A náci titkosszolgálat elitbordélyban hallgatta le a külföldi diplomatákat

A Kitty szalon a harmincas évek elején nyitott meg Berlin Charlottenburg nevű negyedében, és az első éveiben csak egy bordélyház volt a sok közül. Aztán a nácik a Reichstag után a Kittyben is átvették a hatalmat, és titkosszolgálati luxusbordéllyá alakították, ahol a magas rangú vendégek nemcsak a pénzüket, de az óvatlanul kikotyogott titkaikat is otthagyták.

A szalon alapítója és vezetője egy bizonyos Katharina Zammit volt, aki Kitty Schmidtként vált ismertté, a hely is róla kapta a nevét. 1939-ben Schimdt megpróbált elmenekülni az országból, de a holland határnál elfogták. Ahelyett azonban, hogy kivégezték vagy börtönbe zárták volna, választás elé állították: ha gondolja, nyugodtan vezesse tovább a bordélyt néhány apró módosítással.

Az apró módosítások a következők voltak: a már eddig is ott dolgozó prostituáltak mellé vegyen fel 20 új nőt, akiket csak az általuk meghatározott klienseknek fog bemutatni; ne szóljon senkinek, hogy az egész kócerájt pincétől tetőig bemikrofonozzák; és kerítsen helyet az alagsorban egy megfigyelőszobának. Minden más ugyanúgy folyhat tovább, mint korábban.

A Kitty hadművelet ötletgazdája Reinhard Heydrich, a Sicherheitsdienstet (SD), azaz az SS titkosszolgálatát irányító befolyásos tábornok volt, a kivitelezést pedig Walter Schellenbergre, az SD hírszerzési részlegének vezetőjére bízták. A tervtől egyrészt azt remélték, hogy a nők és az alkohol segítségével sikerül prominens külföldi vendégektől értékes információt kicsalni; másrészt reményeik szerint a szalonba szintén betérő hazai kliensek kendőzetlen véleményét is megismerhették volna a náci rezsimről.

Hello, Kitty!

Miután Schmidt belement az együttműködésbe, Schellenbergék elkezdték az előkészületeket. Városszerte letartóztattak egy csomó prostituáltat, hogy kiválasszák a legalkalmasabbakat, sőt a náci közigazgatásban is terjedt egy intelligens, nyelveket beszélő és a férfiak iránt rajongó nőket kereső felhívás. Végül össze is jött a 20 kiválasztott, akiket megfelelően kiképeztek, közben pedig az épületet is bedrótozták, és a negyvenes évek elejére minden készen állt a bevetésre.

A beépített nők feladata az volt, hogy felismerjék az értékes célszemélyeket, akiket a szobájukba kísérnek, leitatnak, és minden rendelkezésükre álló eszközzel beszédre bírnak, miközben az alagsorban egy náci tiszt minden szavukat feszült figyelemmel követi. Magáról a lehallgatásról ugyanakkor még a nők sem tudtak, nekik minden légyott után jelentést kellett írniuk a történtekről.

A projekt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert a megtermelt – és mára nagyrészt megsemmisült – 25 ezer felvétel összességében nem sok értékes értesülést hozott. Még úgy se, hogy állítólag egy itt elhangzott információ vezetett oda, hogy sikerült megakadályozni Gibraltár spanyol megszállását.

Mára elég kevés jelentés maradt fenn az ott történtekről, de néhány érdekességről azért így is tudni. Az egyik ilyen Benito Mussolini olasz diktátor vejének és egyben külügyminiszterének, Galeazzo Cianónak a látogatása, aki tudtán kívül mikrofonba mondta, hogy apósával azon szoktak viccelődni, milyen nevetséges kis bohóc is valójában ez az Adolf Hitler.

Rothenburgból jöttem

A Kittyben a külföldi diplomaták mellett a saját gyermekei után is kémkedett a rendszer. A párt iránti hűtlenség gyanújába keveredett náciknak azt mondták, nyugodtan vegyék igénybe a bordélyház szolgáltatásait, amihez használják az exkluzív kínálatot megnyitó "Rothenburgból jöttem" kódot. Azt nem is sejtették, hogy az exkluzív szolgáltatások között a hangfelvétel készítése is szerepelt. A beavatottak közül pedig többen rendszeresen "ellenőrizték", hogy rendben fut-e a művelet – azaz maguk is igénybe vették a Kitty szolgáltatásait.

Sepp Dietrich vezérezredes rangjának német megnevezése, az "Oberst-Gruppenführer" például egészen új értelmet nyert, amikor mind a 20 beépített nőt elvitte egy egész estés orgiára. De maga Heydrich is visszatérő ellenőre volt a bordélynak, csak éppen az ő látogatásai kikapcsolt mikrofonnal zajlottak. Ő állítólag különösen kegyetlen volt a nőkkel az ilyen ellenőrzések alkalmával.

Később a briteknek is módjuk volt belehallgatni a Kittyben folyó mulatságba. Egy Roger Wilson nevű ügynök álnéven, Ljubo Kolchev román sajtótitkárként látogatott el a bordélyba, ahol kiszúrta a mikrofonokat. Visszajáró vendéggé vált, mindig ugyanahhoz a nőhöz tért be, és végül sikerült három vezetéket is bepoloskáznia. Innentől a britek is ugyanazt az adást hallgathatták, mint a nácik. Különösebben értékes információhoz nem jutottak ezen az úton, de ők is belefülelhettek például a Joseph Göbbels propagandaminiszter tiszteletére rendezett leszbikus bemutatókba.

A kémbordély végül 1942 júliusáig működött, amikor egy brit légi támadásban elpusztult az épülete. Addigra viszont az SD már amúgy is lemondott a projektről, mert nem találták elég hasznosnak. Schmidt ugyanakkor egy új helyen újranyitotta a Kittyt, de már csak mint hagyományos bordélyt. Ezt az SS engedélyével tehette, egészen addig, amíg mélyen hallgatott a részvételével zajlott titkosszolgálati akcióról. Így is tett, olyannyira, hogy még a háború után sem árult el róla részleteket.

Schmidt végül 1954-ben, 71 éves korában halt meg, a Kitty viszont tovább működött fia és lánya irányítása alatt. A kilencvenes években aztán az épületben menekültotthon rendeztek be, de hamarosan ez is bezárt a helyiek tiltakozása miatt.

A Kitty története először Walter Schellenberg emlékiratai nyomán kapott nagyobb nyilvánosságot, amelyből 1973-ban regény, majd abból 1976-ban játékfilm is született. 2005-ben dokumentumfilm is készült róla Kitty-szalon - Egy náci bordélyház és történetei címmel.

(Borítókép: Részlet az 1976-os játékfilmből - forrás:  Stanley Bielecki Movie Collectio / Getty Images)