Elkezdték a háború előtti házak visszaépítését a budavári Burg Hotel helyén

2023.06.01. 17:07

Volt egyszer egy Diplomataház

Talán sokak által ismert tény, hogy 1944 decemberében ez a Nagyboldogasszony (Mátyás) templommal szemben álló három lakóépület a szovjet aknatalálatoknak köszönhetően annyira megsérült, hogy 1948-ban le kellett bontani.

Mivel ez a terület a Várnegyed legexponáltabb pontja, így a Diplomáciai Testület Ellátó Iroda (DTEI) óhaja alapján a fogíjra egy olyan vendégházat akartak felépíteni, amely egyrészt kiszolgálja a hazánkba érkező másod- és harmadvonalhoz tartozó külföldi diplomatákat, illetve „megfelelő regenerálódást biztosít” a külhoni szolgálatról visszarendelt magyar külügyéreknek is. A kezdeti elképzelések szerint az emeletek a külszolgálat, a földszint pedig az Idegenforgalmi Hivatal kezelésébe került volna.

Az 1962-ben meghirdetett nyilvános tervpályázatot a Középület Tervező Vállalat (KÖZTI) két munkatársa, Jánossy György és Laczkovics László építészpáros nyerte meg.

A tervezők egy olyan épületet terveztek meg a szabálytalan telektömbre, amelynek lépcsőzetes kialakítása kicsit hasonlított az mezopotámiai zikkuratokra és a gótikus templom támpillérjeire is.

A régészek kimutatták, hogy a középkorban egy szűk sikátor húzódott az Alabárdos étteremnek is helyt adó szomszédos épület oldalában, így a Jánossy–Laczkovics-páros visszaállította ezt az egykori utcácskát – ahol a kiásott középkori maradványokat beépítették a tűzfalba. A huszonhat szobás Diplomataházat 1971 és 1981 között építették fel. Szintén ekkor avatták fel az ingatlan térre néző homlokzata előtt Makrisz Agamemnon görög származású szobrász Kürtös hírvivő című alkotását.

Lázár György miniszterelnök regnálása alatt a Diplomataház híres-hírhedt szerelmi fészekként működött.

A nyugati blokkba tartozó államok másodvonalbeli politikusait, valamint a Világbank (IMF) képviselőit sokszor invitálták magyar vendéglátóik ebbe az épületbe egy kis éjszakai lumpolásra. Természetesen a hírszerzés nemcsak bepoloskázta a szobákat, hanem olyan női ügynököket is szolgálatba állított a nép nevében, akikkel kompromittáló erkölcsi akciókat is végrehajthatott a külföldi politikusokon, bankárokon. Levéltári dokumentumok alapján az 1981-ben megkapott IMF-hitelt az itt tevékenykedő belügyi lányoknak köszönhetjük.

A rendszerváltás után az Ámor-házként is ismert sarokház háromcsillagos szálloda lett. A Burg hotel huszonegy évig működött a falak között, majd az épületet 2019-ben megvette a Magyar Nemzeti Bank ingatlankezelője, a Pallas Athéné Domus Meriti Alapítvány (PADME), amely a bontás mellett tört lándzsát. Bár az épületet több szakmai szervezet, fórum és építész helyi és fővárosi védelemre javasolta, a kormány a hangos tiltakozások ellenére nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek minősítette a beruházást – és megengedte a sarokház lebontását.

A PADME a telekre egy olyan konferenciaközpontot (PAKK) vizionált, amely mellett elfér egy kávézó, az előadók szálláshelye, illetve az alapítvány iroda-, oktatási és kulturális centruma is. A tervezési munkálatokra felkért Reisz Ádám építész vezette RAPA Architects ekkor javasolta: úgy építsék vissza a háború előtt itt állt három lakóházat, hogy azok ne csak az alapítvány igényeinek feleljenek meg, hanem a Diplomataháznál koherensebben illeszkedjenek a vári szövetbe.

A tavaly publikussá vált tervek szerint azonban nem beszélhetünk a régi épületek visszaépítéséről vagy azok pontos rekonstrukciójáról.

A különösebb építészeti és építéstörténeti jegyekkel nem rendelkező házak csak részlegesen kapják majd vissza kulisszahomlokzataikat. Jó példa erre, hogy az egykori Szentháromság tér 7. szám alatti Érczhegyi-bérház azért nem kapja vissza második emeletét, hogy szintkiosztásával jobban passzolhasson a szomszédos, Országház utca 2. szám alatti lakóház tagozataihoz.

