A kutyák kiszagolják, a gazdikat lenyúlják, mégis szerethető

Micsoda tévedés! Azt hinnénk, hogy aki abból él, hogy felkutatja a gasztronómia egyik aranyárban értékesíthető alapanyagát, a szarvasgombát, az tutira jómódú, gazdag, minimum milliomos. Szép házban lakik, autója pöpec, és olyan polgári életet él, amire a szíve mélyén minden ember vágyik. Ez utóbbi, mondjuk, még igaz is lehetne.

Ezzel szemben itt van ez a film, a forgalmazók a The Truffle Hunters angol cím után Szarvasgomba-vadászoknak fordítottak, így, kötőjellel, jóllehet a Magyar Tudományos Akadémia nyelvőrei Szarvasgombavadászok formában tennék közzé. De ezen most kár lamentálni, mert Michael Dwec és Gregory Kershaw 2020-as dokumentumfilmjében szembejön a valóság: hőseink idős, nem éppen fényűző életet élő férfiak, akinek, úgy tűnik, két szenvedélyük van:

• a kutyák, akik a szarvasgombát felkutatják,
• és önnön büszkeségük, mert nekik az élet így is jó.

De tényleg így is? És tényleg jó? Merthogy a szarvasgomba óriási üzlet, és nagyon úgy tűnik, hogy ez is annak a piaci folyamatnak a része, amiben a cél az: vegyél olcsón, add el drágán. 

Kicsit se romantika

Piemontban (Piedmont, Piemonte) járunk. Ez a szarvasgombák egyik legjobb lelőhelye Olaszországban, északra a Ligur-tengertől, irányban Svájc és Franciaország felé. A film lényegében mindenben a totális kontrasztja annak, amit a romantikus szarvasgomba-vadászatról gondolnánk.

Talán ezért is ennyire egyszerű a szarvasgomba-vadászat ábrázolása: 

• ezek a vadászok nemhogy idősek, de szinte aggok,
• a férfiak makacs vének,
• a szarvasgombát kereső kutyák családtagok,
• a kereskedők kapzsik,
• a szarvasgomba finom.

A dokumentumfilm drámája a párbeszédekben, a zajokban és a képi világban születik meg. Az öregek párbeszéde, a ritka nyelvjárás egyszerű és kényszerű világot tár elénk. Van a szarvasgomba, valahol az erdők mélyén, ezt megtalálni nagy élmény, de a kereséshez tudás, helyismeret és jó szimatú kutya kell.

Nem bonyolult. Annak legalábbis, aki abból él, hogy kimegy, kutat, begyűjt és elad. Olyan, mint hogy a szél fúj, az eső esik, a hétfőre a kedd érkezik.

Ám, s hogy ne legyen könnyű az élet, vagy legalábbis ennyire egyszerű, a szarvasgomba nem mindig mutatja meg magát, s ha így történik is, akkor sem biztos, hogy olyan értékes, mint ahogyan azt elvárják egy ilyen alapanyagtól. De ahogyan az eső sem hull mindig, és a szárazság sem jó, ha sokáig tart, a szarvasgomba is kényes lény. 

És megy az alku, a vetítés arról, hogy mi is számít jónak, minőséginek, ám ami az egyiknek az élet, a másiknak csupán kassza. Nem ugyanaz valamire rátalálni, vagy megvenni azt. Az élmény más.

Aggok bibliai megvilágításban

Talán ezért is alakult úgy, hogy az alkotók olyan képi világot teremtettek ennek ábrázolásához, amely szinte már bibliai karakterekkel dolgozik. Ezt a szinte festményszerű képkivágásokkal, a fények és árnyékok egyensúlyának megbontásával érik el, a látószög folyamatos változtatásával. Talán csak az a perspektíva zavaró, amikor a kutyák fejére rögzített kamera azt a valóságot próbája elénk tárni, amely már annyira szubjektív, hogy lényegében értelmezhetetlen. De még az is képes hozzátenni valamit a film hangulatához, amikor egy eb megrázza a fejét, és a látvánnyal együtt felborít mindent, a limbikus rendszerünket is megbillenti.

Az operatőri munka valóban olyan, mintha a film szereplői szentek volnának. Hisznek abban, hogy amit a természet ad, azzal illik tisztességgel bánni, a szarvasgombák lelőhelyének titkát éppen úgy vigyázzák, mint a keresztes lovagok a Szent Grál rejtekhelyét, és a szívük szakad meg, ha a kutyáik elpusztulnak, mert megeszik a mérget, amit valakik valamiért kitesznek az erdőbe. Mert ami képes rókát ölni, az elpusztítja a keresőt is.

Ebben a folyamatos küzdelemben hőseink tényleg úgy néznek ki, mint akik egykor John Lennon zenéjére keresték az örök szerelmet, megjárták Woodstock dombjait, motoron áthúztak fél Amerikán. Miközben őket a sorsuk eredjük peremére tapasztotta. Szívük tele van dallammal, szavakkal, ritmussal, és ezt le is írják, ki is dobolják magukból.

Ebben a filmben – amely nagy sikerrel futott a 2020-as Sundance Filmfesztiválon, és 2022. május 28-án a Pont Csopak pop-up kertmoziban is megtekinthető – benne van az elmúlás illata. De nem a fájdalmasé, mint inkább a törvényszerűé: semmi sem örök, semmi sem befejezett és semmi sem tökéletes.