Előre tudjuk, mi a vége, de nem lehet nem izgulni

2019.08.23. 22:51

Vasárnap hajnalban rendezik az első mérkőzéseket az egyetemi amerikaifutball-bajnokság első osztályában, és bár első hivatalos fordulónak ez még aligha mondható (az majd augusztus utolsó napján lesz), de jó alkalom arra, hogy sorra vegyük, miért érdemes követni a bajnokságot, és kiket lehet komolyan venni. 

Tudjuk le a kötelező köröket gyorsan az elején:

  • ez egy egyre népszerűbb bajnokság, amely az Egyesült Államokban százezres stadionokat tölt meg minden hétvégén, és a közvetítési jogaiért komoly pénzeket raknak le a sportadók, miközben a nagyobb egyetemek súlyos dollármilliókat kaszálnak a futballcsapataikkal,
  • a játékosok nem kapnak fizetést,
  • az első osztályban 130 csapat szerepel, ezeket leginkább égtájak szerint osztják szét főcsoportokba, de főcsoportokon kívül is játszanak egymással rangadókat,
  • hiába szerepel 130 csapat az első osztályban, reálisan öt-hat csapatnak van esélye bajnokságot nyerni,
  • ráadásul az alapszakasz végén mindössze négy csapat jut be a rájátszásba, köztük dől el, hogy ki nyeri a bajnoki címet,
  • a négy résztvevőről pedig egy bizottság dönt, amely nemcsak a győzelmeket nézi, hanem a pályán mutatott teljesítményt, és hogy milyen erős ellenfelekkel játszottak a csapatok,
  • az egyetemi játékosoknak nagyon kis százaléka jut el az NFL-ig.

Miért játszik a Rice a Texasszal? 

Amikor John F. Kennedy 1962 szeptemberében a Rice Egyetemen bejelentette, hogy még abban az évtizedben eljut az emberiség a Holdra, akkor egy egyetemi amerikaifocis hasonlatot is becsempészett azóta legendássá vált beszédébe. Az eseményről készült legtöbb tudósításból aztán kimaradt ez a rész, talán épp azért, mert túlságosan belsős poén volt, és csak egy kikacsintásnak szánta a Rice Egyetem felé. Az ominózus rész pontosan így hangzott:  

Ne maradjon le semmiről!

Egyesek megkérdezhetik, miért éppen a Holdra akarunk eljutni? Miért ez a célunk? Azt is megkérdezhetik, hogy miért másztuk meg a világ legmagasabb hegyét? Miért repültük át az Atlanti-óceánt 35 éve? Miért játszik a Rice a Texasszal? Nem azért döntöttünk úgy, hogy még ebben az évtizedben eljutunk a Holdra, mert könnyű, hanem azért, mert nehéz.

A Rice-ra vonatkozó részen röhögött egyet a közönség, mert ők is tudták, az egyetemük amerikaifoci-csapatának semmi esélye a nagy Texas Longhorns ellen, hiába lépnek pályára egymás ellen. Sok minden azóta sem változott, ami az erőviszonyokat illeti, pedig eltelt ötven év. A következő szezonnak úgy kezd neki a Rice, hogy a 130 csapatos első osztály egyik leggyengébb csapata, a Texas pedig ha nem is bajnokesélyes, de a legtöbb szezon előtti rangsorban ott van a top 10-ben. Abban sem változott semmi, hogy bevételeikben és merítési lehetőségeikben – ami a beszerezhető játékosokat illeti – fényévnyi különbség van a két egyetem között. 

Mindez talán érzékelteti, hogy a tradicionálisan nem nagy csapatnak számító egyetemeknek nagyon nehéz odakerülniük az élmezőnybe, bajnokságot nyerni pedig tényleg csak akkor van esélyük, ha kivételes stábbal dolgoznak évekig, és árgus szemekkel figyelik a középiskolás tehetségeket az egész országban, akiknek aztán az utánpótlásáról is gondoskodnak évről-évre. Az utóbbi egy évtizedben ezt mesteri fokozaton űző Alabama ennek is köszönheti, hogy egymás után nyerte a bajnokságokat (2009 óta öt bajnoki cím), de mostanra a többi egyetem is felnőtt hozzájuk. Az élmezőnyben emiatt egyre szorosabb a mezőny, és egyre nagyobb a szakadék a középmezőnnyel szemben, mivel összesen négy rájátszásos helyért megy a versengés. 

Miért játszik az Alabama a Clemsonnal? 

Amióta bevezették a négycsapatos rájátszást 2013-ban, azóta háromszor rendeztek Alabama Crimson Tide-Clemson Tigers párosítással döntőt, szóval nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az egyetemi amerikaifoci két legerősebb csapatáról van szó. Ráadásul néhány év alatt kisebb legendárium lett ebből a párharcból azok után, hogy

De álljunk meg egy pillanatra az utóbbinál, hiszen az Alabama-edzője, Nick Saban, aki az egyetemi amerikaifoci pápája, még sosem kapott ekkora verést, amióta az alabamai csapatot edzi. Nyilván a nagy vereség után is felmerült a kérdés, hogy ez a nagy Alabama-korszak végét jelenti-e az egyetemi amerikaifutballban, pláne úgy, hogy Nick Saban főedző zsinórban a harmadik évben került olyan helyzetbe, hogy a támadó- és védőkoordinátora is elhagyta a hajót, mert elcsábították őket máshová. 

