El se tudtuk képzelni, hogy játszana minket a rádió

Interjú Dan Donegannel, a Disturbed gitárosával, és kritika a budapesti koncertről

3412975710580166968 HUSZ4192
2019.06.26. 15:16

Először jött Magyarországra az 1994-ben alapított, kétszer Grammy-díjra jelölt amerikai metálegyüttes, a Disturbed, és túl azon, hogy a Budapest Parkban tartott koncerten rácáfoltak minden előítéletre, és úgy zenéltek, mintha ma is a hőskorban lennénk, még egy interjút is adott az Indexnek az együttes alapító gitárosa, Dan Donegan. Jogos-e, hogy nu metálnak tartják őket? Miért dühíti az amerikai rádiók gyakorlata? Mi a helyzet a sex&drugs&rock n' roll életmóddal négy családos zenész esetében? Mit szólnak, ha leszólítják őket a rajongók?

A Disturbed pár napja Moszkvában megtöltött egy sportcsarnokot, ami persze szép teljesítmény, de az elmúlt 10-15 évben talán egyetlen olyan új metálegyüttes sem született, amelyik képes lenne egy hatvan-hetvenezres stadiont is megtölteni. Szerinted miért? A stadionrock kihal az AC/DC-vel és a Metallicával?

Ezek az együttesek már 30-40 éve folyamatosan építik a rajongótáborukat. Mi is megpróbálunk eljutni minél több helyre; ez elég nagy feladat, de ha mi elkötelezettek vagyunk a rajongók felé, akkor cserébe ők is azok lesznek mifelénk. Egy amerikai együttes számára ez sokszor nem könnyű, mert nagyon drága a tengeren túlra utazni az összes cuccal, felszereléssel és a crew-val, és sok bandának nem futja erre. A kiadók költségvetése ma, a streaming és a letöltések korában már nem olyan nagy, úgyhogy őket is nehéz meggyőzni arról, hogy támogassák a tengerentúli turnékat. A turnézás ma már nem ugyanaz a műfaj, mint régen.

Viszont ebben a korban már ott van egy csomó olyan lehetőség is, ami a Guns n' Rosesnak még nem volt meg: a Facebook, az Instagram, a Twitter és a többi.

Persze, vannak új lehetőségek arra, hogy megszólítsuk az embereket. Eleinte még az utcán kellett ott lenni a szórólapokkal meg a többi old school módszerrel. Igen, ehhez képest mindenképp vannak előnyei a közösségi médiának, könnyebb jelen lenni, vagy tudatni a rajongókkal, ha a városukba jövünk, de az old school módszerek legalább megtanítottak a kemény munkára, mert nem volt más lehetőség arra, hogy megmutatkozzunk. Eleinte mi is felbéreltünk olyan fanokat, akiket egy erre szakosodott cég elröpített mindenfelé, hogy ott terjesszék rólunk az igét.

Mi ma a legtöbb, amit egy Disturbed-féle, keményebb zenében utazó együttes elérhet?

A közönségünk az első pillanat óta folyamatosan nő és nő, ahogy megjelenünk a piac újabb és újabb részein. Ma például először jöttünk el Magyarországra, úgyhogy ez egy fontos este lesz; izgalmas tudni, hogy – a nézőszám alapján – ezek szerint itt is van akkor bázisunk, ami miatt ezt a helyet felvehetjük a listára, ahová érdemes minden turnén eljönnünk. Ameddig valós a kapcsolatunk a közönséggel, és ezt ők is érzik, jól érzik magukat a koncerten, megvannak a nagy pillanatok, és vissza-visszatérünk mindenhová, addig, azt hiszem, folyamatosan növekedni is fog a táborunk.

Mi változott az együttes életében most, hogy már családos emberek vagytok?

