Despacitós szelfi nyolcezerért? Megéri!

Aki lehetőleg a saját zenéit hallgatja napközben, annak némileg érthetetlen volt a Despacito körüli pró és kontra felzúdulás. Stubi kolléga és én se éreztük, hogy jobban elérne minket ez a szám akaratunkon kívül mostanában, mint mondjuk valami Wellhello-dolog.

Sokkal előbb olvastunk róla, hogy ez valami nagy dobás a világban, mint hogy szembejött volna ténylegesen. Persze utólag már beugrik, hogy amikor a barkácsboltban fura módon latinót dúdolt a kínai eladó, akkor az ez volt.

Annál is inkább, mert most hétvégén leugrottam egy kicsit a Balatonhoz, ahol tényleg minden harmadik szám a Despacito volt mindenhol. De ezt betudtam ilyen kereskedelmi rádiós dolognak: akinek nem kell, hogy megerőszakolják ugyanazzal a zenével tízpercenként négy percre, az meneküljön a rádió elől, és kész. És az is igaz, hogy ha lettem volna fodrásznál vagy bevásárlóközpontban, akkor lehet, hogy tényleg muszáj lett volna felfigyelni arra, ahogy esetleg mindenki együtt indul be arra, hogy, hogy parádesz ú, de labirontó, wakawaka ú, de manuszkriptó, favorító, favorító béjbí, de-szpa-szító!

De nem voltam ilyen helyen.

Utálni önmagában kár

A Despacito egyébként nem is rossz szám, nagyon is fülbemászó refrénnel, klasszik reggaeton maradékkal. Kissé kívülről nézve a körülötte lévő felháborodás is teljesen érthetetlen volt, mármint a leállíthatatlan Enrique Iglesiast se köpködi le senki azért, amihez ért, Ricky Martint, sőt a Macarenát, a Lambadát, a Ketchup Songot és az összes hasonlót különösebb ellenszenv nélkül a helyükre tettük, majd szolidan elfelejtettük. Emlékszik valaki arra , hogy ki énekelte az egykor mindent szétbombázó La Camisa Negrát? Segítek: egy Juanes nevű forma.

Oké, a Despacito kicsit explicitebben szól arról, hogy a fickó nagy vonalakban extra módon rá van hergelődve a nőre, és azt ígéri neki, hogy először kényeztetné, aztán szétküldené annyira, amennyire emberileg lehetséges. De egyrészt ennél százszor durvább számokkal lehetett eddig is találkozni bármilyen buliban. Másrészt témaszinten is sokkal izgalmasabb, mint a 120. szájbarágós megapopszám arról, hogy a „jajj-jajj, a nőm lelépett, vagy lehet, hogy lelép lassan, kicsit magányos vagyok, és ez kellemetlen érzés, ki fog velem, fehér angolszász férfivel most törődni a nagy és kegyetlen világban?". Reméljük, egy darabig a pszichológusa és a menedzsere összehangoltan. Szóval annak is örülhetünk, ha eggyel kevesebb ilyennek jut hely bárhol.

Harmadrészt minden regggeaton szám ilyesmiről szól többé-kevésbé, olyan ez, mint 2017-ben felháborodni azon, hogy a gengszterrap mintha némileg hímsoviniszta lenne. Végül pedig nem is ért senki itt spanyolul, igazából angolul se nagyon, nagyjából olyan az egész ijesztgetés, mintha a Gangnam Style állatkínzásról szólt volna: mindegy lett volna sokáig, maguktól elég kevesen vették volna észre.

Élőben mintha megőrülnénk érte

Szóval lényegében Despacito-ártatlanként mentünk ki Stubival a Luis Fonsira, akinek köszönhetjük a pillanatnyi szuperslágert. Útközben azon tűnődtünk, hogy elég stílusos lenne, ha el se játszaná majd ezt. Vagy maximum berémisztgetne, mint Ace Ventura, egy de-szpa-ritmóval vagy egy de-szpa-szivával.

A Budapest Parkban volt az egész, valószínűleg szinte telt házzal és lényegében minden korosztállyal. Pontosabban én még soha nem láttam ennyi ősz hajú embert a helyen, és ennyi kisgyereket se. Azt hozzátéve persze, hogy eddig összesen négyszer jártam ott.