Számít ez bármit? Határozottan nem. Az Alabama már párszor megmutatta, hogy amíg Saban kezében van az irányítás, és a középiskolás tehetségeket olyan hatékonysággal toborozzák a csapathoz, mint ők, addig nagy baj nem lehet. A kimondhatatlan nevű csodairányító, Tua Tagovailoa visszatér vélhetően utolsó egyetemi évére (az egyetemi játékosoknak középiskola után legalább három évet kell eltölteniük az egyetemen, hogy az NFL-be mehessenek) és az őt segítő elkapók névsora is erős, a védelemről nem is beszélve szóval a lényeg: az Alabama rendben lesz. 

A nagy kérdés inkább az, hogy ki tudja majd velük felvenni a versenyt, és melyik lesz az a három másik csapat, amelyik a rájátszásba jut. A bajnoki címvédő Clemsonra nyugodt szívvel tippelünk. Nem igazán van olyan csapat a menetrendjükben, amelyik komolyabban belerondíthatna a szezonjukba, és az Alabama szétbombázásával megmutatták, micsoda erőt képviselnek. Az irányítójuk az a Trevor Lawrance, akiről simán el lehetne hinni, hogy a Hanson testvérek eltitkolt tagja, de inkább arról híres, hogy tavaly szezon közben került be a kezdőbe, és úgy vezette egyetemi bajnoki címre a csapatát, hogy egy évvel korábban még a középiskolás bajnokságban dobálta a labdákat. Az ilyesmi általában jól jelzi, hogy valaki nem hétköznapi tehetség, már csak azért is, mert Lawrence előtt utoljára harminchárom éve sikerült ez a bravúr Jamelle Holieway-nak az Oklahoma irányítójaként. 

Az Alabama másik nagy kihívója a Georgia Bulldogs lehet, velük egyébként egy főcsoportban (SEC) szerepelnek.  A Bulldogsnál három éve Kirby Smart az edző, ő róla annyit érdemes tudni, hogy korábban évekig dolgozott Nick Saban stábjában az Alabamánál, és a georgiai kinevezése óta az előrelépés megkérdőjelezhetetlen. Olyannyira, hogy 2018-ban már a bajnoki döntőben futottak össze az alabamai csapattal, ahol csak egy elég drámai, hosszabbításos meccsen kaptak ki. A múlt szezonban már a főcsoportdöntőben kerültek megint össze az Alabamával, ott is csak egy touchdownnal maradt alul a Georgia. 

Kihívó lehet az Oklahoma Sooners is, amely a Big 12 főcsoportot nyerte meg az utóbbi négy évben. Az Oklahoma azért is érdekes kompánia, mert a legutóbbi két évben kétszer is olyan irányítót termelt ki, akit aztán az NFL-draft legelső helyén vittek el: 2018-ban Baker Mayfieldet, 2019-ben pedig Kyler Murray-t. Ja, és mindkét irányító megnyerte a legjobb egyetemi játékosnak járó Heisman-trófeát is, valamit tehát sejtenek arról, hogyan kell irányítót nevelni. A sort Jalen Hurts folytathatná, az ő sztorija meg azért érdekes, mert két sikeres idény és egy bajnoki cím után pont az Alabamáról helyeztette át magát az Oklahomához, miután Tua Tagovailoa kiszorította a kezdőből. Az Oklahománál a rájátszásba kerülés idén is alapelvárás, ha pedig pont az Alabamával kerülnének össze, abból elég őrült meccs kerekedhetne a két irányító miatt. 

De rajtuk kívül odaérhet még a rendre top 10-esként rangsorolt Ohio State, ahol az edzőlegenda Urban Meyer távozása után igyekeznek rendezni a sorokat. Az SEC-ben szereplő, betonvédelmeiről ismert LSU általában egy jó irányítóra van az igazán nagy sikertől. Beleszólhat még a dolgokba a Jim Harbaugh, korábbi NFL-edző által irányított Michigan, vagy sötét lóként a kilencvenes-kétezres években meghatározó Texas Longhorns, ami talán kezdi összeszedni magát.

Miért nézzem én ezt az egészet? 

Leginkább azért, mert hiába a papírforma, a rájátszásra hajtó csapatok aknamezőn lépkednek az alapszakaszban, és elég egyetlen vereség, hogy elszálljanak, vagy legalábbis a rájátszás résztvevőiről döntő bizottság tagjait elbizonytalanítsák. De amíg a nagyok egymást ölik, addig a bajnokság más szegleteiben is csupa érdekes dolog történik.