Kemény Dénes nem állt szóba a fiával, amikor Kristófból edző lett

A harmincegyedik évét taposó ifjú edzővel a BVSC Szőnyi úti uszodájában találkozunk, a csupa üveg medencetérbe betűz a tél végi nap, már-már izzadunk a váratlanul beköszöntött jó időben. Kristóffal leballagunk az edzői irodából a vízpartra, Dabrowski Norbert szakmai igazgató az asztalától int felénk, aztán belevágunk. 

– Mikor lesz az edzés?

– Mikor lesz? Már volt délelőtt. És délután tartunk még egyet. Napi két tréninggel készülünk, az első meccsem a BVSC felnőttcsapata élén mindjárt az összes létező címet védő Fradi ellen lesz, pénteken 17.30-kor, az M4 Sport is adja. 

– Izgul?

– Csak amennyire kell. Minden meccsre a győzelem szándékával készülök, apámtól hallottam, hogy annak idején Benedek Tibi is úgy küldte a vízbe a játékosait, hogy aki nem bízik a győzelemben, az inkább jelentsen beteget. Függetlenül attól, hogy ki az ellenfél, és ki az esélyes.

– Meglepte, hogy kinevezték?

– Van egy helyzet, egyelőre a szezon végéig szól a kinevezésem, a klub kibocsátott egy közleményt, ahhoz nekem nem szabad hozzáfűznöm semmit. De igazából nem is akarnék. (Az olvasó kedvéért: Szűcs Levente, az eddigi vezetőedző kérte szerződésének azonnali felbontását, a klub ezt elfogadta, hétfőtől pedig megbízott edzőként az eddigi másodedző, Kemény Kristóf vezeti az élvonalbeli férficsapatot.)

– Olvastam, hogy csak hét éve állt pólóedzőnek, addig az üzleti szférában dolgozott. Miért?

– Mert apám azt tanácsolta, legyen egy normális szakmám is. Így mondta, hogy normális... És elvégeztem az IBS gazdasági egyetemet, majd három évig a Generali alapkezelőnél dolgoztam értékesítési menedzserként. És én voltam az ügynökeink coacha. Végtére is a szó angolul edzőt jelent... Abban igaza volt apámnak, hogy az edzői szakma olyan, mint a kutya vacsorája. Nem kiszámítható az eredmény, rengeteg a külső tényező, amire nincs ráhatásod, no és persze még ott van a legfontosabb hátráltató faktor: az ellenfél. Dolgozhatsz te bármilyen jól, ha az ellenfél jobb. Akkor kikapsz. És ez mindig benne van a pakliban. Persze ha beleteszed azt a munkát, ami után nyugodt a lelkiismereted, akkor...

– Igen, Hosszú Katinka is lépten-nyomon hangoztatja, hogy „Hard work always pays off”. A kemény munka mindig kifizetődik. Apropó, nem volt kifizetődőbb a Generalinál dolgozni, mint edzősködni?

– Nem kerestem ott olyan sokat... Pedig még brókereskedtem is maszekban, de aztán leálltam a tőzsdézéssel. Pedig ott aztán volt adrenalinpezsgés, kicsit sok is! Amit amúgy a Generalinál hiányoltam. Végül is az izgalom hiányzott, azért lettem vízilabdaedző. 

– Játékosnak milyen volt?

– Állítólag jól indultam a KSI-ben Horváth Jani bácsinál,  aztán az OSC-ben is játszottam, de lassan világossá vált, hogy a magyar mezőnyben, ahol hemzsegnek a világklasszisok, nem fogok kitűnni. Pécsett kezdtem el edzősködni az utánpótlásban. Az egy érdekes közeg volt, szegény Ambrus Tomi alapozta meg ott a pólót, idősebb klasszisok játszottak a pályafutásuk vége felé levezetésképpen, Petőváry Zsolt, Sugár Sanyi. Szóval, onnan indult az edzői pályafutásom, és rögtön meg is nyertük az ifikupát. Aztán következett két év a Vasasnál – gyerekekkel, serdülőkkel dolgoztam, bajnoki ezüstérmet szereztünk, megelőztük a KSI-t, a Fradit, szinte mindenkit –, a BVSC-ben pedig negyedik éve dolgozom.

– Ahol 2018-ban azonnal bajnok lett az ificsapattal, tizenöt év után!

– A döntőt a KSI-vel vívtuk itt a Szőnyi úton, zsúfolásig telt nézőtér előtt, istenem, mennyire hiányzik a közönség! 12-11-re győztünk hatalmas meccsen, az ellenfél edzője ugyanaz a Horváth Jani bácsi volt, akinél én annak idején pólózni kezdtem. Elképzelheti, mekkora élmény volt. Aztán ugyanezzel a gárdával megnyertük a felnőtt ob I/B-t, de mivel egy klubot csak egy csapat képviselhet a legfelső osztályban, maradtunk a helyünkön. 

– Menjünk vissza egy pillanatra a szülői házba. Édesapja mit szólt, amikor közölte vele, hogy otthagyja a Generalit, a „normális” civil pályát, és vízilabdaedzőnek áll?

– Utána három napig nem állt szóba velem. De aztán megbékélt a döntésemmel, és éreztem, hogy attól kezdve mindenben támogat. Azt viszont hagyta, és most is hagyja, hogy a saját hibáimból, a saját káromon tanuljak. 

– Mit kapott tőle?

– A profizmust. Hogy ez mit is jelent? Talán azt, hogy a legapróbb részletekre is oda kell figyelni. Mert a döntő pillanatokban ezek az apróságok jelentik a különbséget a győzelem és a vereség között. Egyforma felszerelésben kondizzanak, edzés után együtt ebédeljenek. Például. Ilyen apróságok. De ezek összeadódnak.

– A családjuk persze nemcsak Dénest, az édesapját jelenti, hanem Fecsót, a nagypapát is!

– Tízéves voltam, amikor apáék megnyerték a sydney-i olimpiát. A döntőt Dobogókőn néztem Fecsóval. Azaz csak én néztem, mert a nagyapám képtelen volt rá, annyira izgult. Kiment a házból, és az utcán sétált. Már csak arra ért vissza, hogy olimpiai bajnokok vagyunk. Persze akkor még kissrác voltam, az athéni és a pekingi döntőt már inkább szakmai szemmel néztem, a sydney-it még emocionálisan, az apámért izgulva. Megtanultam, hogy az izgalmakat egy szülőnek a legnehezebb kezelni, a gyereknek sokkal könnyebb.

– Most az ötödik helyen állnak a bajnokságban, hová juthat a BVSC a rájátszásban?

– Előttünk van a Vasas két ponttal, de mi már túl vagyunk az OSC- és a Szolnok-meccsen, ők még nem. Szóval tempóelőnyben vagyunk. Be kell jutnunk a négy közé, aztán ott már bármi megtörténhet.

– Ahogy már bizonyították is. Egy hónapja 8-8-as döntetlent játszottak az éllovas Szolnokkal. Ez Nagy Viktorék egyetlen pontvesztése. 

– Mondom, minden meccsünkön a győzelem a cél. A Covid eléggé felforgatta az erőviszonyokat, nem tudni, hogy az aktuális meccsen ki beteg és ki egészséges. Erős a csapatunk, a csapatkapitány Pásztor Mátyás, a balkezes Gyárfás Tamás például ott volt most a válogatottban Szegeden, a szerbek elleni meccsen. Néhány éven belül ott akarunk lenni a közvetlen élbolyban. 

(Borítókép: Kemény Kristóf. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)