jólétét is figyelembe tudja venni hosszú távú cselekvési tervek kidolgozásával. A programokhoz pedig soha nem látott mértékű forrásokat is rendel az EU, az 1800 milliárd eurós pénzügyi költségvetés közel harminc százalékát. Az sem állja meg a helyét, hogy az EU-s vezetők érzéketlenek lennének a megnövekedett lakossági terhek láttán, hisz az igazságos zöldátmenet érdekében egy 72 milliárd eurós szociális alapot is létrehoznak (Social Climate Fund). 

Ezek után elérhetjük-e az agresszív klímacéljainkat (globális, európai, hazai) a kibocsátásunk valamiféle beárazása nélkül? Aligha. Az igazi kérdés az, hogyan tehetjük ezt meg gazdaságilag leghatékonyabb módon, úgy, hogy közben minimalizáljuk a káros társadalmi hatásokat. Ezzel kapcsolatban pedig egyre több az előremutató kezdeményezés. A legfontosabb az árazási mechanizmusokból (emissziókereskedelem vagy karbonadó) befolyt összegek tudatos felhasználása. Empirikus kutatások szerint a bevételek húsz-harminc százalékos visszaosztása az alacsony keresetű háztartások számára már progresszívvé tenné az árazási politikát. Ez történhet egyszerűen pénzügyi transzfereken keresztül vagy az alacsony keresetűek adóterheinek csökkentésével.

Egy hosszú távú, kiszámítható, államilag támogatott épületenergetikai program bevezetésével egyaránt csökkenthetnénk kibocsátásunkat és rezsiköltségeinket, rengeteg egyéb járulékos haszon mellett (például levegőminőség javulása, magasabb termelékenység, munkahelyteremtés).

Ehhez ráadásul EU-s forrásokat is fogunk kapni, de pusztán állami szerepvállalással sem lenne feltétlenül negatív a program költségvetési oldalról. Továbbá egyéb dekarbonizációs projektek megvalósításával (megújulók, zöldhidrogén) lejjebb szoríthatjuk az alternatív energiaforrások költségét, és felgyorsíthatjuk az energiaátmenetet, csökkentve ezzel az ország függőségét is. Nem elhanyagolható az sem, hogy ha a lakosság látja, hogy a befizetett adóból a kormány zöldberuházásokat eszközöl, illetve igazságosan visszaosztja jólétnövelő intézkedéseken keresztül, az nagymértékben növeli a fizetési hajlandóságot. Végezetül nem árt észben tartani, hogy minden egyes forint, amelyet gázimportra költünk, elhagyja az országot, míg a karbonadó-bevételek itt maradnak és itt hasznosulnak. Ha lett volna erősebb klímapolitika (például karbonadóból finanszírozott energiahatékonysági politika), a mostani válság sem érintené ennyire érzékenyen a lakosságot és az ipart.

Összefoglalva: hibás az a szemlélet, amely az EU-s klímavédelmi intézkedéseket pusztán teherként láttatja. Inkább lehetőség társadalmi jólétünk és versenyképességünk növelésére már rövid távon is. A feladat az, hogy a most alakuló szakpolitikai elemeket ezeknek a céloknak a szolgálatába állítsuk. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a mostani energiakrízist ellensúlyozhatnánk egy gyengébb klímapolitikával. Épp ezzel ellentétben, látva az EU (és hazánk) kitettségét a mostani válságnak, a kibocsátáscsökkentő intézkedések inkább áldásnak, mint átoknak hatnak.

 A szerző a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének munkatársa.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Adrian Greeman / Construction Photography / Avalon / Getty Images)