Folyamatosan egyensúlyoznunk kell, hogy normális maradjon az arány, mennyi időt töltünk a feleségünkkel, gyerekeinkkel, és mennyi ideig legyünk úton, hogy azt csináljuk, ami a szenvedélyünk: a színpadon legyünk. Ahogy a gyerekeink nőnek fel, úgy lesz egyre nehezebb kitalálni, mennyi időt legyünk tőlük távol. Az én gyerekeim 12 és 15 évesek; amikor kicsik voltak, egyszerűen elhoztam őket a turnékra – egy turnébuszban nőttek fel. Így minden könnyű és szuper volt, de ahogy nőnek, már iskolába kell járniuk, vannak barátaik, sportolni járnak, nem tudom akármikor csak úgy elhozni őket a suliból, bár megteszem, amikor csak lehetséges, a nyári vakáción vagy más szünetek alatt. Szóval folyamatosan dolgozunk, hogy meglegyen az egyensúly a színpad szeretete és a család között. Mást elképzelni sem tudunk; évtizedek óta így élünk, muszáj megoldani.

Milyen most a koncertek után az élet a backstage-ben, hogy már David Draiman az egyetlen szingli köztetek?

Már ő sem szingli: megházasodott, és neki is van egy kisfia. Sok helyen, amerre járunk, már van egy csomó barátunk, akikkel együtt lóghatunk és megihatunk pár sört, ha van egy szabadnapunk. De David egyáltalán nem iszik a turnén, mert vigyáznia kell a hangjára, hiszen heti négy-öt este is énekel. A többiek azért néha kieresztik a gőzt, megiszunk valamit a backstage-ben, vagy benézünk a városba, mert szeretünk új helyeket megismerni: keresünk valami jó rockkocsmát, és jó esetben össze is futunk néhány rajongóval.

Szeretitek, ha leszólítanak a rajongók?

Imádjuk! Mindig mindenki tisztelettel szól hozzánk, és örülnek, ha találkoznak velünk, főleg, amikor új helyre jutunk el, mint most. Sokszor már a reptéren is látunk pár embert, vagy a hotelnél, és ezt szeretjük is. Ők értékelik, hogy eljövünk hozzájuk, mi pedig értékeljük, hogy eljönnek a koncertünkre. Tőlük kaptuk ezt az életet – hogy is ne szeretnénk őket? Ha ők nem lennének, nem tudnánk megélni a zenélésből.

Azért elég sok zenész van, aki elsötétített autóval és testőrökkel védi magát a rajongóktól.

Ha nekik úgy jó, akkor nekik úgy jó. Mi mindig nyitottak voltunk. Nem tehetsz mindenkit boldoggá, de azért igyekszünk annyi emberrel kezet rázni vagy közös fotót csinálni, amennyivel csak lehet, ha csak nem kell iszonyúan rohannunk, hogy elérjük a gépünket vagy ilyesmi. Sosem felejtjük el, hogy csak a rajongóknak köszönhetően nem vagyunk már egy garázsbanda.

Korábban beszéltél arról, hogy egyre kevesebb a gitárszóló a mai metálban, úgyhogy te egy ideje nagyobb figyelmet fordítasz rá a számaitok írásakor. Szerinted miért tűntek el a szólók?

Nem tudom, talán akkor kezdett így alakulni, amikor bejött a grunge-korszak, és csak a riffek kezdtek számítani. Persze az se volt rossz, rám is hatott pár grunge-együttes, de azt hiszem, akkor kezdtek a zenészek eltávolodni a szólóktól. Másrészt Amerikában egyre többen nem a zene vagy az együttes kedvéért, hanem a rádiónak írják a számaikat. És az amerikai rádiók egy bizonyos formulát, egy bizonyos számhosszúságot szeretnek. Én ezt úgy hívom, hogy levágják a zsírt: kivágják azokat a részeket, amelyek szerintük nem feltétlenül szükségesek. És ezt baromira utálom. Ez művészet-ellenes. Egy együttes legyen kreatív, és ne abba az irányba menjen, amelyiken azt reméli, hogy bejuthat a rádiókba. Mégis sokan ezt teszik, és igyekeznek beférni három és fél percbe, és már eleve kihagyják azokat a részeket, amelyek nem feltétlenül szükségesek. Ez nagyon szomorú, így nehéz elképzelni, hogy olyan albumok szülessenek, mint amiket mondjuk a Led Zeppelin írt: milyen lenne a Whole Lotta Love a középrész nélkül? Ma már senki nem próbál ilyen számokat írni, mert fél, hogy a rádió úgyis kivágja belőle a szólókat. És ez kiborít, ahogy az is, hogy ez képes formálni a zenészek gondolkodását.