A Pallasz Athéné szobrával egykor szemben álló, kiugró sarokerkéllyel rendelkező Sadrovitz-ház egy olyan új félköríves záródású kaput kap a Szentháromság tér felől, amely sosem volt ott. A régi Városházával szemező Szentháromság utcai kétemeletes Grueber–Toroczkai-ház se az 1937-es átépítés utáni küllemét fogja megkapni, hanem az azt megelőzőt. Érdemes felidézni a díszletfalként részlegesen visszaépíteni kívánt házak múltját.

A volt Érczhegyi-bérház (Szentháromság tér 7.)

Az egykori telek helyén eredetileg két apró középkori ház állt, amelyek közül a délebbit a Mátyás-templom gondozását is viselő domonkos nővérek birtokolták. Ezek az ingatlanok az 1686. évi ostrom során annyira megrongálódtak, hogy újjáépítésük a XVIII. század elején már barokk stílusban történt meg. Az eredetileg 93-as és 94-es házszámmal ellátott épületeket 1824-ben úgy építették egybe, hogy házszámozásukat meghagyták.

Érdekesség, hogy míg 1848 márciusában az Országház utcához közelebb eső házrészben a Királyi Erdészeti Hivatal egyik meghatározó alakja, Hüber Jakab erdőmester élt, addig a déliben a híres-neves dr. Christen Ferenc városi főorvos.

Érczhegyi Ferenc udvari könyvkötőmester és felesége, Ott Mária könyv- és papírkereskedő 1865-ben vette meg a két házhelyen elterülő házat. Ők ebben az évben csak annyit tettek, hogy Molnár Samu asztalos segítségével egy kirakatot alakítottak ki a homlokzaton, ahol az öreg könyvkötészeti munkásságát reklámozták. Érczhegyi úr már régi Budai Lövészegylet főlövészmestereként is tevékenykedett, amikor 396 négyzetméter alapterületű tulajdonára egy újabb szintet emeltetett. 

Az 1870-ben átadott emelet terveit Bárczy Imre építész készítette, aki ekkor formázta egységes, historizáló arculatúra a homlokzatot. Ekkor került díszkút is a belső udvar mértani közepére.

A bérházban leginkább irodatisztek, pénzügyi- és honvédelmi minisztériumi dolgozók, valamint hivatalnokok éltek. A nevesebb lakók között tartották számon 1894-től dr. Jancsó Benedek történészt, publicistát, főgimnáziumi tanárt, akinek főbb művei a kisebbségpolitikai és a nemzetiségtörténeti írások voltak. Akadémikusként többek között ő jegyezte a Román irredentista mozgalmak története és Erdély története című szakkönyveket is.

Az ő szomszédja volt Szentmiklóssy Béla színész, elismert bonviván, Szabó Géza királyi tanfelügyelő, illetve a híres Ruszwurm cukrászdinasztiához tartozó Károly, aki századosként szórta a cukrot a kávéjába a Honvédelmi Minisztérium kantinjában. Szintén a jellegtelen küllemű, tucathomlokzattal rendelkező bérház lakója volt a későbbiekben Degel Frigyes mérnök, budavári orgonista, báró dr. Natorp Tivadar jogász, a Pénzügyminisztérium főtanácsosa, aki számos könyvet írt a dohánypiac szabályozásról, megadóztatásáról, illetve, hogy miért rossz ízű a pesti szivar. Őt jóval később a kommunisták Jászkisérre telepítették ki.

Szintén itt élt Szabó Vladimir pedagógus, jelentős festőművész, grafikus és könyvillusztrátor. A házban működött Kellner H. Jenő divatáru üzlete, Lantos Dávid illatszer és háztartási cikk boltja, valamint Mayer Bálint fodrászata is.

Érdekesség, hogy IV. Károly 1916-os koronázása alkalmából a ház akkori úrnője, Trübswetter Irma Jozefa olyan jó üzleti érzékkel rendelkezett, hogy a Szentháromság térre néző ingatlana összes ablakát darabonként 2500 koronáért kiadta a ceremóniára kíváncsiaknak –18 nyílással számolva ez igen komoly összeget fialt.

Ha a 45 ezer korona vásárlóértékét 2023-ra vetítenénk, akkor ez 52,1 millió forint bevételt jelentett Trübswetternek.

Kertész Mihály, a Casablanca című filmjéért később Oscar-díjjal jutalmazott Michael Curtiz rendező korabeli filmfelvételein jól láthatók az ablakokban gubbasztó fejek.

Az Érczhegyi-bérház 1944 decemberében olyan súlyos károkat szenvedett, hogy 1948-ban lebontották. A megüresedett telken 1959-ben folytattak ásatást Lócsy Erzsébet régész vezetésével. Ekkor találták meg a sziklára épült téglaboltozatos középkori pincerendszer támfalait és egy gótikus ajtókeret maradványait is. 

