Ez a pápaszemes spanyol beelőzheti Marco Rossit a népszerűségi listán

GettyImages-1942125450
2024.03.29. 06:06
Nem sok külföldi edző csinált karriert Magyarországon szövetségi kapitányként az utóbbi évtizedekben, talán Pat Cortinát, szegény néhai Karl Erik Böhnt és Marco Rossit említhetnénk. És most már vitán felül Chema Rodríguezt, aki 12 év után nem kis bravúrral kijuttatta a férfi kézilabda-válogatottat az olimpiára. A megnyerő személyiségű szakember exkluzív interjút adott az Indexnek.

Az interjúban először is tisztáztuk a mester keresztnevét és születési helyét, majd

  • felidéztük hazánkba érkezésének körülményeit
  • kitárgyaltuk, mekkora klasszis volt Nagy László
  • érdeklődtünk, mekkora szerepe volt Nagy Lászlónak Chema Veszprémbe kerülésében
  • kiderült, nem is akart edző lenni
  • elismerte, jólesett, hogy már az olimpiai selejtező előtt szerződést hosszabbítottak vele
  • dicsérte Budapest biztonságos mivoltát
  • magasztalta a magyar konyhát
  • bevallotta, felnéz Marco Rossira
  • és elárulta, éremmel lenne elégedett Párizsban

Hola, José María!

Tessék?

Csak köszöntem, miért, nem így hívják?

Ja, de igen, csak éppen mindenki Chemának szólít, már annyira megszoktam, hogy nem is hallgatok a hivatalos keresztneveimre.

A szülőhelyének is két várost adnak meg a források, Palenciát és Autilla del Pinót. Melyik a helyes?

Az első.

Mit tudott Magyarországról, mielőtt 2012-ben Veszprémbe költözött, és a bakonyiak játékosa lett?

A magyar kézilabdát, a kézilabdázókat jól ismertem, a világ legjobbjai közé tartoztak, de az országról jóformán semmit sem tudtam.

A projekt részesei

Milyen emlékei vannak spanyol játékosként a Veszprém elleni meccsekről?

Rendszerint kellemesek, jobbára a Ciudad Reallal, majd a jogutód Atlético Madriddal. Például 2009-ből, amikor a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében, 58–56-os összesítéssel a Ciudad Real jutott tovább. Csak mint érdekességet jegyzem meg, azokon a meccseken Gulyás Pista, aki később a magyar szövetségi kapitány lett, én meg a segítője, akkor ellenünk játszott a Veszprém erősségeként. A magyarok mindig nagyon kemény ellenfelek voltak.

Ismerte Spanyolországban Nagy Lászlót?

Persze hogy ismertem, egy korosztály vagyunk, Laci 1981-es, én 1980-as vagyok, serdülőtől kezdve minden korosztályos válogatottban találkoztunk egymással. Éveken keresztül riválisok voltunk Spanyolországban, hiszen Laci 2000-től 2012-ig a Barcelona játékosa volt, én meg 1999 és 2007 között Valladolidban játszottam, majd 2012-ig a Ciudad Realban, illetve a csőd után a jogutód Atléticóban. Aztán 2012-ben mindketten Veszprémbe szerződtünk, és klubtársak lettünk.

Csak klubtársak, vagy barátok is?

Barátok is, természetesen.

Lacinak volt szerepe abban, hogy ön 12 éve Veszprémbe igazolt?

Volt, volt, amikor 2012-ben Antonio Carlos Ortega edző toborozta az új Veszprémet, jómagam a barcelonai Cristian Ugaldéval együtt kerültem a csapathoz, és akkor már tudtam, hogy küszöbön áll Laci szerződtetése is. Carlos azt akarta, hogy Lacival együtt kerüljek Veszprémbe, én legyek az irányító, ő meg a jobbátlövő. Kölcsönösen támogattuk egymást abban, hogy Veszprémbe kerüljünk, hogy úgy mondjam, részesei voltunk annak a projektnek. Öt évig, 2017-ig játszottunk egymás mellett.

Jó játékos volt?

