Fekete és arab önkéntesek is szolgáltak a nácik hadseregében

Miközben a nácik ideológiájában a európai (azon belül is az észak-európai) embereken kívül gyakorlatilag mindenkit alsóbbrendűnek tartottak, a háború szükségszerűsége időnként felülírta az ideológiai szempontokat. Ezért a Wehrmacht által meghódított területekről millió számra sorozták be a továbbra is megvetett és állatnak tekintett fiatal férfiakat, hogy a német hadsereg különböző egységeinél a Harmadik Birodalmat szolgálják.

Mellettük rengetegen voltak olyanok is, akik önkéntesnek jelentkeztek a hadseregbe. Tették ezt nyilván félelemből (így próbálva elkerülni a deportálást és a koncentrációs tábort), illetve sokszor azért, mert a korábbi gyarmati sors semmivel sem volt rosszabb számukra, mint a náci elnyomás. Sőt, a toborzótisztektől hallott propaganda még szimpatikusan is hangozhatott néhányuk számára, hiszen úgy érezhették, hogy nincs veszteni valójuk.

A legtöbb fekete és arab katona a Szabad Arab Légióban tömörült, amelynek elnevezése arra utalt, hogy legénysége jórészt önkéntesekből tevődött össze. A légió 1943-ban alakult Tunéziában a korábban létezett Német-Arab Gyakorló Zászlóaljból, és alapját a két évvel korábban született, német és arab vezetők közötti stratégiai megegyezések jelentették. Az első besorozott arabok és feketék azokból a hadifoglyokból kerültek ki, akiket a (korábbi) gyarmattartó hatalmak, főként a britek és a franciák kényszerítettek a saját hadseregeikben való szolgálatra.

Azt azonban nem lehet állítani, hogy a Szabad Arab Légió népszerűtlen lett volna a megcélzott fiatalok körében: önkéntes legénysége kifejezetten gyorsan gyarapodott, hiszen a nácik a gyűlölt gyarmati rendszer lebontását ígérték. A légióban nagyjából három-négy zászlóaljnyi, körülbelül 6500 nem fehér (arab és fekete) katona szolgált, náci parancsnokság alatt.

Persze, az mégiscsak ciki lett volna a birodalmi vezetés számára, ha hivatalosan is a Wehrmacht tagjainak ismerték volna el őket (nehezen lehetett volna beilleszteni az e népcsoportok szubhumán mivoltát súlykoló ideológiába), ezért a légió csak segédcsapatként működött. Ettől függetlenül a német katonákéhoz igen hasonló uniformisba bújtatták őket.

A náci parancsnokok nem vetkőzték le egy pillanatra sem rasszizmusukat (és ez nem is volt elvárás), így gyakorlatilag semmilyen harcértéket nem tulajdonítottak ezeknek az egységeknek. Noha bevetették őket az észak-afrikai és a dél-európai harctereken, Görögországban, Jugoszláviában, a Kaukázusban, legtöbbször csak kisegítő feladatokat bíztak rájuk, illetve őket küldték a helyi partizánokkal hadakozni.

A németeknek leginkább propagandaszempontból voltak fontosak a nem fehér egységek. A propagandájuk folyton a gyarmati elnyomást hangsúlyozta, és ez az üzenet gyakorlatilag minden helyi gondolkodásával jól rezonált. A németek a nem fehérek felvételével hirdethették, hogy egyre több népcsoport esküszik föl a náci célokra, és az ideológiájuk csöppet sem kirekesztő.

A helyi katonák foglalkoztatása fontos volt az észak-afrikai és közel-keleti meghódított területek stabilizásálásában is. A vezetők és lakosok ettől abban az illúzióban ringathatták magukat, hogy új uraik egyenrangú félként tekintenek rájuk. Nem úgy, mint a korábbi gyarmattartók: a britek és a franciák. A legtöbb önkéntesként csatlakozott fiatal úgy érezte, hogy bár neki személyesen semmi köze az európai háborúhoz,

Sok egyéb nyomorgó embernek pedig egyszerűen pénz, hajlék és élelem kellett, és azt szolgálta, akitől ezt megkaphatta. Emellett a háború előtti zsidó betelepülések következtében akkoriban már javában erősödött a közel-keleti antiszemitizmus, így a náci zsidóüldözés kifejezetten imponált az arabok jelentős részének.

A Szabad Arab Légió megalakulása nagyrészt egyetlen arab nacionalista vezető, Amin al-Husszeini érdeme. Al-Husszeini a jeruzsálemi nagy mufti volt, és a két háború között ő vált a legnagyobb tekintélyű arab vezetővé. Az ő frakciójának ideológiájában egyesült a legtökéletesebben a brit- és a franciaellenesség, illetve az anticionizmus. Így nagyon jól megértették egymás a náci vezetőkkel már a II. világháború előtt is. A britek lázítás miatt üldözték, ezért a háború alatt al Husszeini főként Olaszországban és a Harmadik Birodalomban töltötte az idejét, és serényen dolgozott az arabok és a tengelyhatalmak közötti szövetségen.

Találkozott Mussolinivel, Hitlerrel és Himmlerrel is, utóbbinak segített három muszlim SS-hadosztályt kiállítani (a 13., 21. és a 23. hadosztályokat), amelyeket a Balkánon vetettek be. A muszlim SS-hadosztályok pedig meghálálták a beléjük vetett bizalmat. A 13. hadosztály a boszniai Tuzla környékén mészárolt le dolgozni már képtelen zsidó kényszermunkásokat, a 21. hadosztály pedig a koszovói Pristinában segédkezett több száz zsidó civil összeterelésében, akik aztán a bergen-belseni koncentrációs táborban pusztultak el.