Negyven éve rettegünk a csupafog, nyálkás szörnyetegtől

A nyolcadik utas: a halál, vagy pazar magyar címe nélkül az Alien ritka filmtörténeti klasszikus: összeolvasztott egy csomó mindent, ami előtte jött, de bármi megpróbálkozott valami hasonlóval utána, önkéntelenül is Ridley Scott horrorfilmjéhez hasonlították. Negyven évvel később még mindig halálra tudja rémíteni az embert, egyszerűen azért, mert egy jó film. Egy tökéletes organizmus - hangzik el a filmben a savat nyáladzó, gyilkoló szörnyre utalva, de Scott filmje is az, egy tökéletes, rémisztgetésre kifejlesztett, körömrágós, klausztrofób hullámvasút.

Amihez hiába készült még három folytatás, két Alien vs Predator-film, két előzményfilm, megannyi videójáték, képregény, és ki tudja még, micsoda, az első film ereje vitathatatlan. Úgyhogy a negyvenedik születésnapjára összeszedtünk pár dolgot, amit érdemes tudni róla.

Miből nőtte ki magát a film?

Az egyszerű válasz: egy felfújható labdából. Dan O’Bannon forgatókönyvíró a dél-kaliforniai USC egyetemre járt, ahol megismerkedett olyan filmesekkel, mint például a szintén ott tanuló John Carpenter, aki később a Halloweent és a Menekülés New Yorkból-t rendezi. Carpenter diplomamunkája egy sci-fi volt, gyakorlatilag az akkor még mindig bődületesen népszerű és nagyhatású 2001: Űrodüsszeia paródiája, a Sötét csillag, aminek a készítésében szereplőként, forgatókönyvíróként, vágóként, díszletesként O’Bannon is részt vett. Ebben a filmben történetesen szintén volt egy földönkívüli, amit egy strandlabdával sikerült megoldani a szuperalacsony költségvetés miatt. O’Bannon viszont csalódott volt a végeredménnyel, mert mégis csak egy vicc lett az egészből, ezért a bemutató után nem sokkal elhatározta, hogy szeretne egy sci-fit készíteni, de egy véresen komolyat. A véresen komolyat szó szerint értette, mert nekiállt annak, hogy kitaláljon egy horrorfilmet.

Viszont amennyire nem kedvelte ő maga a Sötét csillagot, a filmnek lett egy Európában élő rajongója: Alejandro Jodorowsky, aki éppen akkor próbálta meg tető alá hozni a híres-hírhedt Dűne-megfilmesítését. A szent hegyet és az A vakondot rendező kultrendezőt lenyűgözték az alacsony költségvetésű sci-fi díszletei, és azonnal lecsapott O’Bannonra, akit hónapokig Párizsba rendelt, hogy az amúgy végül kútba eső, nagyszabású adaptáción dolgozzon. Jodorowsky olyan volt, mintha nem is filmet akart volna rendezni, csak összeboronálni egy csomó ambíciózus művészt, hogy egymásból inspirálódjanak. Ez sikerült is O’Bannon esetében, akinek aztán a fiókban maradt sztoriját két, a Dűnén dolgozó művész inspirálta: Chris Foss illusztrátor, és H.R. Giger, aki a legnagyobb hatással lesz majd évekkel később A nyolcadik utas: a halál xenomorfjára. O’Bannon állítása szerint Giger rögtön azzal fogadta egy puccos francia szálloda lobbijában, hogy

Amennyire nagyszabású lett volna a Dűne, annyira látványosan omlott össze az egész film, O’Bannon pedig azzal tért vissza az Egyesült Államokba, hogy muszáj lesz eladnia egy forgatókönyvet, ha meg akar élni. Az eredetileg Star Beast (Csillagszörny) címen futó tervét írás közben nevezte át Alienre (azaz Idegenre), mert tetszett neki, hogy egyszerre főnév és melléknév is a szó. A forgatókönyv egyik hatalmas ötlete az volt, hogy a szörny nem valami kívülről jövő, ajtón dörömbölő típus lett, hanem O’Bannon úgy képzelte, hogy egy emberből fog kibújni. A tojásból kipattanó arctámadó, majd az egyik szereplő által "megszült" szörny már a könyv nagyon korai fázisában megvolt, és amikor házaltak a szöveggel, akkor ez volt az a két jelenet, ami meggyőzte az embereket, hogy ezt a filmet el kell készíteni.

