Nem sokat élt az őrült spanyol technika az atlétikában

Az 1950-es évek végén egy veterán spanyol atléta olyan gerelyhajító technikát talált ki, amellyel megközelítette a világrekordot, majd egy tanítványa később túl is dobta. A csúcstartók között mégsem találjuk a nevét, mert a technikát túl veszélyesnek tartották, át is írták a szabálykönyvet miatta, ezért sem látunk a versenyeken pörgő gerelyest. 

Sok sportágnál vagy atlétikai számnál igaz, hogy az eredmények rohamos javulását nem a sportolók jobb fizikai felkészültsége, hanem újító technika segítette elő. A magasugrásban például Dick Fosbury flopja hozott el forradalmat 1968-ban, de a mai súlylökés is nagyon messze van a 20. század közepéig használt technikáktól. Már senki sem indít guggolásból, hogy aztán félfordulatból lökje ki a golyót, a beugrásos és forgásos technikákat használják, métereket nyerve ezzel a tradicionális mozdulathoz képest. A 20. század legelején még a diszkoszt is szinte helyből, egy kis dombról dobták, aztán ebben a számban is a forgás lett az egyeduralkodó. A forgó mozgás még a távolugrást is megtermékenyítette, az 1970-es évek elején néhányan szaltózva ugrottak. Azt várták tőle, hogy így a kilenc métert is túl lehet szárnyalni, de a kísérletezésnek elég hamar véget vetettek, a sérülésveszélyre hivatkozva a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) betiltotta a szaltózást. 

A négy hivatalos atlétikai dobószám közül háromban (súlylökés, diszkoszvetés, kalapácsvetés) engedélyezett a forgás, kézenfekvőnek tűnik, hogy a gerelyhajításnál is felmerült ennek lehetősége, még ha ez a szer formájától elsőre idegennek is tűnik. Valószínűleg korábban is próbálkoztak már forogva gerelyt dobni, de biztosan dokumentált kísérlet 1956-ból származik. 

A később spanyol stílus nevet kapó mozdulatot a baszk Félix Erausquinhez kötik. Erausquin ismert atléta volt, hosszú pályafutása során a különböző dobószámokban 19 spanyol bajnoki címet szerzett. 1932 és 1949 között kilencszer súlylökésben, kilencszer diszkoszban és egyszer gerelyben nyert. Állhatatosságára jellemző, hogy csak 58 éves korában döntött úgy, hogy talán már nem a fiatalok között, hanem a veteránokkal kéne versenyeznie. Erausquin az 1936-os olimpiára is bejelentkezett, de időközben kitört a spanyol polgárháború, így politikai okok miatt végül távol maradt. A következő két olimpiát elsodorta a világháború, így először 1948-ban, 41 évesen vehetett részt a játékokon. Végül súlylökésben a 14. lett 28 induló közül.

Erausquin nemcsak az atlétikapályán volt otthon, hanem népi játékokban is a legjobbak közé tartozott. A baszkok egyik virtusszáma a palanka jauertika vagy barra vasca, a rúddobás volt, ami egy kihegyezett végű, 8-25 kilós fémrúd minél messzebbre való elhajítását jelentette. A rövid rudat nem úgy dobták, mint a gerelyt, hanem a diszkoszvetésben használt fordulattal indították útnak (valahogy így). Erausquin innen vette az ötletet, és ültette át a mozdulatot a gerelyhajításra, nagyobb lendületet tudott adni a gerelynek, mint ha a válla fölött dobta volna el. 

Erausquin 1956-ban egy hónappal az olimpia előtt a barcelonai Montjuic stadionban saját stílusával 83,40 métert dobott – tegyük hozzá, 48 évesen –, míg az érvényben lévő világcsúcs, a lengyel Janusz Sidlo dobása 83,66 méter volt. A háton megtámasztott forgással indított mozdulat mellett még egy trükkje volt Erausquinnak, hogy még gyorsabb legyen a gerely, szappanos vízzel kezelte le a dobás előtt, így könnyen kicsúszott a kezéből.

A spanyol stílust kitaláló Erausquin mellett az alapvetően diszkoszvetőnek számító Miguel de la Quadra Salcedo is kipróbálta a forgásos gerelyhajítást, és egy párizsi versenyen, 1956 szeptemberében 66,25 méteres dobásával két és fél méterrel túlszárnyalta az akkor érvényben lévő spanyol csúcsot. A szakma és a sajtó is ekkor figyelt fel az irigyek által „őrült spanyol"-nak is nevezett technikára, amit sokan sportszerűtlennek is megbélyegeztek. Ennek ellenére 1956 októberében több nemzet versenyzője megpróbálkozott vele, a később hagyományos módon is világrekordot dobó norvég Egil Danielsen 93,60 métert dobott, a finn Pentti Saarikoski pedig 99,25-öt, gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora előnyt jelent ez a stílus. Danielsen életrajzában is megemlítette ezt a stílust, szerinte a legjobb diszkoszvetőknek vagy gerelyhajítóknak a 120 méter is elérhető lett volna. 

