Az Index Trianonja

Presinszky Judit

Juditka már nem fog hazajönni, hangzik el a legtöbb családi beszélgetésen. Ez amolyan adott: Felvidék az otthon, Magyarország pedig a külföld, Budapest meg az a hatalmas, határon túli nagyváros, ahol Juditka olyan egyedül van, mert mindenki más a határon innen él.

Nekem már a határon onnan.

Ahol a magyar tannyelvű gimnáziumban minden március tizenötödikén felálltunk a magyar Himnuszra, ahol történelemórán a magyar költészet napján felváltva magyar verseket szavaltunk – inkább felolvastunk –, emlékszem, szerda reggel volt, és én stílusosan a Judit címűt választottam József Attilától, pedig akkor még nem is szerettem, de ha valami kötelező, azt sosem szeretjük, ahol elhangzott a „szégyenteljes Trianon” az oktatásban, mialatt minden teremben végig ott lógott a táblák fölött a szlovák címer. Ahol október huszonkettedikén buszra ültünk, hogy pár órával később égő fáklyákkal vonuljunk a budai Duna-parton, szinte végtelen hosszúságúnak tűnt akkor a távolság a sok híd között.

Győrbe jártunk vásárolni, ha valami esemény volt, és mindig nagyon szép magyarra váltottunk át, persze a nagy műgonddal kiszámolt forintok rögtön elárultak minket. Hosszú sorok voltak a vámon, de apám egy ideig ott dolgozott, mindig nagy élmény volt, ahogy a mi szürke Škoda 120-asunk várakozás nélkül elrobogott az autósok mellett. Akkoriban még a pecséteket is számoltam az útlevelemben, aztán jött az unió, a rendszer fellazult, aztán jött a Schengen, és a sorok is eltűntek, vele együtt a kis szórakozásom is.

Nyitrára jártunk a rokonokhoz. A panelház aljában parkoltunk le, még ki sem nyitottam a kocsiajtót, már jött a nagyapámtól a csitítgatás, nem szólalhatsz meg addig magyarul, amíg be nem mész az épületbe, fel nem mész a hetedikre, és be nem csukod magad mögött a lakás ajtaját. Biztosan a Malina Hedvig-ügy is rádobott erre, már nem emlékszem.

Máig nem tudom visszamondani, miről szól a Tri gaštanové kone vagy Smrť Jánošíkova, nem tudom fejből a Mor ho!-t, de ugyanúgy meg kellett tanulni őket, mint a János vitézt, a Toldit vagy bármelyik nyugatos költő versét. Nincs apelláta, „na Slovensku po slovensky”, a szlovák nem idegen nyelv a középiskolában, tanuld csak úgy, mint az anyanyelvedet.

De biztos, ami biztos, amikor itthonról, Magyarországról hazafelé, Felvidékre tartok, és átmegyek a hídon, ott, az egyik bal lábon, feketével és nagy betűkkel minden alkalommal vár a hanyagul odavetett felirat: „TÓCIA”.

Szalma Baksi Ferenc

Azon a nyáron az utcabeli legjobb barátomat felvették a szegedi vendéglátó szakközépbe. Attila szakács lesz, ízlelgettük a szavakat, és mindketten éreztük, hogy ez komoly dolog. Most már soha semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. 1990-et írtunk, akkor még nem tudtuk, hogy ez volt az utolsó jó év.

‒ Na, mesélj már! Milyenek az osztálytársaid? ‒ nyaggattam az első őszi hétvégén, amikor végre hazajött.

‒ Aranyosak, de olyan… furcsák. Furcsán beszélnek. Kényeskednek. Hosszan elnyújtják az „e” betűket, főleg a Balázska. És teljesen más szavakat használnak, mint mi.

‒ Në szarjáʼ!

‒ Mondom.

‒ Miket mondanak odaát?

‒ A leggyakrabban azt, hogy „tök”. „Tök jó”, „tök ciki”, ilyesmiket. Az örökíró nem örökíró, hanem „toll”. A majica náluk „póló”, a patika „tornacipő”, a trénerka pedig „melegítő”.

‒ Melegítő? Micsoda hülyeség.

‒ Az. Várj, a legjobbat nem mondtam. Jugóknak hívnak bennünket. „Nálatok, jugóban már a nyolcvanas években mindent lehetett kapni, ugye?” Ezt kérdezi mindenki. A százegyest meg „zasztinak” becézik.

‒ Zaszt… minek??

‒ Egyszer kiszaladt a számon, hogy „fáj a faszom”. Rögtön elkezdték nézegetni a sliccemet, hogy tényleg fáj-e.