Micsoda kérdés! Korszakot jelölt a kézilabdában, húsz éven keresztül a világ egyik legjobbja volt, a posztján pedig a legjobb. Meghatározó volt Barcelonában, a Veszprémben és a magyar válogatottban is. Védekezésben és támadásban egyaránt.

Volt annak realitása, hogy játsszon a spanyol válogatottban?

Volt róla szó, legalábbis hallottam ilyen szóbeszédet, de amikor 2012-ben leszerződött Veszprémbe, eldőlt a kérdés, hogy magyar marad. Ugyanakkor meggyőződésem, ha Barcelonában marad, akkor felvette volna a spanyol állampolgárságot.

Hagyjuk Lacit, végül is ön az interjú alanya. Könnyen ment az átállás játékosból edzővé?

Nézze, viszonylag könnyű volt, mert akárhol játszottam, mindenhol egy kicsit edző is voltam az irányító posztján, volt érzékem ahhoz, hogy átlássam a szituációkat, és értettem a játékosok nyelvén is. Nem beszélve arról, hogy amikor 2017-ben, 37 évesen a francia Saran Loiret-hez igazoltam, ott már másodedzőként is dolgoztam Fabien Courtial vezetőedző mellett. Szóval, nem okozott gondot az átállás, és a magyar válogatottnál is zökkenőmentesen tudtam együtt dolgozni Gulyás Istvánnal.

Szóval mindig is edző szeretett volna lenni...

Dehogyis! Ellenkezőleg! Sohasem akartam edző lenni, csak az élet hozta úgy, mert számomra is meglepő módon kiderült, hogy van érzékem hozzá. Meg aztán a játékostársaim folyton kapacitáltak, hogy vágjak bele, legyek edző, én meg engedtem a rábeszélésnek. Annak ellenére, hogy gyorsan kiderült, nem egyszerű szakma ez, sőt, sokkal bonyolultabb, mint játékosnak lenni, mert rengeteg dologra kell odafigyelni. És nem csak magamért felelek, hanem egy egész csapatért. Fel kell készülnöm az edzésekre, a mérkőzésekre, szóval, ez egy olyan munka, amit napi huszonnégy órában végez az ember, talán még álmában is, mert sokszor éjjel is ébren vagyok, és tervezem a másnapi meccset. Meg aztán pszichológusnak, pedagógusnak is kell lennem, ugyebár. És ami talán még nehezebb, a főnökök felé is kell tartani a hátam.

Örök élmény

Nem volt zökkenőmentes a kezdés a magyar válogatottnál, ha jól emlékszünk...

2020-at írtunk, Gulyi (Gulyás István – a szerk.) volt a szövetségi kapitány, én a segítője, és egy fiatal csapattal kilencedikek lettünk a svédországi Európa-bajnokságon. 2021 januárjában az egyiptomi világbajnokságon úgy lettünk ötödikek, hogy a negyeddöntőben hosszabbításban kaptunk ki a későbbi olimpiai bajnok franciáktól. A 2022-es hazai rendezésű Eb-n meg csak tizenötödikek lettünk, ez óriási csalódás volt.

Mi volt az oka annak, hogy itthon leszerepeltek?

Rosszul éltük meg a koronavírus-járvány időszakát, semmi sem jött össze, és túl nagy volt rajtunk a nyomás hazai közönség előtt. De azt tudtuk, hogy súlyos adósságunk lesz a szurkolóinkkal szemben, és azt előbb-utóbb törleszteni kell.

Aztán 2022 márciusában kinevezték szövetségi kapitánynak.

És azt hiszem, megkezdtük az adósságunk törlesztését. A 2023-as világbajnokságon nyolcadikak lettünk, amivel kivívtuk a jogot az olimpiai selejtezőre. Szerintem az Izland elleni 30–28-as győzelmünk ott van a magyar válogatott legemlékezetesebb meccsei között. És az idén minden idők legjobb Európa-bajnoki szereplésével ötödikek lettünk.

Azért az nem akármilyen bizalmat jelentett a szövetség részéről, hogy még a tatabányai olimpiai selejtező előtt meghosszabbították a szerződését 2028-ig...

Jól is esett, bevallom. Aztán ami Tatabányán történt, főleg Portugália ellen, az örök élmény marad nekem.