A Disturbeddel előfordult azért egyszer-egyszer, hogy szándékosan toplistás számot akartatok írni?

Én mindig úgy éreztem, hogy saját magunknak kell írnunk, ahogy eleinte, garázsbandaként is tettük. Akkor még el se tudtuk képzelni, hogy a dalaink az egész világhoz eljutnak, meg hogy játszana minket a rádió; Chicagóban nem is nagyon volt olyan rádió, amibe befértek volna olyan keményebb számok, mint a mieink. Úgyhogy nem is gondoltunk ilyesmire, megszoktuk, hogy így írunk dalokat. Aztán ha a rádió mégis ráteszi a kezét valamelyikre, az már nem a mi hatáskörünk, akkor se, ha megvágják. Végül is akkor is a mi számunkat játsszák, bár attól még utálom a gondolatot, hogy belenyúltak.

A grunge után jött a nu metal-korszak; sokan titeket is ide sorolnak. Ezzel ki vagy békülve?

Sosem szerettem a címkézést. Minket azért sorolnak a nu metál-együttesek közé, mert mi is akkor indultunk, amikor azok, akiket így neveztek. De azoknak az együtteseknek van egy DJ-jük saját keverőpulttal a színpadon, befigyel némi hip-hop az énekbe, meg ott vannak a héthúros, d-re hangolt gitárok, vagy mit tudom én, micsodák. Mi nem ebben utazunk, és nem hinném, hogy bármennyire is hasonlít erre a zenénk. Mi klasszikus rock és metál bandákon nőttünk fel, Black Sabbath-en, Led Zeppelinen, Iron Maidenen, Judas Priesten, Metallicán, Panterán, aztán jött a grunge az Alice in Chainsszel és a Soundgardennel, és így tovább. Az csak véletlen, hogy ugyanakkor indultunk, mint a nu metál-bandák; sosem illettünk igazán közéjük a saját hangzásunkkal, ami nem volt elég kemény, hogy igazi heavy metalnak tartsák, és nem volt elég könnyed, hogy pop-rocknak nevezzék. De igazából nem is érdekel, minek neveznek; mi egyszerűen csak olyan számokat akarunk írni, amelyek terápiaként hatnak ránk, és a szövegeiknek olyan mondanivalója van, ami fontos nekünk, és amihez egy csomóan tudnak kapcsolódni, mert nekik is voltak hasonló tapasztalataik.

A popzenében elég egyértelműen egyre kevesebb a fontos mondanivaló – szerinted a metál is ebbe az irányba megy?

Őszintén szólva más együttesek szövegeire nem fordítottam annyi figyelmet, mint a sajátjainkra. Számunkra az a terápia, amit mi csinálunk. Persze imádok egy csomó együttest – a Kornt, a Nothing More-t, a Sevendustot –, de a legtöbbet mégis csak a saját szövegeinkkel foglalkozom, mert ez szól személyesen rólunk. És száznál is több dalt írtunk már együtt, szóval van is miről beszélni. Ezekbe tesszük bele a szívünket, és szerencsére úgy tűnik, van is olyan közönségük, amelyiknek szintén fontosak tudnak lenni.

Mit gondolsz arról, ha egy metálegyüttes nem zenél mindhalálig, hanem egy ponton inkább abbahagyja az egészet, mint most a Slayer? Lehet túl öregnek lenni a metálhoz?