Kapcsolódó irodalom: Vajdasági magyar szótár, A vajdasági magyar 10 ismertetőjele (forrás: Serbia Insajd)

Stöckert Gábor

„Ha '21-ben a holtak nem szavaznak, akkor Sopron ma Burgenland fővárosa.”

Erős mondat, főleg akkor, ha egy fejlődő értelmű kiskamasz hallja az édesapjától. Ez a kiskamasz én voltam, és természetesen minden szót elhittem apámnak, hiszen ő mégiscsak az apám. Sokkal, sokkal később raktam a helyére ezt a kijelentést. Trianon egyik utolsó mozzanata volt a nyugat-magyarországi felkelés, aminek következményeként Sopron és környéke 1921. december 14-én lehetőséget kapott arra, hogy döntsön, Ausztriához vagy Magyarországhoz akar-e tartozni. A népszavazással a város kiérdemelte a „leghűségesebb” jelzőt, de a lelkesedés nem volt osztatlan: Sopron ugyan nagy többséggel Magyarország mellett szavazott, de a kisebb, főleg német ajkúak által lakott települések többsége Ausztriához húzott.

Hogy a német gyökerű soproniak hova húztak, az már zavarosabb, jó lenne ma elbeszélgetni dédszüleimmel erről. A holtak szavazásával kapcsolatban csak annyi bizonyos, hogy az osztrák sajtó egy része már előre csalást kiáltott meghamisított választási listák miatt, de az elmúlt száz év kutatásai nem igazolták ezt a konteót, inkább megerősítették, hogy Sopron tényleg Magyarországhoz akart tartozni. Hogy apám miért hitt mégis megingathatatlanul az elcsalt népszavazásban, és hogy a rokonságában miért bukkanhattak fel hasonló vélekedések, arra az a legvalószínűbb válasz, hogy így dolgoztak fel egy későbbi súlyos traumát, a német lakosság második világháború utáni, embertelen kitelepítését. A kitelepítés ugyanis érintett minket: apám nagyszüleit gyakorlatilag deportálták, de az én nagyszüleim és a nagybátyám is a kitelepítésre várók listáján volt. A családi legendárium szerint fodrász-borbély nagypapám mentette meg a fiatalabb nemzedékeket, mert ő nyírta a listaíró döntéshozókat is (akik amúgy jellemzően hirtelen, államigazgatási háttér nélkül váltak fontos emberekké).

Később nagyszüleim, apám és a bátyja egyetlen alkalommal látogathatták meg az NSZK-ba toloncolt öregeket (és a szocializmusban az az egy alkalom is nagy szó volt). Apám nagyon élénken fel tudta idézni azt a találkozást: vittek egy üveg bort, ami abból a szőlőből készült, amit 1946-ban dédapámtól vettek el, és amikor dédapám belekortyolt a borba, azonnal folyni kezdett a könnye. A soproni népszavazás tagadása tehát egyfajta lázadás volt a családunkban: apám így tiltakozott a kitelepítés ellen. Ma sem tudom őt elítélni ezért.

Tóth-Szenesi Attila

„Szabadka, Zombor, Újvidék, Honvédsereg virágra lép, Visszatért már szent határunk, Ősi földön jár a lábunk” – dúdolja nagyapám, mi készülődünk anyámmal és mamával a Marx téri buszpályaudvarra, 11:10-kor indul az újvidéki busz, papa most sem jön, utoljára 1941-ben volt odaát, akkor még tankkal. Mi egyéves koromtól kezdve minden évben jártunk Szegedről a rokonokhoz, anyám, mama és én. Mama Kishegyesen született, majd Szabadkán élt 1941-ig, amikor a régi világ hirtelen véget ért, vagy inkább a régi tért vissza egy rövid időre. A felszabadító papa és a felszabadított mama még abban az évben összeházasodtak, Szegedre költöztek. Szabadkán már nem volt miért megállnunk, Újvidéken élt a család.

Gyerekfejjel ebben a szétszakítottságban nem volt semmi tragikus. Azt éreztem, mint a soproniak közül sokan, ha szívükre teszik a kezüket: miért nem húzták meg kicsit odébb a határt. Hétévesen Szegedet odaadtam volna a jugóknak, akkor már a határon se kellett volna várni, és az egész máris kicsit olyan lett volna, mint Nagy-Magyarország: Szabadka, Zombor, Újvidék – ha úgy vesszük – visszatér, van tengerünk, egy sor bőven kétezer méter fölötti hegycsúcsunk, Triglav, Maglić, Midžor, rengeteg bányánk, Adidas-boltunk, egy rakás nemzetiségünk.