Nyugodjon meg, nem csak önnek. Érzékeli, hogy micsoda kézilabda-őrület tört ki Magyarországon? És hogy ezt az ön nevével kötik össze? Több százezren nézték meg az ön öltözői beszédének a videóját, amit a portugál meccs után mondott.

Na látja, ezt tartom a legnagyobb eredményemnek. Hogy felemeltük a kézilabdát erre a polcra. Ez talán még nagyobb siker, mint a kijutás az olimpiára, bár természetesen egyik hozta maga után a másikat. Nem szeretem a csoda szót, ezért nem is állítom, hogy csoda volt Portugália legyőzése, de hogy nagyon nehéz volt mínusz négyről fordítani, az egyszer biztos. És azóta lépten-nyomon érzem a szurkolók szeretetét, ami csodálatos érzés. Nem túlzás azt állítani, hogy kézilabda-őrület bontakozott ki, és még hátravan a nők olimpiai selejtezője! Mi lesz itt, te jó isten!

Hősök lettek a játékosokból, Bartuczból, Imre Bencéből, a többiekből, és hát főleg önből.

Engem hagyjunk ki a játékból, itt Imre Bencéék a fontosak.

Spanyolországban is ennyire imádják a kézilabdát az emberek, mint Magyarországon?

Ugyan, dehogy! Nálunk az is szinte csak mínuszos hír volt a Marcában, amikor világbajnokok lettünk 2005-ben. Spanyolországban van a futball, aztán a futball, és megint a futball. Utána hosszú szünet, egy kis kosárlabda, tenisz, Formula–1, esetleg golf, némi atlétika, és hiába nagyon erős a kézilabda meg a vízilabda, ezekről alig vesz tudomást a közvélemény. Ezért annyira meglepő számomra a kézilabda és a vízilabda imádata itt Magyarországon, mert ehhez nem szoktam hozzá otthon, Spanyolországban.

Ön 2012-ben érkezett Magyarországra, ugyanabban az évben, amikor Marco Rossi. Érdekes egybeesés. És az még érdekesebb, hogy önök ketten kiemelkedően a legnépszerűbb külföldi szövetségi kapitányok ma Magyarországon. Hát nem érdekes? Ön a magyar kézilabda Marco Rossija.

Állj, állj, állj! Még véletlenül sem merném magamat Marco Rossihoz hasonlítani. Még nagyon sok sikert kell elérnünk ahhoz, hogy egy polcra kerülhessek vele. És hát azért lássuk be, a futball az futball, nem csak Spanyolországban, hanem mindenütt a világon külön kategória.

Ismeri személyesen Rossit?

Nem, de szívesen megismerném. Felnézek rá, nagyon tehetséges embernek kell lennie ahhoz, hogy ezeket az eredményeket elérhesse. Én ettől még messze vagyok.

Nincs is olyan messze, hiszen kivitte az olimpiára a válogatottat.

Igen, de a futball az más.

Önnek is vannak remek eredményei.

Most igen, de ez pillanatok alatt változhat.

Ugorjunk vissza 2012-re, milyen volt az átállás a magyarországi életre?

Nem volt egyszerű. A feleségem éppen várandós volt az első gyerekünkkel, azaz gyerekeinkkel...

Ikrek?

Igen, egy fiú és egy lány. Nehéz terhesség volt, koraszülöttek voltak a kicsik, hála istennek, már teljesen utolérték a kortársaikat. Ehhez jött még a nyelv, a magyar, ami a világ legnehezebb nyelve, hiába vagyok itt tizenkét éve, még mindig nem tudok magyarul, persze sok mindent megértek, de beszélni folyamatosan nem tudok. Az angol az áthidaló nyelv, mert természetesen spanyolul szinte senki sem tud. Eleinte Veszprémben laktunk, kisváros, de nagyon szép, jól éreztem magam, szinte mindenkit ismertem a szomszédságban, sokszor segítettünk egymásnak, amikor kellett, gyakran leugrottunk nyáron a Balatonhoz, Tihany volt a kedvencem, szóval, nagyon kellemes volt ott. Igaz, hogy csak egy tó, nem tenger, de legalább olyan jó, mint a tenger. Most már Budapesten lakunk, az első kerületben, szemben a Parlamenttel. Itt nem sok mindenkit ismerek, kevésbé családias a hangulat, viszont a város izgalmas és gyönyörű. És ami nekem, spanyolnak egy kicsit meglepő: nagyon biztonságos!