A volt Sadrovitz-ház (Szentháromság tér 8.–Szentháromság utca 1.)

Az egykori Szentháromság tér 8. szám alatt a török hódoltság idején anatóliai rézművesek és üstkészítők éltek. A törökök kiverése után a bécsi adminisztráció 1692. január 5-én azzal a feltétellel adta oda ingyen ezt a romos házhelyet Michael Sadrovitz (Sauttervitz) szűcsnek, hogy a német nyelvterületről érkező mesterember pár év alatt egy elfogadható lakóházat építtet fel ide. Az épület nagy valószínűség szerint a szemközti régi Városháza kialakítását is levezénylő Johann Hölbing építőmester tervei alapján készül el.

Alig egy évtizede állt csak a takaros, ám puritán küllemű sarokház, amikor a többi budai házzal együtt ez az ingatlan is leégett az 1723-as nagy budai tűzvészben. Felújítása jócskán elhúzódott. A középkori alapfalakkal és délről nyíló kőboltozatos pincével rendelkező ingatlan csak 1770 és 1774 között nyerhette el végső formáját. 

Matthias Nöpauer tervei alapján ekkor lett barokk stílusú és emeletes a házikó, valamint szintén ekkor kapta meg tüneményes sarokerkélyét is, amely a régi Városháza Nagyboldogasszony (Mátyás-) templom felé néző zárt erkélyének egyszerűbb kialakítású párja volt.

Mivel a 141 négyzetméter alapterületű épület megtartotta középkori beosztását, így szűkös helyiségei nem sok családnak nyújtottak kényelmes otthont. A 14 kisebb-nagyobb helyiséggel, zuggal rendelkező épület 1805-ben lett Radics Arzén italkereskedő tulajdona, akinek Zöld vadászhoz címzett fogadója a Hűvösvölgyi út 32. szám alatt működött.

Az 1848-as szabadságharc idején Svirák Pál mészáros birtokolta a házat. A XIX. század végén már dr. Soós Kálmán ügyész zsebében lapultak a bejárati kulcsok. Őt váltotta Grünwald Samu rövid- és divatáru kereskedő, akinek boltja a tér felé nézett.

Budapest ostromáig persze jó sok üzlet működött a sarokházban. Érdemes megemlíteni Klimon Erzsébet és Kutas Lajosné tejkereskedéseit, Lantos Gyula cipőjavító műhelyét, Lengyel Zsigmond divatáru kereskedését, Kotzián Miklós kávé- és csokoládéboltját, valamint Farkas Jenő női és úri ruhaboltját. A ház lakói különösebben nem voltak közismertek. A két említésre méltó név talán csak Schlott János ezredes és Balassa József százados lehetne, de ők sem csináltak semmi különöset.

Az épületet 1901-ben vette meg Budapest városa, akik kezdetben itt alakították ki a Mátyás-templom plébániáját és a kerület tisztiorvosi rendelőjét. Praktikus okok miatt szintén itt kapott két szobát az önkormányzat temetkezési intézete is. 1941-ben szintén itt helyezték el a budavári barlangrendszer feltárásában elévülhetetlen érdemeket szerző Magyar Barlangkutató Társulat központi irodáját és a Légoltalmi Liga 1. számú kirendeltségét is.

1921-ben kisebbfajta szenzációnak számított, amikor dr. Kismarty-Lechner Jenő építész, jeles szakíró a ház építéstörténeti múltja után kutatva, megállapította, hogy 

az épület sarkára elhelyezett sarokkő lényegében nem vastag mészréteggel bekent kerékvetőkő, hanem egy Mátyás király korából származó díszesen kifaragott vörös márványból készült erkélytartó gyámkő.

Miután a követ kibontották és múzeumban elhelyezték, majd egy műkővel pótolták hiányát, az épületet 1928-ban műemléknek nyilvánították.

A ház egyre romosabb állapota és a plébánia terjeszkedése miatt a főváros 1944-ben döntötte el, hogy lebontatja Michael Sadrovitz többszörösen átépített barokk stílusú házát, de a terv végrehajtását megakadályozta a műemlékvédelem. A drákói szigor miatt ekkor döntötte el az önkormányzat, hogy a csákányozás helyett inkább felújítják a sarokházat, amelyre a testület el is különített 620 ezer pengőt.

A rekonstrukciót azonban megakadályozta a világháború. A főváros ostroma alatt az épület két szovjet aknatalálatot is kapott, megmentése reménytelen lett. A ház 1947-es bontása után H. Gyürky Katalin vezetésével 1959-ben régészeti feltárást végeztek.