És mintha a család kinti ága is így lett volna ezzel. Egy hamuszürke, Munkás-szagú Kádár János-i Magyarországhoz való csatlakozást kizárt, hogy megszavaztak volna. Budapestre nem jártak, legfeljebb Szegedre teletömni az ezerötös Zastava csomagtartóját, a Balaton nem érdekelte őket, piros útlevéllel a zsebükben Spanyolországba, Londonba, Marokkóba jártak.

És ez a történet is pont olyan véget ért volna, mint Nagy-Magyarországé.

Jött Milošević, aki a szerb nacionalizmus önérdekű, tudatos felszításával elérte, hogy a család kinti ágának – és még oly sok vajdasági magyarnak – megint fontos lett magyarnak lenni. Hirtelen visszakérdeztek, hogy jól mondanak-e egy magyar kifejezést. Vagy van-e nekünk szavunk arra, amire nekik csak angolból szerb közvetítéssel átvett volt. Keresni kezdték más újvidéki magyarok társaságát. Hitetlenkedve fogadták a híreket a második világháborús, magyar áldozatokat rejtő tömegsírok feltárásáról, akiket szerb partizánok gyilkoltak meg bosszúból. Ők erről semmit sem tudtak.

Ezt a változást már papa sem érhette meg. De ha megéri, mi van? Legfeljebb kicsit sajnálta volna, hogy már nem olyan fiatal, mint negyvenegyben.

Zsuppán András

Erdélyben 1995-ben, tizenöt évesen jártam először, mert a Berzsenyinek építőtábora volt Székelyzsomborban. Brassói magyar diákokkal közösen mentettünk egy parasztházat a faluban, és közben persze nyaraltunk, ismerkedtünk. Egy liberális, belpesti gimiben még természetes volt, hogy ilyesmit szerveznek, pár évvel a rendszerváltás után.

Zsombor óriási élmény volt, igazi kultúrsokk. Egy működő tradicionális falu, bolt és betonút nélkül, csordával, háznál sütött kenyérrel, patakban mosó asszonyokkal. Magyarországon ilyen már rég nem volt, ma már Erdélyben sincs, de örülök, hogy az utolsó pillanatban még láttam. Felnőttkorom kezdetéig minden évben visszajártam táborozni, és rengeteget kaptam tőle. Ott lettem először részeg, hányásig-ájulásig, ott olvastam heteken át egy rétre kiterített pléden a Varázshegyet, és hasonlók. 2001-ben jártam ott utoljára, félek visszamenni, hogy nincs már meg.

De aztán jött Torockó, két emlékezetes, hosszú nyaralás Irénkénél, minden idők legjobb házigazdájánál, aki az idegeneknek fenntartott látszat helyett sok-sok valódi beszélgetéssel tisztelt meg a felejthetetlen kaják mellett. Az első nyaralásra még a szüleimmel indultam el, aztán Torockón leváltam róluk, azt mondtam, nem megyek tovább, és másfél hétig mindennap sziklát másztam a Székelykőn. A második Torockó az első igazi közös nyaralás volt a párommal. Torockón se jártam azóta, tudom, hogy megvan, de félek, hogy Irénke már nincs meg, vagy nagyon megöregedett.

Erdélybe azért időnként most is járok, bár kevesebbet, mint szeretnék. Kolozsvár, Beszterce, Nagyvárad frissebb városélmények, és járok sokat Pozsonyba, Nyitrára, akár csak munka után egy-egy esti kofolára Párkányba. Minden egyes alkalommal, amikor átmegyek a hídon, eszembe jut Európa. Tizenhat éve nincs már itt a bódé, de az ösztönösen izzadó tenyér, a jellegzetesen kelet-európai aggodalom, amit az ember a határon érez, odarajzolja a hídfőre. Magamban harcolok ellene.

Zubreczki Dávid

A kilencvenes évektől vagy másfél évtizeden át egy társasággal minden évben elmentünk Erdélybe, majd Kárpátaljára, bérelt busszal, végigjárni a nevezetes helyszíneket. Emlékszem, mikor Vereckén kiszálltunk az emlékműnél, olyan érzés fogott el, mint egy temetésen, ahol szinte bűntudata van az embernek, mert tudja, hogy valamit érezni kéne, de mégsem érez az égvilágon semmit.

Persze érthető: ma már ez egy autós turisztikai célpont, ami összehasonlíthatatlanul kevesebbet ad, mint felmászni Torockón a Székelykőre, vagy akárcsak a Riszeg-tetőre Sztánán.

