Rántott az istenadta, nehéz neki ellenállni
További Degusztátor cikkek
Betévedtem a Belvárosba. Nagyon szomorú és lehangoló. Nem kell bizonygatnom, hogy általában a fővárosok történelmileg kialakult belvárosai csillognak-villognak, mindenből a legjobbat mutatják, fényesített gyöngyszemek. Hogy volt-e valaha is a budapesti Belváros ilyen, azt csak némi elfogultsággal lehetne állítani, de az tény, hogy a repedező szocializmus idején ha egy turista idetévedt, a Belváros láttán akár azt is gondolhatta, hogy nem is olyan rossz dolog a szocializmus, ha ilyen atmoszférát képes teremteni. Ez volt a bádog Bécs.
Azt gondolnánk, hogy a kapitalizmus körülményei között mindez felértékelődik, egyrészt az ingatlanok értéknövekedése miatt, másrészt vonzó üzleti negyeddé alakítható, és gasztronómiailag is fejleszthető. Mindez nagyjából meg is történt, azzal a különbséggel, hogy sikerült a totális igénytelenség és gagyizmus irányába lezülleszteni ezt a negyedet.
Minden második üzlet zárva van, ami nyitva, azokról jobb nem beszélni, persze ez is a kapitalizmus, nem vitás, nyilván a keresletnek megfelelő üzleteket nyitnak, de ez egy ördögi kör, mert minél inkább züllik lefelé, annál inkább az erre igényt tartó népséget vonzza.
A Váci utca sosem volt nyíltan a könnyűvérű nők vadászterepe, azt nem mondom, hogy a maga idejében ne virágzott volna az illegális prostitúció ezen a környéken, de sosem az utcán, hanem a környék patinás mulatóhelyein lehetett ilyen kapcsolatokra szert tenni diszkrét körülmények között. Manapság este a környék olyan, mint egy kamionparkoló. Viszont színes a választék.
Félig halott városrészben
Meggyőződésem, hogy a mindenkori városvezetésnek az lett volna a dolga, hogy ehelyütt a minőségi törekvéseket támogassa, azokat, amelyek ennek a kis városrésznek a felemelkedését szolgálhatták volna. Óvni kellett volna mindenáron a Belváros szimbolikus értékét, eleganciáját.
Félig halott városrészben bolyongok, ami még érték volt a múltból, annak már szinte nyoma sincs, a helyi fejlesztések koordinálatlan, fejvesztett kapkodásként értékelhetők csak, a privát iniciatíva féktelen tobzódása nincs tekintettel a hosszú távú érdekekre, lerabolják a helyet, majd sietve odébbállnak. Hiába van néhány kiemelkedőnek mondható fejlesztés, átalakítás, ha a többi romokban hever, így az előbbiek értéke is megkérdőjelezhető a közeg miatt.
Úgy éreztem, mintha valahol a harmadik világban egy pusztító polgárháború után sétálgatnék. Így érkeztem el a Belváros talán legszebb pontjára, arra a kis térre, amely minden bizonnyal keletkezése idején büszkén kelt versenyre a mintául szolgáló Párizs városának bármelyik hasonló terével. Jelenleg egyedül a széles bordó napernyő árnyékában megbúvó Gerlóczy kávézó teraszán üldögélő vendégek jelenléte emlékeztetett arra, hogy a város legvonzóbb pontján még van nyoma az életnek, hogy ez a háromszög alakú tér úgy-ahogy túlélte a pusztító nemtörődömséget. Közepén ott áll egy a galamboktól alig megóvott szobor, amely az egyesített Budapest első polgármesterét, Kamermayer Károly délceg alakját mintázza.
V alakban két keskeny utcácska vezet a térről a Semmelweis utca felé, telis-tele jobbnál jobb üzlethelyiségekkel, amelyek még a legnehezebb és nem sok reménnyel kecsegtető szocializmus idején is valamilyen értelmesnek tűnő tevékenységet vittek, valamit eladtak, szolgáltattak. Majd később butikok, galériák, régiségboltok voltak itt, meg egy népszerű delikáteszsajtbolt, akkor talán az első a városban, most pedig minden kihalt, fényüket vesztett koszos kirakatokkal, lehúzott, graffitizett redőnyökkel. Siralmas.
Van itt egy kávézó
De a Városház utca sem jobb, amely az egyik oldalról lezárja a teret. Az az utca, amelyben a legtöbb üres üzlethelyiség van, amelynek névadója Vitkovics Mihály, a V jobboldali szára, visszahőkölne, ha erre járna.
Ez a Vitkovics amúgy is az egyik kedvencem, Kazinczy jó barátja, a nyelvújítás egyik bajnoka, egészen addig elment – ez amolyan korsajátosság –, hogy amikor lefordította Kármán József Fanni hagyományai című regényét, nota bene az első hivatalosan magyar regénynek nevezhető korszakos művet szerbre, gondolt egyet, és a saját nevén adta ki 1816-ban. Senki nem kérte számon rajta, amúgy Vitkovics jogot végzett, a város egyik legkeresettebb ügyvédje volt, Deák Ferenc nála jurátoskodott.
A V másik szára is ügyvédről kapta nevét, Gerlóczy Károly, eredetileg Mattekovich, ő később Kamermayer mellett alpolgármestere volt az egyesített Budapestnek. Hát, ha a jelen nem sok jóval kecsegtet, akkor legalább merüljünk el a dicsőnek mondott múltban.