Nem először hallom ezt, ugyanezt mondta a minap Marco Rossi fia, Simone is, aki el sem hiszi, hogy éjszaka nyugodtan sétálhat a barátnőjével a város utcáin, és a kutya se bántja.

Bizony, ez nem mindenhol van így a világban! Imádok sétálni a Duna-parton. És szeretem az éttermeket, gyakran átmegyünk a családdal az Arany János utcai Pomo D'oróba.

Még egy párhuzam Rossival, neki az az egyik kedvenc helye.

Na tessék!

És ami hidegen hagy

És a gyerekeik? Beszélnek magyarul?

Még nem, négyévesek voltak, amikor felkerültünk Budapestre, angol nyelvű nemzetközi iskolába járnak, de semmi kétségem afelől, hogy hamarosan megtanulnak magyarul.

Mit szól a magyar konyhához?

Nagyon meg vagyok elégedve, a magyarok is ismerik a főzelékeket, csirke- és sertéshús, még sonkájuk is van, ami semmivel sem rosszabb a spanyol jamón serranónál. Szóval szeretem a magyar konyhát. Ha pedig halat akarok enni, mert egy spanyolnak az fontos, akkor elmegyek a Pomo D'oróba vagy a budai Várba, aminek utánozhatatlan a hangulata.

Mindjárt itt az olimpia, Bartucz Lászlóval, a kapusukkal beszélgettem az imént, ő azt mondta, meg akarja nyerni az olimpiát. Ön is?

Ki nem akarja megnyerni? A végső cél az aranyérem. A gond csak az, hogy a többi tizenegy csapatnak is. Nem mondom, hogy nulla az esélyünk, de azért nem is nagy. Meg kell próbálni, egy meccsen bárkit le tudunk győzni, mindenkinek negyvenszer húsz méteres a pálya. Ami nehéz, az a sorozatos jó teljesítmény.

De mégis, mennyi a valószínűsége?

Mármint, hogy megnyerjük az olimpiát? Nem nagy. Van három válogatott, amely kiemelkedik, ezek Franciaország, Dánia és Svédország, aztán a többi között alig van különbség. Mi is ezek közé tartozunk a spanyolokkal együtt. Igazán nehéz az lesz, hogy bejussunk az elődöntőbe, ott már bármi megtörténhet.

Milyen most a világ mezőnye ahhoz képest, amikor húsz-huszonöt évvel ezelőtt elkezdett kézilabdázni? Most több a jó csapat?

Ellenkezőleg, akkor több volt. A jó csapat és a jó játékos is. Persze lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de én így érzem. Ma például nincs olyan játékos, mint annak idején Nagy Laci volt. Nézzük például Spanyolországot! Volt három-négy világklasszis klubcsapat, a Ciudad Real, a Barcelona, a pamplonai Portland San Antonio, a Valladolid, a León, a Zaragoza. Most meg? Egyedül a Barcelona. Elfogyott a pénz Spanyolországban, a játékosok kirajzottak Európába, többek között Magyarországra. Most itt, Magyarországon van a pénz, a Veszprém és a Szeged kiemelkedik, de a közvetlen második vonal is roppant erős. Összegezve: fizikumban jóval erősebbek a mai játékosok, mint az én időmben voltak, de taktikailag a régiek jobbak voltak.

Mivel lenne elégedett Párizsban, az olimpián?

Egy éremmel. Bármilyen színűvel.

Hát ha ez meglenne, akár még az év edzője is lehetne Magyarországon.

Őszinte legyek? Ez hidegen hagy. A kézilabda csapatsport, és csak az számít, amit a csapat elér.

(Borítókép: Chema Rodríguez a Magyarország–Horvátország-mérkőzésen, a férfi kézilabda-Európa-bajnokságon, 2024. január 20-án. Fotó: Tom Weller / picture alliance / Getty Images Hungary)