A felvezető zenekarokból Junkies/Fiesta Tibit csak kívülről hallottuk, pedig valószínűleg ő egyedül honosította meg Magyarországon azt, hogy egy szám sokkal hosszabb is lehet, ha egy kvinttel feljebb is elénekli az utolsó versszakokat. Volt még egy Horváth Tamás nevű arc is, akinél reménykedtem, hogy a Vidi cserekapusáról van szó, mert ő már nagyon régóta megérdemelne némi szereplést. De nem, egy másikról, aki pillanatnyilag a kifejezetten gyenge és sablonosan hangszerelt számok piacára próbál betörni, és ott azért tudjuk, hogy nagyon erős a verseny.

Fonsiék beállása közben viszont felpörgették a baszós közép-amerikai lüktetést erősen. Annyira, hogy már egy túlságosan előremerészkedő roadnál is az összes táncoló lány előkapta a mobilját, nehogy lemaradjon a despacitós csávóról.

Az egyik teraszon egy céges bulinak kinéző csoport jó darabig latin formatáncot nyomott úgy, hogy mindenki lássa. De hát lehet, hogy ennyire erős a latino szenvedély nálunk, a kétezres években meg a balkáni dallamokra pörgött a fél ország. Mindenesetre ténylegesen robbanó salsáig feszült a hangulat, amikor végül előkerült nagy csinnadratta mellett maga Fonsi, hogy elkezdje azt, amiért jött.

Told már a cuccot, haver

A főszereplő viszont meglepően hamar le tudta csillapítani a csúcsra járatott tömeget azzal, hogy könnyed, érzelmeskedőnek tűnő rockszámokkal nyitott, amire senki nem számított a felfokozott hangulatban. Az igaz, hogy voltak pro táncosai, de amikor a tömeg fülledt latino tombolást akart volna legalább nyolc Despacitóval, akkor az érzelmes-bluesos karibi softrock elég legörbülő szájakat eredményezett.

Egyébként Fonsi a szövegei alapján kedves fickónak tűnt, értelmesen beszélt, és sokszor elmondta, hogy mennyire örül most nekünk, de közben egyre gyakrabban lehetett hallani a környékről, hogy „cuki vagy, csak énekeld el", „mit magyaráz, miért nem énekli már", vagy akár "bazmeg, nyomjad már". A közönség mindezekkel együtt nagyon türelmes volt, minden szám után erősen megtapsolták Fonsit, még ha a számok közben ásítoztak vagy beszélgettek is. A fények se segítettek sokat, illetve a háttérben a kivetítőn hiába akart Voldemort árnyéka állandóan kimászni egy párás zuhanyzóból, egyrészt sose sikerült neki, másrészt senki nem értett semmit a legszívhezszólóbb fohászokból se, így inkább leszarta közönség jó része az egészet, és várták a fő számot.

Ami egyébként az est közepén jött el, a szituációnak megfelelő tombolással egybekötve. De valahogy azon túl nem hozott igazi katarzist, hogy mindenki alaposan levideózta, akinek felért a keze az előtte álló feje fölé. Pláne, hogy utána jött még egy pár érzelmes „mi corazón"-szám, aminél már páran rögtön elindultak haza, a lényeg megvolt. Fonsi el is mondta, hogy húsz éve tolja az ipart, és egy családapa már inkább a lányának ír érzelmes dalt. Azért volt még pár reggaeton a rend kedvéért, de valószínűleg a következő fülledten pulzáló spanyol

Hercegnőm, csókjaimmal finoman titkodhoz érek,

Füledbe súgom lassan hogy már roncsolnám a méhed,

Szét-rá-mollak"

-számot már nem Fonsi fogja hozni, nem ebben van már igazából.

A végén még azért toltak egy ráadás mini-Despacitót, de a közönség inkább nyugtázva hagyta el a helyet, hogy látták, megvolt, dokumentáltan ott voltak. Ami úgy tűnik, hogy egy pillanatnyilag világslágernél egy számért is megér 4-8 ezret (4 ezer a legolcsóbb early bird jegy volt, 8 volt a normál ár).

Hazatérve a villamos zakatolásából is a szaros Despacitót hallottam ki, már csak azért is, mert többen is berakták még telefonról. Ha valaki ki akarja verni a fejéből, akkor egyrészt egész egyszerűen lehet rá magunkban énekelni azt a Shrek-számot, de nekem viszonylag működött a Utah Saints Kate Bush-betétje is magában vagy magyarul a Fürgerókalábaktól a Gyöngy Nyaklánc. Aztán ahol leszálltam, ott épp tökrészeg németek magyarokkal énekeltek együtt egy hosszú távon is megbízhatóan jó számot, úgyhogy a világ rendjében megnyugodva térhettem haza.