A volt Grueber–Toroczkai-ház (Szentháromság utca 3.)

A török kiverése után az egykori Sütő utca 101. számú házhelyet 1696-ban szintén azzal a feltétellel kapta meg ingyen Hans Kaspar Grueber cipész az adminisztrációtól, hogy egy éven belül lakhatásra alkalmas házat épít fel az üszkös romok helyén. A kikötést valószínűleg határidőre teljesítette a lábbelis, mert 1716-ban már Johann Schneider cipész tulajdonaként volt ismert a ház. Ő Martin Gabriel Richter puskaművesnek és nejének adta el az ingatlant, amelyet örökség címen 1719-ben szerzett meg Gabriel Vossmayer szíjgyártó, aki még ebben az évben el is adta tulajdonát Jakob Maurer fürdőmester-seborvosnak. Ez a ház szintén leégett az 1723-as tűzvészben.

A 119 négyzetméter alapterületű ház 1841-ben lett kétemeletes és copf stílusú Patronovics Mátyás dohánykereskedőnek köszönhetően. Arányi Lajos orvos 1877-ben így írt az ekkor már Verdebrer Máté birtokolta épületről:

Ezen, csupán kétablaknyi széles háznak csak egy benyúló boltozata van és az a földszint. A földszinti helyiség csak egy kapualjból áll, mely félkört képez.

Verdebrer Máté 1879-es halálával először középső fiára, Antalra, majd az ő 1893-as távozásával lányaira, Katalinra és Rózára szállt a tulajdonjog. Tőlük vette meg a házat a főváros 1911-ben, hogy itt alakíthassák ki az I. kerületi önkormányzat adószámviteli- és a lakáshivatalát.

Toroczkai Wigand Ede jeles építész-festőművész kezdeményezésére a fővárosi közgyűlés 1935-ben döntötte el, hogy ezt a piciny irodaházat Székely Múzeummá fogja átalakíttatni.

Az új kiállítótereket a mérnök Erdélyből származó népművészeti ipartárgy gyűjteményével akarták berendezni. A több száz darabból álló kollekció, azaz népi bútorok, székek, asztalok, szekrények, székely használati tárgyak, valamint a szakíró több ezer darabból álló művészettörténeti és néprajzi vonatkozású terveinek és rajzainak egy része itt kapott volna publicitást. A főváros költségén létrehozott új múzeumért cserébe Toroczkai Wigand Ede kormányfőtanácsos felajánlotta a Gül Baba utca 24. és az Úri utca 17. szám alatti házainak tulajdonjogát.

Az épület átépítését a néprajzi gyűjtemény felajánlójának tervei alapján kivitelezték. Az 1936 és 1937 között lezajlott munkálatokat Kovatsek Ferenc építőipari cége bonyolította le.

Az épület ekkor kapott markánsabb copf stílusjegyeket és új félköríves záródású főbejáratot, amelynek kovácsolt vasból készült kapuját az építész Gül baba utcai házából szállították át ide.

A fővárosi Székely Múzeum földszintjén kialakították egy 5,6x7,25 méteres hallt is, amelynek a közepére egy kis méretű medence is került.

Az utcafronttól távolabbi helyiségekben alakították ki a konyhát és a szeneskamrát. Az első emeleten Toroczkai privát lakása kapott helyt. Kétablakos szobája a Szentháromság utcára nézett. Ez a helyiség mögött alakították ki az építész alvófülkéjét, a lépcsőn túl pedig a cselédszobát és a lomtárt. A két szobából álló múzeum a második emeleten működött. Az utcafront felőli helyiség volt a műterem, az udvarra néző szoba pedig a kiállítási tér, Mivel az átépítés alatt feltárták a ház alatt húzódó középkori alagutak egy részét is, így 1939-ben a pincét és az úttestet Barcsay János terve szerint alátámasztották és megerősítették.

A főváros költségén működtetett Toroczkai-féle Székely Múzeum nem sokáig működött az épületben. Bár a kiállítási tárgyakat nem pakolták el, ám az épület 1941-től már a menekültügyi kormánybiztos hivatalaként működött az ostromig, amikor is a szomszédos házba 1944 decemberében becsapódott szovjet aknáknak köszönhetően az 

ingatlan nagyobbik része is megsemmisült az Erdélyből származó népművészeti tárgyak zömével együtt.

A ház 1947-es bontása után a régészeti feltárást szintén 1959-ben végezték el, de az ásatásvezető itt már Lócsy Erzsébet volt.