Quadra-Salcedo később tovább fejlesztette a technikáját, és a 100 métert is túldobta, állítólag 112,30 métert is elért a gerellyel. Ezen a felvételen látszólag könnyedén átdob egy futballpályát. 

A korabeli sajtó Magyarországon is cikkezett az újításról, a Képes Sport például jól megtermett családapaként aposztrofálta Erausquint, technikáját a füles labda dobáséhoz hasonlította. Egyik cikkében még szabályosnak ítélte meg a technikát, azzal magyarázva, hogy a gerelyt a közepén fogja meg, és a szer hegye mindig előrenéz.

„Az 1948-as olimpiai Játékok alkalmával egy eltört gerelyt megpróbáltam tréfából forogva elhajítani. Akkor jobban sikerült, s azóta állandóan kísérleteztem. Ebben az esztendőben aztán keményen edzettem, s végre megtaláltam a receptet. Már augusztusban 80 m-en felül dobtam az új stílussal. Most majd Melbourne-ben meglátjuk. Gerelyeseinknek jó kilátásaik vannak, s technikánk betiltására nincsen ok” – idézte a Szabad Ifjúság a feltalálót. A lap 1956. október 21-én még azt írta, hogy az IAAF még információkat gyűjt a technikáról, még nem döntött róla.

A spanyolok arra készültek, az ötvenhez közelítő Erausquin neve is felmerült csapattagként, hogy az 1956 novemberében megrendezett melbourne-i olimpián már az új technikával versenyezhetnek, de végül el sem utaztak, azért bojkottálták a játékokat, mert a szovjet hadsereg megszállta Magyarországot. 

Később sem volt esélye a csúcsra jutni a spanyol stílusnak, mert rövidre zárták a történetét. Az így dobott eredmények sem kerültek be a hivatalos rekordok közé, mert a nemzetközi szövetség nem ismerte el ezt a technikát. Noha az akkori szabálykönyv tételesen nem tiltotta, de egyszerűen túl veszélyesnek ítélték meg. Nem alaptalanul, a forgással megindított gerely kevésbé irányítható, mint a hagyományos módon dobott, így a nézők, versenybírók is veszélyben voltak. A dobások negyede a szektoron kívül, gyakran a nézőtéren landolt, egy svéd versenyen pedig állítólag még a stadionból is kirepült a gerely. 1957-ben pedig már a szabálykönyv is kimondta, hogy egy kézzel, a váll fölött kell eldobni a gerelyt, és tilos forogni. 

Gyaníthatóan a tiltás ellenére is egy darabig dobtak még így, némileg átalakított mozdulattal, legalábbis erre utal a Képes Sport 1957. augusztusi száma. „A spanyolok – mint az várható is volt – nem engedik elrepülni a világcsúcs-remények kék madarát, újra átgyúrják technikájukat. És az eredmény? Nos, Puerto-Ricóból jelentik: a spanyol Quadra Salcedo 86.75 m-es eredménnyel nyerte a gerelyhajítást. Danielsen világcsúcsa 85.71! A verseny döntőbírója, az amerikai Pennsylvania-egyetem egyik edzője szerint Salcedo legújabb technikája már mindenben megfelel a szabályok követelményeinek. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség azonban már gyanúperrel él a spanyolokkal szemben és az új világcsúcs hitelesítése előtt – mindenesetre még megvizsgálja az új spanyol-technikát.”

A spanyol stílus elhalt, az atlétikai szövetségnek azonban még később is gondot okozott a gerelyhajítás, de már nem a mozgás, hanem maga a gerely került középpontba. A szer formájának, hegyének és súlypontjának megváltoztatásával egyre nagyobbakat lehetett dobni, az olimpiai bajnok Németh Miklós is nagy újító volt ebben.

Az eredmények rohamosan fejlődtek, 1984-ben az NDK-s Uwe Hohn is száz méter fölé került, 104,80 métert dobott. Tehát megint túl veszélyessé vált a szer. Újabb módosításokkal sikerült elérni, hogy ma már senki ne legyen képes száz méter körüli dobásra, a jelenleg érvényes világrekordot a cseh Jan Železný tartja 98,48 méterrel, még 1996-ban dobta meg, Quadra-Salcedónak a nyomába sem ér ezzel.