Karakteres vélemény a Magyar Sportújságírók Szövetsége elnökétől Milák-ügyben

D  AS20240412022 (1)
2024.04.18. 11:38
Még mindig beszédtéma Milák Kristóf magatartása a nemrég befejeződött 126. országos úszóbajnokságon. Mint ismeretes, az olimpiai aranyérmes és világbajnok, világcsúcstartó klasszis nemcsak hogy látványosan mellőzte a nyilatkozatokat és levegőnek nézte az újságírókat, de még be is mutatott a fotósoknak. Az esettel kapcsolatos véleményéről Szöllősi Györgyöt, a Magyar Sportújságírók Szövetsége (MSÚSZ) elnökét kérdeztük.

Milák Kristófnak a 126. országos úszóbajnokságon mutatott produkciója tematizálta a magyar sportsajtót az elmúlt héten. 

Egyfelől a remek eredményei, főleg a rövidebb távokon, mert például a királyszámában, a 200 méter pillangón 4,5 másodperccel elmaradt a legjobbjától, ami egyben a világcsúcs is.

Másfelől a média totális negligálása. Az első napon még merev faarccal átvonult a vegyes zónán, de később már ezt sem tette meg. Mi több, egy alkalommal felmutatta a jobb keze középső ujját az őt fényképező fotósoknak…

Engesztelésül Csurka Gergely sajtófőnöktől azt az ígéretet kaptuk, hogy majd az utolsó száma, a 100 méter pillangó döntője után a sajtó rendelkezésére áll.

Nem állt, hanem a hátsó kijáraton át angolosan távozott.

Az elmúlt évben, „bujdosása” hónapjai alatt egyetlen valódi interjúra emlékszem, amit még fél éve, tavaly októberben a 24.hu-nak adott. Bár az is egy szponzorációs eseményen történt. Ettől eltekintve kizárólag a szponzorainak, a Molnak és a Visának nyilatkozott – a fukuokai vb előtt előbbi sajtóeseményen jelentette be a megállapodásukat, amelyen a sportoló is ott volt –, azoknak a cégeknek, amelyektől anyagi támogatást kap. Félreértés ne essék: múltbeli eredményei alapján teljes joggal.

Az Index ezek ismeretében a következő kérdéseket küldte el Szöllősi Györgynek, az MSÚSZ elnökének, aki aztán válaszokkal szolgált.

1. Megengedhető-e, hogy napjaink legsikeresebb és egyik legnépszerűbb magyar sportolója ne álljon szóba a médiával?

A kérdés egyrészt jogi, másrészt etikai és kulturális természetű, és így is kell vizsgálni. De mindenekelőtt talán fontos leszögezni, a sportoló elsődleges feladata, hogy sportoljon, és a pályán, medencében, páston nyújtson minél jobb teljesítményt. Az nem ördögtől való, hogy a sportolók egy része kifejezetten ódzkodik a médiával való találkozástól, kényelmetlen, nehéz helyzet egyes sportolók számára a kötelező nyilatkozat. Éppen ezért kell szabályozni, mert ugyanakkor azt meg a sportolóknak kell megérteniük, hogy a rájuk kíváncsi közönség, amely tulajdonképpen értelmet ad a munkájuknak, sőt végső soron finanszírozza azt, szeretné hallani, olvasni a megszólalásaikat. Hiszen az interjúzónában toporgó, adott esetben akár kellemetlen vagy irritáló riporter a közönséget képviseli, a szurkolók nevében lép fel, kérdez, ez a kötelessége. A sportolónak pedig szerencsés esetben kötelessége legalább bizonyos szabályozott esetekben, versenyek után, meghatározott helyen és időben szóba állni a médiával. Azt hiszem, a szabályok ebben a konkrét helyzetben is előírták, mi lett volna Milák Kristóf feladata, a kérdés az, hogy a szabályoknak része-e az azok megszegéséért járó szankció, s az kellően erős-e ahhoz, hogy rászorítsa az edzőket, sportolókat a szabály betartására. Ne gondoljuk, hogy a Bajnokok Ligájában vagy a nagy tenisztornákon mindenki boldogan állja az újságírók kérdéseit, de ott egyrészt a hagyomány és a kultúra, másrészt a rendkívül szigorú szabályok garantálják, hogy szinte soha nem marad el az interjú, sajtótájékoztató. Sosem felejtek el két szélsőséges esetet, amikor időben egymáshoz viszonylag közel kellett meccs utáni sajtótájékoztatót bonyolítanom az ezredfordulón MLSZ-sajtófőnökként a Magyar Kupa döntője és UEFA Media Officerként a Milan egyik BL-meccse után. A döntőben vesztes magyar edző, amikor a sajtótájékoztatóra szerettem volna kísérni, kijelentette: „ezekhez a g..ikhez én nem megyek föl”. És nem is ment. Ugyanez Ancelottinál úgy nézett ki, hogy udvariasan engedélyt kért, hadd szívjon el még gyorsan egy cigarettát, mielőtt a sajtó rendelkezésére áll. Számára ez természetes volt, mondom, részben kulturális okokból, részben a világos és roppant szigorú szabályok miatt.