De ez még bőven a Csillagok háborúja sikere előtt volt, mielőtt minden filmstúdió nagyköltségvetésű sci-fit szeretett volna készíteni. O’Bannonék is arra gondoltak, hogy az olcsó szemétfilmek atyjának, Roger Cormannak adják oda, aztán lesz, ami lesz. De a forgatókönyv eljutott Walter Hill rendezőhöz (aki addig két filmet rendezett, köztük a Gengszterek sofőrjét) és üzlettársához, David Gilerhez, akik nekiálltak gyúrni a szöveget, hogy a Fox stúdiónak beadhassák. Hill szerint a mellkasrobbantó nagyjelenet kivételével O’Bannon forgatókönyve elég pocsék volt, úgyhogy elkezdte alakítani: ő találta ki, hogy a túlélő nő legyen, ő adott nevet neki, ő adta a Nostromo nevét is, ő találta ki azt is, hogy az egyik karakter legyen android. Saját bevallása szerint Hill úgy állt a sztorihoz, hogy egy B-filmes alaphelyzetet megpróbált úgy kezelni, mintha minőségi dráma lenne, minőségi dialógusokkal. És amikor beütött a Csillagok háborúja, és Lucas filmje után mindenki kizárólag sci-fit akart csinálni, akkor a Fox kapva kapott a lehetőségen, hogy film készüljön az Alienből is. A rendező viszont nem Walter Hill lett, hanem Ridley Scott, aki addig csak egy filmet készített, a Párbajhősök című Joseph Conrad-adaptációt.

Vér és belsőségek

Ez volt Ridley Scott második játékfilmje, és utólag bevallotta, hogy nem volt mindig a csúcson, amikor a színészeivel kellett kommunikálnia. Az előkészületekben parádés volt, a temérdek terv mellett rengeteg skiccet és illusztrációt készített maga is, hogy lássa, hogyan tudja megtervezni majd a kész filmet, a karaktereknek több oldalas háttéranyagot készített, olyan részletekbe menően, hogy mivel foglalkoztak a szüleik, és hány küldetésen vannak túl. De Sigourney Weaver szerint a forgatáson már nehézkesen instruálta őket, egy adott pillanatban például őt szúrta le John Hurt helyett, mert egyszerűen nehezen bírta kritikával illetni a veterán angol színészt. Hurt egyébként nem az első választás volt Kane szerepére, az eredetileg kiválasztott John Finch olyan rossz bőrben volt, hogy pár nap után ott kellett hagynia a forgatást, később kiderült, hogy diabéteszes volt.

Weavernek szintén ezt volt az első komolyabb filmje (az Annie Hall legvégén feltűnik egy totálban), és a tapasztalatlansága meg is látszott a forgatáson, az addig főleg színpadi szerepekben játszó színésznő nehezen tudott lépést tartani azokkal a kollégákkal, akik szívesen improvizáltak. A Parkert játszó Yaphet Kotto állítólag gyakran megváltoztatta a szövegeit, felvételről felvételre, de még amikor a figura halálát kellett volna eljátszania, akkor is jött folyamatosan az ötleteivel, hogyan kellene túlélnie a jelenetet.

Apropó túlélés, A nyolcadik utas: a halál legnagyobb legendája az, hogy a híres szülésjelenetnél azért lepődik meg minden színész annyira, mert nem mondták el nekik, hogy mi fog történni, és minden rémült reakció igazi. Egyrészt ezt valószínűleg olyanok terjesztették el, akik semmit sem tudnak arról, hogyan készülnek a filmek: a színészek olvasták a forgatókönyvet, többször elpróbálták a jelenetet, és mivel ez az egész szekvencia több beállításból áll, amiket aztán összevágtak, újra és újra fel kellett venniük, szóval meglepetésként biztos nem érte őket, hogy John Hurt hasfalából egyszer csak előbukkan egy apró, harcias lény. Az viszont tényleg meglephette őket, hogy mennyi művér és belsőség fog távozni onnan, hiszen az efféle speciális effektusokat rengeteg idő, energia, és pénz újrapróbálni, ezért az előkészületek során ezt nem láthatták.

