Hegyi-Karabah: Hiányzó generációk

További Nagykép cikkek

A Capa Központ 2014-ben alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat azon alkotók munkájának elismerésére, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a magyar fotográfia bármely területén. A Capa-nagydíj 2020-as zsűrije tavaly októberben három ösztöndíjast választott ki a beérkezett pályaművek alkotói közül, ők hárman egy – koronavírus-járvánnyal nehezített – éven keresztül dolgoztak tovább munkáikon. Ezúttal az egyik ösztöndíjas, Bácsi Róbert László sorozatát mutatjuk be a Nagyképen.

„Hegyi-Karabah Köztársaság, ez a korábban sokszínű etnikai összetételű, de ma túlnyomóan örmények lakta kaukázusi terület a Szovjetunió széthullását követően, 1996-ban mondta ki Azerbajdzsántól való elszakadását. Függetlenségét a világ nem ismeri el, de jure ma is Azerbajdzsán része, amellyel hivatalosan háborúban áll.

Az ország helyzetének megértéséhez ismernünk kell az előzményeket. Bár a területet mindig is túlnyomórészt örmények lakták, 1921-ben Sztálin nyomására Azerbajdzsán része lett Hegyi-Karabah Autonóm Terület néven ez a természeti erőforrásokban gazdag kis ország.

1991-ben nyílt háború tört ki Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah örmény lakossága között, amelyben harmincötezren haltak meg. Az azeriek vesztettek, Karabah az ellenőrzése alá vont azeriek-lakta területeket is, amelyek nem képezték a történelmi Hegyi-Karabah részét, ezzel borítékolva a későbbi konfliktusokat: a 2016-os „négynapos háború”, majd a 2020. szeptemberében az azeri hadsereg által az örmény katonai állások ellen indított offenzíva a megoldatlan területi és etnikai feszültség következménye volt. A hat héten át tartó harc mindkét oldalon jelentős emberáldozattal járt. A háborút az örmények elvesztették, a megtorlásoktól tartva több mint ötvenezer karabahi örmény menekült el az otthonából, főként Örményországban keresve menedéket.

Jelen állás szerint Hegyi-Karabah újra egy „sziget”, történelmi területeinek jelentős részét és a határvidéket az azeriek vonták ellenőrzésük alá. Örményországgal az orosz békefenntartók által felügyelt Berdzor-korridoron keresztül van csak összeköttetése.

A Hegyi-Karabahban élő emberek sorsában rögtön megérintett az a kettősség, és az ebből fakadó lelkiállapot, amelybe a Szovjetunió felbomlása után számos térség lakói kerültek: az ország kimondta függetlenségét, ám azt a nagyhatalmak eltérő okokból nem ismerték el. Mint egy csónak, amely két part között, a nyílt vízen rekedt, kikötni, megállapodni sehol nem tud, úgy élnek Hegyi-Karabahban és számos más utódállamban az emberek. Számukra a Szovjetunió összeomlása nem hozott valóságos szabadságot, a nemzetállami és területszerzési törekvések leginkább rövidebb vagy hosszabb, kínkeserves fegyveres konfliktusokat eredményeztek, amelyeket évtizedek óta nem tudnak maguk mögött hagyni. Ezeknek a társadalmaknak a megismerése, helyzetük pontos megértése, a fotográfia eszközeivel történő kibontása és bemutatása foglalkoztat 2009 óta. Az a vágy visz vissza időről időre Hegyi-Karabahba, hogy ennek a mindössze egykilenced magyarországnyi, kis országnak a sorsát megismertethessem a világgal, képeimmel közel hozzam a valóságukat, a hírek mögött rejlő emberi sorsokat.

Örmények generációinak sorsát határozzák meg a háborúk, de még a száz évvel ezelőtti örmény genocídium (1915–1917) hatása is mind a mai napig tetten érhető. A meghatározó középgeneráció, amelynek a társadalom gerincét kellene alkotnia, folyamatosan hiányzik a társadalomból. A tavalyi harcokban részt vevő katonák egy része az első háborúban lett félárva, árva, mások pedig veterán apjukkal együtt vonultak be a hadseregbe.

Jerevánban található a Hősök Temetője (Yerablur), a 2020-as harcokban elesettek túlnyomó többsége 18-20 éves fiatal. Egy újabb generáció fiainak jelentős része halt meg tavaly, ez továbbra is fenntartja és tovább mélyíti az örmény és az azeri nép és országaik közti feszültséget. És, hogy ez mikor ér véget? A választ nem ismerjük...”