A zene fiatalon tart. Lehet, hogy öregszünk, végül is 1994 óta zenélünk, lehet, hogy reggel egy kicsit tovább tart kikelni az ágyból, de a színpadon még ott van ugyanaz az energia. A színpadon még mindig kölyköknek érezzük magunkat. A rock és a metál segít, hogy lélekben fiatalok maradjunk, szerintem egyébként jobban is, mint a többi műfaj. Abban talán visszaveszünk, hogy mennyit turnézunk, a feleségek és gyerekek miatt, de nem hinném, hogy valaha is abbahagynánk a zenét. Mert ha nem csináljuk, hiányzik. Ha otthon ülök, és nem a színpadon állok, még mindig úgy érzem, hogy valami hiányzik az életemből. Majd meglátjuk, mi lesz; elképzelhető, hogy tartunk egy-egy nagyobb szünetet, ha valaki besokall, mert azt elképzelni se tudom, hogy kényszerből zenéljünk. Csak azért hozzuk meg azt az áldozatot, hogy ennyit legyünk távol a családjainktól, mert imádjuk, amit csinálunk.

A koncert

Azért pech, hogy több mint két évtized után most először jutott el hozzánk a Disturbed, mert a lemezek tekintetében ez nem az az együttes, amelyiknek jót tett a kor: nyilván a legordasabb közhely azt mondani, hogy az első lemez volt a legjobb, de ebben az esetben mégis nehéz letagadni, hogy David Draimanék azóta sem jutottak újra a The Sickness közelébe, sem egyediségben, sem zenében, sem énekben. És nem is igazán törekszenek rá, mármint persze nem a minőséget, hanem az irányt tekintve: a mai Disturbed sokkal inkább a dallamosságra és slágerességre megy rá, mintsem a vadulásra, így aztán már az az énekstílus is kihalófélben van, ami pedig csak rájuk volt jellemző, és amit soha senki nem írt körül jobban, mint Vincze Ádám kollégám annak idején a Magyar Narancsban: Draiman „úgy hadarja a szavakat, mintha egy kiéhezett állatkerti csimpánz méltatlankodna, amikor az orra előtt meglengetünk ingerlően egy banánt, pont abban a távolságban, hogy ne érje el”.

De ez csak az okoskodás, amire részben rá is cáfolt a városban rendezett két másik koncert dacára majdnem vagy teljesen telt házas Budapest Park-koncert is. Részben, mert az azért igaz, hogy az első lemez dalai meg a többi gyorsabb szám ezerszer jobban betalálnak, mint a dallamfutárkodás, de hogy levitézlett együttesről lenne szó, az egy pillanatig sem érződött. Az apukásra kerekedett David Draiman, a kamaszosan, felhúzott térddel ugráló Dan Donegan gitáros, a fejben valószínűleg valami sötét black metált játszó basszer, John Moyer és a precíz dobos, Mike Wengren igazi old school metálkoncertet toltak végig (vagyis majdnem végig, egy előzékeny pisiszünetnek is tekinthető melodikus blokkal), olyat, ami a hakni tökéletes ellentéte. Olyat, amiben az énekes folyamatosan kommunikál a közönséggel, és hosszan magyarázza, miért fontos neki az adott dal, és rockeresen idealista, épp ezért imádnivaló szózatokat intéz a közönséghez az ellenállásról és az összetartásról. Olyat, amiben még basszus- és dobszoló is van a számok között, mint a hőskorban. És olyat, amiben egyébként, hiába van szó lemezbemutató turnéról, szinte teljesen best of-műsort játszanak, abból is a kibővített, kétórás verziót.

Szóval mindenki, aki most látott először Disturbed-koncertet – és ezzel alighanem így van a közönség jelentős része –, ezen az estén minden előítéletet elfelejthetett, mert úgy tűnt, ez az együttes húsz év után sem szolgált rá egyikre sem. A hatás addig tart ki, amíg újra be nem tesszük valamelyik újabb lemezüket, szóval aki jót akar, ezt inkább most egy ideig ne tegye meg.

(Borítókép: Dan Donegan és John Moyer a budapesti koncerten 2019. június 25-én. Fotó: Huszti István / Index)

Ne maradjon le semmiről!