Közben megállt egy másik turistabusz is, kiszállt egy csomó melósnak tűnő fickó: hangosan viccelődtek, ugratták egymást, szisszentettek egy-egy doboz sört. A kiejtésük alapján Székelyföldről jöhettek. Aztán egyik pillanatról a másikra elcsendesedtek, és olyan gyönyörűen elénekelték a Boldogasszony Anyánkat, hogy a szívem összeszorult, könny szökött a szemembe. Pár másodpercig csendben voltak, aztán épp olyan vidáman, ahogy jöttek, visszaszedelőzködtek a buszukra.

Visszaszálltunk mi is. Pár pillanatig még teljesen a hatásuk alatt voltam, s lettem volna talán tovább is, ha el nem kezd harsogni valami gitársramli a buszban. Azt hittem, valaki provokál minket ezzel a nevetséges szövegű umca-umcával, ami akkor és ott, olyan volt, mint valami paródia. De szó sem volt erről. A buszsofőr rakta be, mert gondolta, ha már valaki Vereckére jön, az biztos ezt akarja hallgatni. Ott, a hágón hallottam először nemzeti rockot, amivel azóta se tudok mit kezdeni.

A Boldogasszony Anyánkat pedig azóta sem hallottam még ennyire szépen előadva senkitől.

Haász János

Hogy ez a kisvasút hídja, és mi az, hogy ezen a parton már a határon túl van. Hogy miért építették ilyen hülyén, apa. Hogy hallgassak már, pláne most, amíg a vámvizsgálatra várunk. Hogy mi az, hogy Románia, apa, amikor a magyar barátainkhoz megyünk. És hogy ha ők is magyarok, meg a blokkban mindenki, akkor miért ne beszéljünk magyarul. Hogy ha itt a falvaknak van magyar nevük, és az embereknek van magyar nevük, és Nagyszalontának van Toldi Miklósa, akkor a határőr miért román. Hogy miért van határ, ha itt is magyarok, meg ott is. Hogy hallgassak már.

Hogy mi az, hogy a képregényeimet nem lehet átvinni. Hogy mikor adják vissza. Hogy mi az, hogy soha. Hogy mi az, hogy tilos a magyar nyelv. Hogy akkor a Dacia-szervizben miért nem. Hogy akkor tilos a szappan is a pótkerékben, meg tilos a. Hogy hallgassak már. Hogy hol vannak a Dacii si romanii társasban a magyarok. Hogy ha K. olyan okos lány, miért nem tud rendesen írni magyarul. Hogy miért mondják mindig, apa, hogy de jó lenne hazamenni, mikor otthon vannak. Hogy miért mondják, hogy. Hogy hallgassak már.

A kisvasút mindkét hídlábánál jártam azóta. Vittem át képregényeket, könyveket, olvastunk fel magyarul nem egyszer. Beszéltünk is, bátran. Utcán, vonaton, kocsmában, folyópartokon, evés, ivás, villamosozás, csókolózás közben. K.-ék átjöttek, a Dacia-szerelő átjött, talán a határőr is. Megtudtam, minő hazug ország, hogy a Dacii si romaniiban nem is a romanii a román.

Minden tiszta lett. És minden zavaros maradt. Hallgatok már.

Ághassi Attila

– És milyen nyelven fognak beszélni?

Sokszor kaptam meg ezt a kérdést, amikor interjút készítettem elő az egykori ukrán szövetségi kapitány Szabó Józseffel, vagy az egykori román szövetségi kapitány Bölöni Lászlóval, vagy éppen a világ egyik legjobb teniszezőjével, Szeles Mónikával. Kijevben persze rögtön elnézést kértek a kérdésért, gyorsan rájöttek, hogy nem lesz szükségünk tolmácsra. Antwerpenben, ahol Bölöni most dolgozik, már nem olyan könnyű megértetni, miért van közös nyelvünk, amin nekünk a legegyszerűbb beszélni, nem titkolózni akarunk a klub előtt.

Szelesnél még inkább bonyolult a helyzet, őt nem lehet csak úgy megközelíteni még a sport-Oscar-díjak átadásakor sem. A világ 44 halhatatlan sportolóinak egyike, de az angol nyelvű Wikipédián a neve mellett a volt jugoszláv és az amerikai zászló van, a magyar nincs. Miközben a világ egyik legismertebb sportolója a II. kerületben tette le a magyar állampolgársági esküt 2007-ben. Amikor egyszer a hivatalban járva elmeséltem ezt az akkor 9 éves gyermekemnek, majd hazaérve megnéztünk néhány múltbeli videót, úgy megihlette ez a történet, hogy a szabadon választott iskolai fogalmazást Szelesről írta. Ági néni pedig, a II. kerületi iskola tanítónénije megdicsérte.

