Erdőn, mezőn jártam, időanomáliát találtam

Havas táj, az egyik sarokban egy magára hagyott ismeretlen, futurisztikus gömbszerű szerkezet, amiből apró dinoszauruszok pislognak kifelé, a másik sarokban pedig egy fiú, aki mintha a nyolcvanas évekből csöppent volna ide, és aki karjában egy fekete-fehér macskát tart. Talán ez volt az első kép, amit Simon Stålenhagtól láttam, és pár hét alatt szépen-lassan a számítógépeken lecseréltem a háttérképeket a svéd művész munkáira. Illusztrációin mintha két párhuzamos világ csúszott volna össze, a miénk és egy technikailag jóval fejlettebb, és ebben az egyszerre ismerős, mégis idegen környezetben főleg azok lelnek otthonra, akik a nyolcvanas években voltak gyerekek, főleg, ha nagy sci-fi rajongók voltak. Amikor 2017-ben megtudtam, hogy a Kickstarteren lehet támogatni készülő, Electric State című könyvét, megrendeltem egy szerényebb csomagot, tudva, hogy valószínűleg csak hosszú hónapok múlva kapom meg. Most pedig eljött a pillanat, amikor az Amazon Prime-ra felkerült az a nyolcrészes sorozat, amit az ő műve, pontosabban a 2014-es Tales from the Loop című könyve ihletett, ami egyébként magyar nyelven is elérhető Mesék a Hurokból címmel. 

Simon Stålenhag egy 36 éves svéd képzőművész és zenész, aki hihetetlen hangulatú, egyszerre futurisztikus és nosztalgikus képeinek köszönhetően az évek alatt komoly követőtáborra tett szert. Először csak a közösségi oldalakon osztotta meg az illusztrációit, és miután az ember függőjévé válik ezeknek, egy idő után nem tudja nem meglátni azokat a helyszíneket, amik akár az ő képein is szerepelhetnének, elég ehhez autóval elsuhanni egy óriási, ipari gabonasiló mellett. Stålenhag maga is a környezetről készült fotókat használja fel a műveihez, amiket saját bevallása szerint 12 éves önmagának készít, és nem véletlenül: ő sem érzi magát igazán felnőttnek. Szerinte egyébként maga a Tales from the Loop is arról szól, hogy milyen gyereknek lenni, milyen rájönni arra, hogy felnőtteknek lövésük sincs semmiről, és hogy a két korosztály között annyi a különbség, hogy idővel felelősséget kell vállalni a tetteinkért. Ez az a motívum, ami majd a sorozatban is visszaköszön. 

Stålenhag vidéken nőtt fel, Stockholm mellett, és eleinte tájképeket festett, akárcsak Lars Jonsson, aki főként ornitológiai illusztrációiról ismert, vagy Gunnar Brusewitz, aki főként akvarelleket festett. Majd megismerkedett az 1970-es évek illusztrátoraival, mint például Ralph McQuarrie, aki olyan filmeken dolgozott, mint az E.T. vagy az eredeti Csillagok háborúja trilógia, de nagy hatással volt rá Syd Mead is neofuturisztikus művész is, akinek a neve ismerős lehet a Szárnyas fejvadász, A bolygó neve: Halál vagy a Tron filmek rajongóinak. Mint példaképei, Stålenhag eleinte csak képeket készített, majd amikor elég alapanyag volt, történetet kezdett fabrikálni köréjük, és már három könyve is megjelent: a 2014-es Tales from the Loop és a 2016-os Things from the Flood, amelyeknél a Loop, vagyis a Hurok nevű kutatóintézet a közös keresztmetszet, 2018-ban pedig megjelent az Electric State, amire Kickstarteren gyűjtött pénzt. Itt kalapozta össze pénzt egyébként a Tales from the Loop társasjátékra is. Stålenhag leszögezte, a sci-fi elemek a művészetében csupán a figyelemfelkeltés miatt vannak jelen, nincsen főgonosz, aki világuralomra tör, globális katasztrófa, látogatók egy másik bolygóról, és az általa megálmodott világ akár a miénk is lehetne, annyiban különbözik, hogy ott kicsit többet áldoztak a technikai fejlődésre. Amitől ő egyébként nem tart, sőt, a veszélyt inkább bennünk, emberekben látja. 

