A Life magazin alapítóanyjának is szokták nevezni, hiszen nemcsak a szerkesztőség egyik első tagja, és első női fotósa volt, de ő készítette az első szám címlapképét is. A továbbiakban is úttörőnek bizonyult az élete minden területén: ő volt az első külföldi, aki fotózhatta a szovjet ötéves terv eredményeit, az első női haditudósító, akinek még azt is megengedték, hogy a tűzvonalban dolgozzon. Elsőként jutott el a haláltáborokba, utolsóként interjúzott Gandhival a letartóztatása előtt.

A fotózás már fiatalon a hobbija volt, saját maga fejlesztette ki azokat a technikákat és a formátumokat, amiket a későbbiekben használt, ebben mérnök apja volt a segítségére, akivel a fotólencséket tanulmányozták. Elpusztíthatatlan Maggie-nek is nevezték, mert gyakran keveredett tűzharcba, hajóját megtorpedózták, zátonyra futott az Északi-sarkkörön, és úgy kellett kihúzni a Chesapeake-öbölből, amikor motorbalesetett szenvedett. Ezekből is csak az elszalasztott fotókat sajnálta: “Minden fotós számára a legszebbek az el nem készült képei, és én sem vagyok kivétel. A leggyönyörűbb kép a szemeim előtt az volt, amikor a mentőcsónakban hánykolódva néztük végig, ahogyan elsüllyed a hajónk.”

Erősen baloldali nézeteket vallott, a Lifeban is ismert volt szociális elkötelezettsége. Harcolt a művészek állami támogatásáért, a feketék megkülönböztetése és a fasizmus ellen, több kommunista szervezet tagja volt. Először csak kritizálták gondolkodásmódja miatt, később a McCarthy-érában az Amerikaellenes-tevékenységet vizsgáló bizottság többször is kihallgatta.

Kétszer házasodott, kétszer vált, nem voltak gyerekei, a Life magazin volt a családja, amikor kiderült, hogy Parkinson-kórtól szenved, a szerkesztőség tartotta benne a lelket és anyagilag is támogatta. Utolsó éveiben visszavonult és önéletrajzát írta, az életéről készült filmben Farrah Fawcett alakította. (A Gandhi életéről készültben pedig Candice Bergen.)

40 ezer szudétanémet náci karlendítéssel köszönti a cseh Konrad Henlein beszédét. 1939-ben Bourke-White egy egész könyvet írt a náci megszállás előtti Csehszlovákiáról A Dunától Északra címmel. A válság hatására kezdett komolyan politizálni, a fotó szerepét elvitathatatlannak tartotta a demokrácia megőrzésében. "Az embereknek tudniuk kell, hogy mi történik körülöttük, és a fotó megmutatja nekik. Úgy hiszem, a fasizmus sem tudott volna előretörni Európában, ha sajtószabadság lett volna, és az embereket rendesen tájékoztatták volna a hamis ígéretek helyett." (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

Margaret Bourke-White volt az első nyugati újságíró, aki eljutott a Szovjetunióba, író férjével 1941-ben érkeztek, így ő volt az egyetlen külföldi fotós Moszkvában a német csapatok támadása idején. A nagykövetség épületéből fotózta az eseményeket: a képen a Vörös tér bombázása látható. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

A bombázások másik arca, amikor nincs lehetőség a követség épületébe menekülni: fáradt orosz munkások az óvóhelyen a légiriadó alatt. (Fotó: Margaret Bourke-White. / Europress / Getty)

Úttörőnek számít abban is, hogy ő volt az első női haditudósító, a Life magazinnak és a légierőnek egyaránt készített képeket. Amikor a szövetségesek áttelepültek Afrikába, azonnal jelentkezett a feladatra, de a repülést túl veszélyesnek találták, hajóval kellett mennie. A hajót azonban német támadás érte, egy mentőcsónakban vészelte át az éjszakát, ahol azon bosszankodott, hogy a sötétben nem tud fényképeket készíteni. A britek reggel mentették meg őket, ez a fotó már a sikeres afrikai partraszállás után készült, Martha Raye komikus szórakoztatja a katonákat. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