Ne gondoljuk persze, hogy a nyűgös és igazán nagy sztárok nem próbálnak meg kibújni az interjúkötelezettségek alól a legprofibb közegben is, s azt sem, hogy ez olykor nem sikerül nekik, de ha egy televíziótársaság milliárdokat fizet a közvetítési jogokért, akkor bizony elvár cserébe bizonyos dolgokat. Például azt, hogy a meccs után a mesterhármast elérő csatár vagy az öngólt vétő védő odaálljon a mikrofon elé. Egy másik személyes tapasztalat a két szélsőség kontrasztjáról: amikor az NB III-as kispadról behívott, a válogatott Eb-pótselejtezőjén óriási meglepetésre győztes gólt szerző Kleinheisler Lászlóra várt Oslóban a teljes magyar sajtó az interjúfolyosón, egyszer csak kiderült, hogy már a csapatbuszon van, és nem is fog nyilatkozni. Alighanem annyira szorongott az újonc a számára idegen szituációban, hogy még a szabályszegés árán is kimenekítette őt a stáb a hátsó ajtón. Igen ám, de amikor pár hónappal később őt választották a meccs legjobbjának az UEFA szakemberei az első Eb-meccsen, Ausztria ellen, fel sem vetődhetett, hogy nem tesz eleget a kötelezettségének, és életében először ott ült a sajtótájékoztatón a lefújás után. Leginkább mindig az adott közegtől, sportágtól, viszonyrendszertől függ, hogy mennyire erős a média érdekérvényesítő képessége. Emlékszünk például azokra az időkre, amikor az NB I-es meccseken akár játék közben érdeklődhetett a pályaszéli riporter a vezetőedzőtől, hogy milyen cserét tervez például. A tévé akkor elég erős volt ehhez, a nemzetközi sztenderdek szerint ilyesmi elképzelhetetlen, még szünetben sem lehetséges megszólaltatni az edzőket, a kispad közelében pedig tilos mindenfajta mikrofon. Mármint a futballban. Mert közben a kézilabdában például ország-világ hallhatja, mit mond az edző az időkérés során, oda kell engedni a mikrofont és a kamerát is. Csak azt akarom mondani, hogy bár vannak kivételes esetek, nyilván Miláké is ilyen, általában világosak a jogok és a kötelezettségek a profi sportban.

Az egyensúly mindig kényes, de fenntartható. Itt most felborult, s a kérdés a leginkább az, hogy van-e a médiának, a sportágnak elég ereje, elég erős szándéka és ehhez eszközrendszere kicsikarni, hogy márpedig nyilatkozzon az a versenyző, vagy beletörődünk, hogy ő ilyen, így kell elfogadni.

Érdekes egyébként, hogy a Milák-üggyel szinte egy időben zajlott Dárdai Pál hasonló botránya Németországban. Az ő bűne is az volt, hogy nem állt szóba a sajtóval, pontosabban egy újságíróval, akinek a kérdése után kivonult a sajtótájékoztatóról. Miután idehaza nagyon népszerű magyar edzőként vívja a szabadságharcát a Kicker és egyes német újságírók ellen, azt hiszem, hajlamosabbak vagyunk vele együttérezni és igazat adni neki, miközben a német média, sőt az újságoktól erősen tartó berlini klubvezetés sem állt ki mellette, sőt.

2. Eltűrjük-e, hogy ordenáré jelzéseket adjon a munkájukat végző fotósoknak?

Többféle magyarázatot hallottam erről az aktusról, olyat is, hogy nem a fotósoknak szólt, hanem a helyzetnek, a szituáció feszültségének, egyes személyeknek, vagy nem is lehet tudni, pontosan kinek. Csak hát éppen ez a lényeg, hogy a média az embereket, az olvasókat, nézőket, hallgatókat képviseli, az újságírók elleni gorombaság könnyen értelmezhető a szurkolók semmibevételének. Azt pedig véleményem szerint egy sportoló sem engedheti meg magának, mert a profi sport nem lehet öncélú.

3. Általában is mi az a pont, ameddig a múltbeli valós és a jövőbeli remélt eredmények legitimálják egy sportoló alpári viselkedését?

Sohasem kifizetődő az ilyen hozzáállás, szinte mindig hátrányba hozza magát az, aki kiássa a csatabárdot a médiával és így általában a közvéleménnyel is.