A sorozat egy amerikai kisvárosban játszódik, az ohiói Mercerben, amelynek lakói az általuk csak Loopnak, vagyis a Huroknak nevezett kutatóintézet fölött élnek. Az Eclipse nevű tárgy köré épült földalatti intézményben a kutatók azon dolgoznak, hogy megfejtsék az univerzum rejtélyeit, de városban valamilyen módon mindenki kötődik a szerkezethez, mindenkinek az életére hatással lesz az ott zajló munka, csak nem egészen úgy, ahogyan elsőre sejtenénk. A Tales from the Loop szereplői között olyan színészek vannak, mint Jonathan Pryce, aki a kísérleti kutatóintézet vezetőjét játssza vagy Rebecca Hall, aki pedig utódját, illetve fiának feleségét.

Szuper, de mostanában belefulladunk a sorozatokba a tudományos-fantasztikus műfajban, mit tud a Tales from the Loop? Nekem elsőre a Dark, a Netflix német gyártású sorozata jutott eszembe, mert lehet, hogy a Tales from the Loopot a vidéki Svédországból áthelyezték a vidéki Amerikába, de mégis van benne valami hihetetlenül európai, és a két sorozat történetében is lehet kapcsolódási pontokat találni. Mivel a TFL a nyolcvanas években játszódik, gyerekek a főszereplők és ugye van egy földalatti kutatólabor is, az embernek önkéntelenül is eszébe jut a Stranger Things, de ennél a nosztalgia sokkal finomabban van jelen, felesleges popkulturális utalásokat vadászni, a laborban pedig nem orosz kémek dolgoznak, hanem egyszerű hétköznapi emberek. 

A kutatólabor alapítóját alakító Jonathan Pryce is megtette a tétjét, szerint ez a sorozat leginkább A mi kisvárosunk modern verziója, hétköznapi emberek hétköznapi problémáiról szól, a Loop csak nekünk tűnhet különlegesnek, Mercer lakóinak a szeme is alig rebben, ha egy termosznak tűnő tárgyról kiderül, hogy babrálni lehet vele az idővel. Lehetne párhuzamot keresni persze az FX egyik legújabb sorozatával, a Devs-zel, de talán a Black Mirror nevével találkozunk a legtöbbször szerte az interneten. Az összehasonlításnak csak részben van értelme, a technológia itt nem olyan aktív szereplő, csak díszlet, kellék, és antológiának is csak némi jóindulattal hívhatjuk, hiszen a főbb szereplők ugyanazok, ráadásul érdemes sorrendben haladni, mert vannak kis apró mozzanatok, amik összefűzik a részeket. A sorozat alkotója, Nathaniel Halper szerint persze ugrálhatunk is az epizódok között, így is teljes lehet a történet, de sokkal nagyobb élményt jelent a sorozat, ha a puzzle minden darabja sorban a helyére kerül. 

Halpert (Legion, Gyilkosság) a producerek keresték meg a sorozat ötletével, és miután megmutatták neki Stålenhag illusztrációit, igent mondott, hiszen nem mindennap van az embernek lehetősége arra, hogy festmények alapján alkosson meg egy világot. Amennyire tudott, egyébként megpróbált hű maradni képi világhoz, és vannak olyan jelenetek, amik szinte pontos másolatai egy-egy Stålenhag műnek. Ugyan Halper sem akart jobban belemenni a technikai részletekbe, nem akart elmélyedni a kutatóintézet háttértörténetében,de úgy gondolta, a sorozatban fizikai valójában is szerepelni fog Loop és annak magja, amit Stålenhag nem festett meg. Ezt a feladatot Phil Messinára bízta, aki dolgozott Éhezők viadala egyik részén és a 2002-es Solarison is.

Apropó Solaris, Halperre saját állítása szerint a sorozat készítésekor olyan ismert filmesek voltak hatással, mint Andrej Tarkovszkij, Ingmar Bergman vagy Krzysztof Kieślowski. És a stáblistán is szerepelnek ismertebb nevek, az első epizódon David Fincher kedvenc operatőre, Jeff Cronenweth dolgozott, a negyedik részt a Pixar egyik nagyágyúja, Andrew Stanton rendezte, az utolsó részt pedig Jodie Foster jegyzi, a sorozat zeneszerzőjének pedig Philip Glasst kérték fel, akit már háromszor jelölték Oscar-díjra, és aki olyan előadóművészekkel dolgozott együtt mint Mick Jagger, Leonard Cohen vagy Aphex Twin. 