A Nostromo belsejét úgy építették meg a brit stúdióban, hogy egymásba kapcsolódjanak a szobák, azaz nem bontották szét őket, hogy kilépve máris a valóságba kerüljön az ember, hanem a kijárathoz át kellett sétálni az űrhajó többi, szűkös helyiségében is. A színészek elmondásai szerint ez sokat segített ahhoz, hogy összekovácsolódjanak, többször is együtt ebédeltek a hajó ebédlőjében.

Kivéve egy színészt, aki meg sem szólal az egész filmben, és akinek külön hintát kellett építeni, hogy egyáltalán le tudjon ülni. Ő volt Bolaji Badejo, aki a címbeli szörnyet játszotta.

Rolls Royce csövei és egy kígyógerinc

A szörny volt a legnagyobb probléma az Alien előkészületei közben. Mert az egy dolog, hogy H.R. Giger munkássága, egész pontosan a Necronomicon című albuma gyakorlatilag egy tervrajz volt a későbbi szörnyeteghez, ezt a lényt meg is kellett valósítani valahogy a fizikai valóságában. Mozognia kellett, járni, lopakodnia, gyilkolnia, szájat tátania, és mindeközben nem emlékeztethetett egy hosszú cukkinire, vagy éppen egy két lábon járó gumiemberre, aminek óriási fejét összecsukta egy metróajtó.

Scott az előzetes munkák során több lehetőséget is végigvett: készültek próbák táncosokkal, illetve egy olyan terv is volt, hogy három különböző mozgásművészt raknak egy gúnyába, és nekik kell majd összedolgozni. Egyik sem működött igazán. A megváltás akkor jött, amikor a szereposztásért felelősök egy londoni kocsmában meglátták a nigériai, majdnem 220 centi magas Bolaji Badejót. Badejo éppen grafikusnak tanult Londonban, és örömmel elvállalta a felkérést. Ami egyébként maga lehetett a pokol: a sisak annyira meleg volt, hogy a színész maximum 20 percet tudott eltölteni alatta, a mozgását taicsi és pantomim-oktatással fejlesztették, és a szörny farka miatt egy székre sem ülhetett le, ezért egy külön hintát készítettek neki, hogy egyáltalán pihenni tudjon. Badejónak megvolt a lehetősége, hogy a többi Alien-filmben is szerepeljen, de nemet mondott. 1992-ben, 39 éves korában halt meg sarlósejt-betegségben, Nigériában.

A szörny kinézete Gigertől jön, és ő tervezte a filmbeli megjelenését is, ami egy régi Rolls Royce  csöveit kombinálta kígyógerinccel és egy pénisz alakú fejjel. A lény szája körüli csillogó hatást síkosítóval érték el, Carlo Rambaldi trükkmester (aki ezért a filmért, majd pár évvel később az E.T.-ért is Oscar-díjat kapott) pedig olyan motorokat készített, amivel irányítani lehetett a szörny két száját is.

A tojás belseje pacalból és ökörbélből készült, amikor az arctámadót mozogni látjuk a belsejében, akkor igazából Ridley Scott két gumikesztyűs keze mozgatja a lényt. A John Hurt mellkasából kirobbanó szörnyhöz az inspirációt Francis Bacon 1944-os triptichonja, a Három tanulmány egy keresztre feszítés alsó alakjaihoz egyik figurája adta, ezen egy csirkeszerű lény látható, aminek csupa fog az arca. Giger pont ezért először egy csirkeszerű miniszörnyet készített, amit aztán Scott elvetett. Giger aztán egy kis munka után egy dínószerű lénnyel állt elő, amire Scott csak annyit mondott, hogy csapja le a lábait, karjait, maradjon a fej, és a farok, ennyi elég lesz. Elég is lett. Az arctámadónál a svájci művész abból indult ki, hogy “minden, ami az emberi kézhez hasonlít, alapvetően viszolyogtató”, úgyhogy az emberi testrész alapján tervezte meg a lényt, aminek a filmben látható belsőségeit Scott egy helyi halaskofától szerezte, és volt benne kaviár, osztriga, és mindenféle belsőség is.