Mindig is nagyon vágyott arra, hogy egyszer részt vegyen egy bombázáson, de ezt csak férfiak számára engedélyezték. Végül neki is összejött, hogy megörökítse a bombázás harmadik arcát: a legénység védőöltözetben és oxigénmaszkban felfegyverkezve pásztázza a teret. (Fotó: Margaret Bourke-White. / Europress / Getty)

És a bombázás vége: az amerikai bombázó a célterület fölé ért, a fekete füst mutatja a találat helyét. (Fotó: Margaret Bourke-White. / Europress / Getty)

Egy másik szemszög: a kölni Hohenzollern-híd maradványai a bombázások után. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

Amerikaiak fülüket befogva lövik a rakétákat, míg egy társuk telefonon kapja az utasításokat és a német csapatok pozíciójáról szóló információkat. Az olasz front, 1945-ben. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

Ugyanez a felállás britekkel: három angol katona távcsővel figyeli a célpontot, közben társuk telefonon tartja a kapcsolatot a támaszponttal. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

A náci Herbert Plevoets, Hitler kapcsolattartója letartóztatása után. A náciellenes ifjúsági szervezet megszégyenítésként lenyírták a haját. (Fotó: Margaret Bourke-White. / Europress / Getty)

Egy német nő megölte két gyerekét, majd végzett magával is, amikor megtudta, hogy férje életét vesztette a városvédő harcokban. A holttesteket egy lepedővel takarták le. A háborús tudósításai során szerzett megrázó élményeit Bourke-White önálló könyvben dolgozta fel, címe: Drága szülőföld, nyugodj békében! (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

Három háziasszony Berlin szétbombázott központjában. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

A második világháború vége felé, amikor egyértelművé vált, hogy a Harmadik Birodalom megbukott, a szövetségesek megtorlásától tartva óriási öngyilkosság-hullám söpört végig Lipcsén. A polgármester, a náci part tagja ciánkapszulával végzett magával, amikor az amerikai csapatok betörtek a városba. Felesége és lánya is követték példáját, a városházán vetettek véget életüknek. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

Bourke-White volt a haláltáborok első fotósa, korábban még senki sem tudósított az ott folyó borzalmakról. "A fotózás megkönnyebbülést jelentett, mert egy fajta védőburkot vont körém és a látottak közé." A képen a buchenwaldi tábor foglyai láthatóak a felszabadításkor, Kertész Imre így írt erről a Sorstalanságban: "Én is roppant örvendtem, igen természetesen, annak, hogy szabadok vagyunk, de hát nem tehettem róla, ha másfelől viszont arra kényszerültem gondolni: tegnap ilyesmi még nem fordulhatott volna például elő. Már sötét volt odakint az áprilisi este, Pjetyka is visszaérkezett már, kipirulva, fölhevülten, ezer érthetetlen szóval tele, amikor a hangszórón át végre ismét a Lagerältester jelentkezett. Ezúttal a volt Kartoffelschälerkommando tagjaihoz fordult, kérve őket, szíveskednének elfoglalni régi helyüket a konyhán, a tábor valamennyi többi lakóját meg arra kérte föl, hogy maradjanak, akár az éj közepéig is ébren, mivel erős gulyásleves főzéséhez látnak számukra máris hozzá: akkor dőltem csak megkönnyebbülten a párnámra vissza, akkor engedett csak föl valami lassacskán bennem, s akkor gondoltam csak – meglehet, először komolyabban – magam is a szabadságra. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

A képek az egész világot megrázták, még a Life magazin is megszegte azt az elvét, amely szerint nem közölnek "a nyugalom megzavarására alkalmas" képeket - így a második világháború szörnyűségei is ismertek lettek a világ számára. A képen buchenwaldi halottakat tolnak egy kocsin. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

Hermann Göring a második világháború végén megadta magát az amerikaiaknak, majd egy titkos amerikai táborba vitték kihallgatásra. A képen 50 háborús tudósító faggatja egy kertben, ő pedig izzadó arcát törölgeti. (Fotó: Margaret Bourke-White / Europress / Getty)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!