Jerablur, Hősök temetője, Jereván (Fotó: Bácsi Róbert László)

Ashot Afyan (22)
Végig harcolt a háborúban két bátyjával. Azóta sem szerelt le, a határon teljesít szolgálatot. „Nem azért szolgálok a hadseregben, mert pénzt vagy más értékeket akarok, hanem elsősorban arra gondolok, hogy a hazámat meg kell védeni. Az életünk árán is kötelesek vagyunk mindent megtenni a hazánkért.” (Fotó: Bácsi Róbert László)

Babayan Haykanush (93)
Haykanush néni keze szinte egy térkép vonalait idézik. Olyan, mintha a viszontagságos életének folyton változó határait, folyóit látnánk megelevenedni. (Fotó: Bácsi Róbert László)

Babayan Haykanush (93)
Először 1988-ban, az első karabahi háború idején menekült el, most másodszor kellett elhagynia az otthonát. A háború kitörésekor öt napot egy kollégium pincéjében töltöttek a lányával, Irinával, utána teherautókkal vitték át őket a határon. Mindössze annyi idejük volt, hogy hazaszaladjanak, és néhány fontos, nélkülözhetetlen holmit magukhoz vegyenek. Most ketten egy szobában élnek egy jereváni menekültszálláson. (Fotó: Bácsi Róbert László)

Elektromos szögesdrót kerítés a török–örmény határon. Kibékíthetetlen ellentétek vannak a határ két oldalán élők között, csak a kerítés „közös”. (Fotó: Bácsi Róbert László)

Nahapetyan Evelina (40)
Édesapja meghalt az első karabahi háborúban. Togh faluból jöttek el, amikor az azeri hadsereg elfoglalta. Férje nem jött velük, hanem maradt harcolni. Amikor elfogták, kivégezték, levágták a fejét. A Vöröskereszt találta meg a férje holttestét, és Jerevánban temették el. (Fotó: Bácsi Róbert László)

Monte Melkonyan, karabahi hadvezér arcképe. Robert Nikoghosyan festő- és graffiti művész alkotása. Robert számos halott fiatal katona portréját festi emlékként házak, kultúrházak és iskolák falaira. „Nagyon fájdalmas téma, amelyre, ha lett volna választási lehetőségem, nem tértem volna ki, de sajnos olyan országban élek, ahol ennek van aktualitása. Munkámnak időleges természete van, mégis ezek a képek megmaradnak emlékként a falakon. A fájdalom egy szép napon megenyhül, nem múlik el, de idővel megpuhul.” (Fotó: Bácsi Róbert László)

Parvanyan Christina
Férje katonaként harcolt a háborúban, október 7-én esett el. Christina akkor hat hónapos terhes volt, negyedik gyermekük most fél éves. Apósánál laknak a négy gyerekkel. (Fotó: Bácsi Róbert László)

Christina férjének hősi kitüntetése. Ennyi maradt belőle és az emlékek. (Fotó: Bácsi Róbert László)

Martirosyan Tsovik
A régi Azerbajdzsán területén született, és 1988-ban onnan menekült el Hadrutba. Elvesztette a házát és mindenét. Október 9-én, amikor az azeriek elfoglalták a várost, csak arra volt idejük, hogy meneküljenek. Először egy közeli faluba menekültek, azt gondolta, hogy ha kicsit lecsendesedik a helyzet, akkor visszamennek, de végül nem tudtak visszamenni és akkor kerültek Jerevánba. Csak a házának a kulcsa maradt meg, semmi más (Fotó: Bácsi Róbert László)

Étkező a Sahakyan családnál. A ház a néhai nagymamáé volt, Vardan a háború elől ide menekült a családjával. Nincs rá pénzük, hogy rendbe hozzák, pedig fontos lenne, mert Vardan nagyobbik lánya most szült, és amíg nincs normális állapotban a ház, addig nem hozhatja el a gyermekét a kórházból. (Fotó: Bácsi Róbert László)

Gerogi Simonyan – Quarvachar, Horhanesi.
1953-ban született. Afganisztánban is harcolt a 80-as években, a szovjet hadseregben. Azóta is a nyakában hordja a katonai dögcédulát, azon kevés személyes tárgyak egyikét, amit magával tudott hozni. 2020. szeptember 23-án a sztepanakeri kórházba került a szívével, de négy nappal később kitört a háború, és a kórházat elkezdték lőni, ezért Shushiba szállították át, az ottani kórházba. Ezután már nem tudott visszamenni, Jerevánba hozták, semmit nem tud a házáról. Felesége testvére is áldozatul esett a harcokban.
(Gerogi Simonyan egy hónappal a kép készítését követően meghalt.) (Fotó: Bácsi Róbert László)

Jereván, Yerablur. A Hősök temetője tömjénfüstbe burkolózva. A hozzátartozók az elhunyt katonák sírjánál emlékeznek egy évvel a háború kitörése után. A 2020-as háború áldozatai 90%-ban 18–23 éves fiatalok. Szinte egy teljes generáció, akik eltűntek a karabahi örmény társadalomból. (Fotó: Bácsi Róbert László)

Ashot, elhunyt örmény bajtársa sírjánál, a háború kitörésének egyéves évfordulóján. (Fotó: Bácsi Róbert László)

Egy újabb generáció fiainak jelentős része halt meg tavaly, ez továbbra is fenntartja és tovább mélyíti az örmény és az azeri nép és országaik közti feszültséget. És, hogy ez mikor ér véget? A választ nem ismerjük… (Fotó: Bácsi Róbert László)

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.