A gyermekemnek már időben távoli a dédnagymamája Eszékről, de az nagyon is valós, hogy a bécsi reptéren összefutva Szőcs Bernadette asztaliteniszezővel – ő most a legjobb európai a világranglistán –, akkor a román melegítője ellenére szóljon nyugodtan hozzá magyarul, nemcsak megérti, válaszolni is fog. És beszéljen nyugodtan magyarul a román zászló ellenére a Hargitán, ha pisztrángot szeretne, még ha nem is forintban fizetünk.

Brückner Gergely

8-9 éves koromban gyakran rágódtam megváltoztathatatlan régi dolgokon.

A legtöbbet az 1954-es svájci focivébén. Ha mi két meccsen tíz gólt rúgtunk a németeknek, és csak hatot kaptunk, miért nem osztottuk el jobban, és most lenne egy világbajnoki címünk.

Néha azon is, hogy Ádám és Éva miért harapott bele abba az almába, de igazán nem tudtam eldönteni, hogy jó lenne-e az örök gondtalanság, vagy unalmas. A döntésemet külön megnehezítette, hogy számomra a „paradicsom” szó rettenetesen hangzott, irtóztam tőle nyersen, szószban, levesként.

És hamar belém égett a szó: Trianon. Rémesen csengett, csak rosszat hallottam róla, micsoda igazságtalanság, pedig lehetnének izgalmas nevű városaink, tengereink, magas hegyeink.

Ahogy nőttem fel, izgalommal hallgattam igazán vegyes kelet-közép- európai családi legendáinkat, német, magyar, örmény, lengyel és szerb felmenők, majd az 1956-ban szétrebbenők világszerte, óriási család, rokonok mindenfelé.

A leginkább „trianoni” életút alighanem aradi dédnagymamámé, született Dehelán Szidóniáé volt. A dédnagypapám, Gaál József egy erdélyi magyar bank igazgatója volt, a lányukat (a nagymamámat) a trianoni döntés idején Budapesten, a Sacré Coeurben taníttatták. A nagymama Magyarországon is maradt, hamarosan megismerkedett a nagypapámmal.

A dédszülők Aradon ragadtak, majd miután a dédnagypapa meghalt, a dédnagymama trafikosként dolgozott. A családi emlékek szerint, bár lehettek volna sérelmei, nagyon kötődött Aradhoz, és a társasági élet központjaként szeretett magyart, románt, mindenkit.

Ha tudott, hatalmas pakkokkal átjárt Magyarországra, és amivel csak segíteni tudott (elsősorban élelmiszerrel), támogatta is lányát és népes családját. Később meggyengült az egészsége, megszületett a nagy családegyesítési elhatározás: átköltözik Budapestre.

Az átkosban azonban még a magyar–román határátlépés sem volt könnyű, nemhogy a Vicențiu Babeș utcában található családi lak eladása és a befolyó lej átcsempészése. De aztán erre is született megoldás. A szüleim egy népes baráti társasággal (kórussal) erdélyi körutazásra indultak. Az lett a terv, hogy itthon mindenki forintban befizeti a túra költségeit, étkezést, szállást, azt megkapja a mi családunk, kint pedig a dédnagymama lejét költi mindenki. Ötletes volt, mint minden és mindenki, aki meg akart élni a hetvenes években, a transzfer sikerült.

Minderre persze én már nem emlékezhetek, 1973-ban születtem, Dehelán Szidónia, a „trianoni” dédnagymamám 1974-ben halt meg, akkor már Budapesten.

Azóta meg kellett tanulnom, hogy nem trendi dolog örökké csak a múltba révedni.

Elfogadtam a kiűzetést a paradicsomból, azt, hogy nincs örök gondtalanság. Minden korban van valami: témazáró, szakítás, beázás. A Trianon szó is másképpen csengett, megtelt mindenféle aktuálpolitikai kellemetlenséggel is, és hál' istennek az új kor, az autópályák, az Európai Unió megkönnyítette a meccsnézést Dunaszerdahelyen, a magyarkanizsai buli utáni reggeli burekezést, vagy az emlékkeresést Aradon.

De 1954-ben, Svájcban tényleg nyerhettünk volna kétszer 5-3-ra. Az Aranycsapat ezüstérmét máig sem tudtam feldolgozni.