Ha már erre jártam, és panaszaim, bánatom ellensúlyozásaképpen a régi szép időkről álmodozom, akár be is térhetek az itt található egyetlen, a hely szelleméhez méltó, Gerlóczy nevét viselő kávémérésbe, hátha még mélyebbre merülhetek a múlt fényes kútjába. Intelligens patinája van ennek a helynek, tényleg lehetne Párizsban is, de mégis az a jó, hogy itt van, Párizs meg ott van, ahol van, és itt nem is lesz sose.
Itt dolgozik egy séf, aki néhanapján, ha jó kedvében van, külföldi, főleg londoni konyhai kalandjairól mesél. A rafináltan összeállított déli menü arról árulkodik, hogy köze van a helyhez. Az pedig, hogy egy bizonyos csillagos londoni étteremben a személyzet a krumplihéjat is megette, mert jobb híján azt kapták személyzeti ételnek, sütőbe rakták, sajttal besütötték, és nem panaszkodtak, annak az a tanulsága, hogy a tudásnak ára van, és a jó krumplinak jó a héja.
Intelligens zöldövezet
A menü azoknak szól, akik beérik egy könnyű és a pénztárcát is kímélő étkezéssel. Egy párizsi stílusú caféban kozmopolita ihletésű ételeket érdemes tartani, és ez még akkor is igaz, ha véletlenül a helyi, magyar illetőségű vendégek lennének többségben, de ez a verzió számításba sem jön, itt jószerivel csak turisták üldögélnek, és némi kíváncsisággal vegyes csodálkozással szemlélik a szomszédos bezárt üzlethelyiségeket, de aztán ők is, mint én, elmerülnek a menü tanulmányozásában.
Mi volna, ha kipróbálnám a cukkinicappuccinót, vagyis egy kellemesen felturbózott cukkinilevest, ami a kapucsínóhoz hasonlóan tejhabbal dúsítva készül? Egyszerű, de azért itt mégis egy hétpróbás séf irányítja a konyhát, aki a cukkinit diszkréten beízesíti petrezselyemmel, kaporral és bazsalikommal, nem lóg ki, de mégis ott lappang, és ha már bazsalikom, akkor a tejhab is kap egy keveset, csak úgy az íze miatt. Frissítő. Menükezdetnek biztató.
Gyógyító jellegű salátával folytatom, ma kifejezetten arra vagyok kíváncsi, hogyha – mint a legtöbb turista – három napra érkeztem volna Budapestre, és minden előzetes tervezés nélkül beestem volna ide, milyen kulináris benyomásokkal távoznék. A rizstészta, uborka, marinált tojás összetételű saláta nemzetiségét megállapítani nem lehet, talán éppen ez a vonzereje, ez nem egy orosz hússaláta, akinek, aminek általában joga van asztalhoz ülni, hogy ki legyen a négy égtáj, hanem a Gerlóczy Kávéház azon igyekezetét példázza, hogy lehet alkalmazkodni az idegenforgalmi elvárásokhoz intelligensen is, jó ízléssel.
Amúgy a sűrű uborkalé, amely körülveszi – nevezhetném gazpachónak is – határozottan keleties ízesítésű, gyömbér, menta, citromfű, méz, szója biztosan van benne, nem agresszív, inkább lágyan simogató, de sava is van, hasonló összetevők érezhetők a cukkini- és sárgarépaszálak dresszingjében is, ehhez friss zsenge zöldek is kerülnek, és végül a reszelt kemény tojás. Elég komplex kis kreatúra.
Kacsamell diós tésztával
Idáig el voltam a zöldekkel, de most már rátérnék valami szilárdabb, fehérjét tartalmazó falatkára is, mert továbbra sincs kedvem nehezebb ételekhez, bár, ahogy meglátom, hogy ebben a kedvezményes déli menüben kacsamell is van, ez az elhatározásom szertefoszlani látszik, de addig is, míg kitalálom, bevállalok egy borjúlolipop paradicsomsalsával néven felbukkanó apróságot.
De csak azért, mert rántott az istenadta, annak pedig nem tudok ellenállni, szerintem mások sem, legyen már valami bundás, ropogós itt a kietlenségben. Nem viszik túlzásba, három darab nyeles borzas golyó meg pikáns paradicsommártogatóból tevődik össze a kis előfogás. Nincs baja, a darált hús határozott ízesítésű, vendégbarát készítmény, akár gyerekeknek is adható, azért ez a vidám nyalókás forma. Nem lett megváltva vele a világ, de enném bármikor, legfeljebb elbújnék valahova, hogy meg nem lássanak a sznobok.
Mivel szilvás, diós tésztával adják a kacsamellet, nem tudok ellenállni, bár a kacsamellért nem rajongok, hacsak nem valamilyen jobb minőségű kacsáról van szó. Errefelé ritkán van alkalmam jobbfajta kacsához, de most kivételt teszek, próba-szerencse. Ez sem világmegváltó, de elmegy, előnye, hogy az állagára nem lehet panaszom, néhol a bőre nem elég ropogós, gondolom, sous-vide készítmény.
Aki evett már életében nemes származású kacsát, az mindig ahhoz fogja hasonlítani a többit, ez itt nem a nemes fajtából való, azt itt egy menüben nem lehetne megfizetni. Maradjunk a rögvalóságnál. Viszont a szilvás, diós tészta egy költemény. Kamermayer, Gerlóczy és Vitkovics is megnyalnák a tíz ujjukat utána.
Pierre gasztroesztéta.
A leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Rovataink a Facebookon