Ettől persze még millió esetet tudnánk sorolni, amikor a kétségtelenül nagy nyomást nehezen viselő sporthősök kikeltek magukból a média zaklatása miatt, Diego Maradona talán rá is lőtt egy lesifotósra. És a leghűségesebb rajongók sohasem fordulnak el a kedvencüktől. Az okos és számos pozitív példa által igazolt hozzáállás azonban a média készséges kiszolgálása, harmonikus kapcsolat esetén ugyanis nemcsak kellemetlenséget jelenthet, de áldás is lehet az újságírók munkája, a sok médiaszereplés, a szponzori szerződésekben is jelentkező népszerűség. Ugyanitt kell szót ejteni arról is, hogy egy-egy sztársportoló viselkedése óhatatlanul mintaként szolgál az őket bálványozó fiatalok számára, és példaképnek lenni kötelességekkel is jár. Miközben persze egyikünk sem tudja megítélni, hogy milyen nyomást kell elviselnie egy népszerű sportolónak, mennyire nehéz a figyelem folyamatos kereszttüzében élni és közben a sportteljesítményre koncentrálni.

 4. Helyénvaló-e, ha egy sportoló csak a szponzorainak (magyarul: pénzért) nyilatkozik?

A hagyományos média szempontjából szomorú ez a jelenség, de ne legyenek kétségeink, miután a technológiai forradalom lehetővé tette, hogy minden klubnak, szövetségnek, szponzornak, sőt magának a sportolónak is saját médiája legyen, egyre kevesebb újságíró férhet a bajnokok közelébe. A közösségi média előtti világban a legnagyobb sztár is csak a média, az újságírók közvetítésével tudott eljutni, tudta az üzeneteit eljuttatni a rajongóihoz. Ma ehhez elég egy Insta-poszt, egy Facebook-bejegyzés, egy TikTok-videó. Ezzel együtt ugyanakkor fel is értékelődtek a valódi, érdemi kérdéseket feszegető interjúk a sok unalmas PR-anyag mellett. De hol van már az az idő, amikor Verebes József túlbecsülte a saját népszerűségét, hadat üzent a Népsportnak, amely beleállt a harcba, s miután minden pályán azt skandálta a közönség a „Mágusnak”, hogy „nem nyilatkozom, nem nyilatkozom”, ő hátrált meg, és járt Canossát a sportnapilap győri tudósítójánál, Havasréti Bélánál, hogy szavai visszatérhessenek a Népsport hasábjaira?

5. Mi lenne, ha az MSÚSZ kiadna egy állásfoglalást a Milák-ügyben?

Nem az állásfoglalások oldják meg az ilyen helyzeteket, hanem személyes belátáson alapuló kompromisszumok, betartható és kikényszeríthető szabályok vagy érdemi szankciók, amelyek jöhetnek a szponzorok, a klubmenedzsment vagy a szövetség részéről.

Amit a sportoló úgy érzi, hogy megengedhet magának, azt meg is fogja kockáztatni.

És hogy mit engedhet meg valójában, azt együtt határozza meg a közeg, amelyben él, beleértve a médiát, az edzőit, a sportági kultúra és hagyomány meg ezer más tényező.

Úgy néz ki, hogy társadalmi felháborodást azért nem szült Milák Kristóf elzárkózása, ha pedig Párizsban aranyérmet nyer, sok esetben ugyanazok az újságírók írnak majd róla szuperlatívuszokban, akik most kárhoztatják a magatartását. 

Közben meg azt se hallgassuk el, hogy az aktív és a volt bajnokokat is kimondottan megbecsüli az ország, ha úgy tetszik, az adófizetők, nemzetközi összehasonlításban is nagyvonalú például az olimpiai felkészülésért, az érmekért vagy az érmeseknek utólag életjáradékként járó állami juttatás.

Az én némileg megosztó véleményem az, hogy amikor ezeket az összegeket folyósítjuk, nem ártana minimális, de kötelező társadalmi szerepvállaláshoz is kötni a kifizetést. Olyasmire gondolok, hogy illene a bajnokoknak évente néhányszor ellátogatniuk egy-egy iskolába, nevelőegyesületbe, kistelepülésre, jótékonysági rendezvényre, időnként interjút adni a médiának, s nem különleges szívességként megélve és annak beállítva mindezt. Hanem szent kötelességként, ezzel is szolgálva a magyar sport, az ország ügyét. Számomra érthetetlen, amikor egy-egy volt bajnok havonta akár milliós életjáradékkal személyes sértésnek veszi, ha meghívják egy vidéki sportbálra, közönségtalálkozóra, sőt van, aki pénzt kér ezért. Ezzel szemben megindító volt látni például Buzánszky Jenő hozzáállását, akinek csaknem kilencvenévesen, élete utolsó évében háromszáz program volt bejegyezve a határidőnaplójába, nem tudták olyan távoli, külhoni településre hívni pályaavatóra, iskolai ünnepségre, hogy nemet mondott volna. Mert tudta, hogy az Aranycsapat utolsó tagjaként kötelessége az ügyet, a többieket képviselni, példát mutatni, lelkesíteni, erősíteni a magyarokat mindenütt. 

(Borítókép: Milák Kristóf 2024. április 12-én. Fotó: Kovács Tamás / MTI)