Nathaniel Halper szerint a sci-fi filmek előszeretettel alapoznak a félelemre, a dühre, amit az új vagy ismeretlen technológia vált ki belőlünk, és a szereplőket ide-oda rángatja a történet. Ő nem akart a modern idők kihívásaira reagálni, amit mondjuk az internet vagy a közösségi oldalak jelentenek, nincsen osztályharc, közelgő világvége, fenyegetés a űrből, és igazából semmit nem nagyon tudunk meg a Loop történetéről, illetve arról sem, hogy miért vannak a város környékén mindenhol elhagyott, rozsdásodó találmányok, hogy a kutatók pontosan milyen felfedezéseket tettek. De ez mind szándékos, Halper szerint felfalná a történetet, ha túlságosan elmélyülnénk ezek kibontásában. Ahogyan Stålenhagnál, a tudományos-fantasztikus díszlet csak azért van, hogy felnagyítsa, aláhúzza az ember belső, érzelmi utazását, a karakterfejlődést, hogy az univerzum felfedezése valójában a bennünk rejlő univerzum felfedezését jelenti, azt segíti. Itt jegyeznénk meg, hogy Halper szerint ez a sorozat nem szentimentális, amivel azért lehet vitatkozni. 

Például azért, mert az érzelmi utazás olyan tanulságok megszerzése, miszerint tanulnunk kell a múlt hibáiból, hogy azokat ne ismételjük meg, hogy vigyázzunk mire vágyunk, mert könnyen lehet, hogy amikor az álmunk teljesül, rá kell jönnünk, hogy tévúton jártunk, hogy a tetteinknek igenis következményei vannak, és ezekért előbb-utóbb felelősséget kell vállalni, és hogy az emberi élet mulandó, ez a természet rendje. Ezekhez a tanulságokhoz pedig hosszú, lassan folydogáló, álomszerű részekben jutnak el a történet főhősei. Aki nem szereti, ha a szereplők hosszan néznek a távolba, a nagy hallgatásokat, a tőmondatokban zajló kommunikációt, hogy a kamera elidőzik egy arcról legördülő könnycseppen, akiknek nem elég az, hogy szinte egyetlen akciójelent van, amikor két robot a háttérben, a kamera által homályosan megverekszik, annak lehet, hogy nem ez lesz a kedvenc sorozata. Pedig ami a képi világot illeti, ez a sorozat ugyanolyan gyönyörű, mint a képek, amik ihlették, de hogy ez a fajta, szó szerint vizuális történetmesélés működik-e televíziós sorozatként, az jó kérdés. De

– hangzik el a hatodik részben többször. 

Hogy lesz-e folytatás, azt egyelőre még nem tudni, az Amazon egyelőre nem adott ki közleményt arról, hogy megrendelték volna a második évadot, de ez persze nem jelenti azt, hogy később sem fogják. Mind a kritikusok, mind a közönség felől vegyes, de nem annyira lelombozó visszajelzések érkeztek: a Rotten Tomatoes szerint az újságírók 74 százalékra értékelték a sorozatot, a nézők pedig 81 százalékra, az iMDB-n is 7,5 pontot kapott a tízből, szóval lehet reménykedni.

Persze egy világjárvány kellős közepén nehéz is előre tervezni, ráadásul már az első szezonban is voltak kisebb döccenők, elmaradt több szakmai rendezvény is, ahol bemutatták volna a Tales from the Loopot, például a márciusra tervezett, SXSW fesztivál. Nathaniel Halper azért így is szerencsésnek tartja magát, hiszen az Amazon-premiert nem kell elhalasztani. Ő egyébként nem zárkózik el attól, hogy folytatódjon a történet, rengeteg lehetőséget lát még az alapszituációban, egy földalatti kutatólaboratórium megannyi különleges jelenséget tud még produkálni.