"A szörnyek között, amelyekkel eddig a moziban találkoztam, egyik sem volt még ilyen undorító"

Hiába a rengeteg taszító részlet és állatbelsőség, a film 40 éves karrierje során először egy jegyszedőt borított ki annyira, hogy szegény el is ájult az egyik elővetítésen, ráadásul nem is a leghíresebb jeleneteknél, hanem akkor, amikor az android Ash fejét leütik a helyéről.

Persze a rémisztgetés mindenkinél működött, Ronald Shusett társíró mesélt egy olyan vetítésről, amit az Oscart kiosztó akadémia tagjainak tartottak, és ott ült mögötte Jack Nicholson és Warren Beatty. Shusett szerint mindketten úgy sikoltoztak rajta, mint a kisgyerekek, és a vetítés után odamentek gratulálni a stábhoz.

Magyarországon az akkori viszonyokhoz képest elég hamar, alig másfél éves csúszással mutatták be a filmet, de a sajtó szerint annyira népszerű volt, hogy a jegynepperek is rárepültek a bizniszre, a Corvinba szóló 8, 12, és 22 forintos jegyeket 150-250 forint között árulták - A nyolcadik utas: a halálra. „Tetszik tudni, sokszor álltam sorba, meg aztán több embert is megkértem, hogy vegyen nekem néhány jegyet!” - magyarázkodott Szabó Sándor központifűtés-szerelő, akit 187 mozijeggyel kapcsoltak le a rendőrök 1981-ben.

A magyar kritika egyöntetűen elismerte, hogy mennyire erős horrorfilm, és hogy micsoda hatással van az emberekre. A spoilerpánik előtti korszak ékes bizonyítékaként a Filmvilág kritikája a komplett cselekményt elmeséli, a befejezéssel együtt, de megjegyzi, hogy Scott filmje mindent megtesz, hogy a néző háta libabőrös legyen, “a különös zörejekkel kevert, hatásos kísérőzene, a mutatós fényképezés és a szereplők szinte azonosan magas színvonalú színészi játéka ezt hiánytalanul garantálja”. Egyedül a Film Színház Muzsika kritikusa ír olyanokat, hogy “naívan kezdetleges hatásvadászat”, “sekélyes ízlésvilágú látványosság”, de még ő is elismeri, hogy a moziban még soha nem találkozott ennyire undorító szörnnyel.

és ebbe beleértem a kivágott jeleneteket visszaillesztő változatokat is. Scott keveset mutat a szörnyekből, bár ahogy egy werkfilmben elmondja, valójában rengeteget lehet őket látni: jól megnézhetjük a tojást, az emberből előbukkanó embriót, és a film háromnegyedétől elég konkrét elképzelésünk van arról, hogyan is néz ki a főszörnyeteg.

Amit viszont még ennél is jobban csinál, az a feszültség megteremtése, hogy a szörny bármikor, bárhogyan, bármilyen eszközzel lecsaphat az áldozatára. Hiába ismétli a fináléig ugyanazt a sémát újra és újra, minden egyes támadás egy szörnyű meglepetés, variáció egy témára. Furcsa belegondolni, milyen lehetett ezt a filmet nézni úgy, hogy nem tudjuk, Ellen Ripley lesz az, aki a végsőkig harcol, és túléli ezt az egész mizériát, de Scott filmje annyira jó, hogy hosszú időre ezt is el lehet felejteni közben.

(Borítókép: 20th Century Fox / Northfoto)