MMA-ban ritkán látni ilyen tűpontos találatot

MMA-meccseken ritkán látható, tisztán találó, szabályos balegyenessel ütötte ki magyar idő szerint szombat hajnalban az amerikai Dominick Reyes az Ultimate Fighting Championship félnehézsúlyában (ez mérlegelésnél 93, amúgy simán 105-110 kilót jelent) szerencsét próbáló egykori középsúlyú (84 kilós) világbajnokot, a szintén amerikai Cris Weidmant.

Jó kiállású, meccsei után amerikai zászlóba takarózó tisztességes fehér családapaként Weidman mindig is a UFC kedvencének számított, azonban ez a kedvenc-státusz az elmúlt években már inkább teher volt, mint áldás. Ugyanis hiába sorakozott egyre több KO-vereség Weidman mérlegében, mindig megkapta azt a csúcskategóriás ellenfelet, akit elképzelt magának. Csakhogy közben a vereségek őt magát már szép lassan fizikailag és pszichésen is felőrölték, és bár meccsei mindig izgalmasak maradtak, és soha nem adta meg magát könnyen, mégis látszott, hogy hiányzik belőle az a lendület és a nyugodt magabiztosság, amivel két év alatt meghódította súlycsoportját, kétszer is megtörve minden idők egyik legjobb bunyósát, Anderson Silvát.

A középsúlyban legutóbbi öt meccséből négyet elveszített, és mind a négyet KO-val - ebből három ráadásul olyan kegyetlen volt, ami után senki nem szólt volna egy szót sem, ha Weidman leteszi az oktagon padlójára a kesztyűjét, és azt mondja, „Kösz, részemről ennyi, három gyerekem van, és erre még hatvan évesen is emlékezni akarok”. A vereségekből azonban Weidman, menedzsere és edzői csapata azt a tanulságot szűrték le, hogy a bunyós legfőbb problémája a túl sok fogyasztás (egykori első ligás birkózóhoz méltó módon Weidman 15-20 kilót dobott le egy-egy mérlegelésre), és egy kategóriával feljebb a bunyós minden problémája el fog tűnni, jobban fogja bírni az ütéseket és a felkészülés alatt is jobban tud majd koncentrálni az edzésmunkára.

Ez a terv elméletben jól nézett ki, hiszen jelenleg a középsúlyban és a félnehézsúlyban is meghatározó szerepet játszanak azok a bunyósok, akik egy súlycsoporttal lejjebb kezdték, de elegük volt az önsanyargatásból. Csakhogy pont Weidman régi riválisának, a KO-vereségei után júliusban a félnehézsúlyban próbálkozó Luke Rockholdnak három darabba tört állkapcsa intő jelként szolgálhatott volna, hogy bizony

Weidmant ráadásul a félnehézsúly egyik legnagyobb ígéretével, a 11-0-s mérleggel Bostonba érkező Dominick Reyesszel hozták össze, aki vagy 10 centivel magasabb nála, és súlycsoportjának talán legjobb állóharcosa, számtalan briliáns megoldással tarsolyában. Mivel Weidman félnehézsúlyban nem számított olyan erősnek, mint középsúlyban, ezért a meccs elején hiába próbálta meg földre vinni - az amúgy nem csak erőből, hanem szép technikával is védekező - Reyest. Amikor pedig másfél percnyi meddő gyűrést követően szétváltak,  egyetlen villanás is elég volt a civilben még mindig informatikusként dolgozó kaliforniai harcosnak. Weidman egy bal-jobb-kombinációjának mindkét ütését szépen hárította jobb kezével, majd pedig a lassan visszahúzott jobb kéz fölött egy lézerszike pontosságával és gyorsaságával szúrt be Reyes balegyenese. Weidman azonnal összecsuklott, és bár pár másodpercig úgy tűnt, hogy a hátáról képes addig elkerülni az újabb ütéseket, amíg kissé össze nem szedi magát, Reyes simán félresöpörte a védelmet, és néhány újabb pusztító ütéssel pontot tett a küzdelem végére.

A meccs után sokan azt tanácsolták Weidmannak, hogy ne feszüljön rá a csúcskategóriás meccsekre, próbáljon meg a ranglista alsóbb régióból ellenfeleket kiszemelni magának, így építve fel önbizalmát (mondjuk 35 évesen, öt KO-val a fejében olyan sok ideje nem maradt már az építkezésre). Reyes előtt sokkal kevesebb dilemma, viszont garantáltan veszélyesebb ellenfél áll, hiszen következő meccsét valószínűleg már a bajnoki övért fogja vívni, ami azonban minden idők egyik legnagyobb MMA-bunyósa, a veretlen Jon Jones derekán feszül.

(Borítókép: Bob DeChiara/Reuters)