A számítógépes animáció csúcsa, de elég ez?

Viszonylag friss terület az agykutatásban annak megértése, hogy miként reagál az agy, amikor mozifilmet nézünk. A történetek agyi feldolgozásáról sem sokat tudunk még, de az biztos, hogy nagyon összetett a dolog, mert nemcsak a nyelvértésért felelős régiók – például a Broca-terület és Wernicke-terület – aktiválódnak, hanem a szavak jelentéseihez kapcsolódó egyéb régiók is, a sztorik megértésében pedig nagy szerepe van még a nyugalmi hálózatként ismert agyi rendszernek is.

Egyrészt a dialógusok miatt, mert a szereplők szinte csak elkoptatott klisékben képesek megnyilatkozni – hogy mást ne mondjak, ez a három mondat nagyjából így, egymás után elhangzik: Ez egy kemény világ. Az erős megöli a gyengét. De soha ne add fel az álmaidat. Másrészt pedig azért, mert az Alita szkriptje nagyon sokat akar: folyamatosan próbál világot építeni, belekap múltbéli eseményekbe, technológiai részletekbe, a jövő társadalmi problémáiba, gép-ember kapcsolatba, miközben a cselekmény mindvégig egy szerelmi történettel kevert útkeresés (már ezt a kettőt is szép mutatvány lenne összehozni). A forgatókönyv nem tud megfelelni a saját elvárásainak, sorra hagyja leesni a feldobott labdákat, nem vagy csak félmondatokban tisztáz fontos kérdéseket, így menthetetlenül egy olcsó, sablonos katyvasz lesz.

Ami azért szomorú, mert az egyik elkövető James Cameron, aki vagy húsz éve szerelmes a film alapjául szolgáló japán képregénybe. Neki jó érzéke van jövőbeli sztorikhoz, de azért elsősorban rendező, és a keze alá dolgozó két másik íróval, Laeta Kalogridisszel (aki legutóbb a Valós halál tévésorozat-verzióját hozta össze) és Robert Rodriguezzel túl nagyot vállaltak. Alita egy 26. században élő kiborglány, gyakorlatilag egy harci páncélhoz kapcsolt emberi agy, mert kétezerötszáz-valamennyiben már ilyet is tudnak. De hiába high-tech a jövő, attól még nyomor van meg kosz, kivéve egy lebegő várost, ahova senki nem juthat fel. Alita viszont megtudja, hogy emberagya valahogy odafentről került le, csak éppen nem emlékszik semmire, ezért megpróbálja összelegózni a múltját, és mellékesen átvészelni egy szerelmet, meg sztárrá válni egy halálos görkorcsolyázásra emlékeztető sportban. De Cameronéknak mindezt csak felvázolniuk sikerült, rendesen kidolgozni nem, ezért az amigdalám (agyam érzelmi reakciókban leginkább érintett része) különösebb izgalmak nélkül megúszta a film megtekintését.

Viszont lesznek olyan agyterületek, amik nagyon jól fogják érezni magukat, ha megnézzük az Alitát, például az orbitofrontális kéreg és az anterior insula, amik hevesen aktiválódnak, ha valamit szépnek tartunk. A film büdzséje 170 millió dollár, és ennek nagy része számítógépes grafikára ment el, így lett az Alita

A CGI-filmeknél állandó probléma az uncanny valley jelensége, amit a robotikával foglalkozó Masahiro Mori professzor írt le 1970-ben. Lényege, hogy amint egyre emberszerűbbé válnak a robotok, úgy kedvelik őket egyre jobban az emberek, de egy ponton túl, amikor már majdnem teljesen emlékeztetnek egy Homo sapiensre, a felfelé ívelő görbe bezuhan, és jön a „természetellenesség völgye”, a rokonszenv elillan, és bizarrnak éljük meg a nagyon-emberi-de-azért-még-nem-eléggé-emberi robotokat.

Ez a jelenség a digitális animációkra is igaz, és ebből a völgyből nagyon nehéz kikecmeregni. Az Alitának többnyire mégis sikerül, közeliben mutatják többször, hogy lám, milyen emberien gördülnek a pixelkönnyek a végletekig tökéletesített számítógépes bőr poligonjain és textúráin, és tökéletes az illúzió. Uncanny valley lakóinak egyik kritikus pontja a szem, az Alita ezt azzal oldja meg, hogy beleáll a mangába: a kiborglány grafikus-sebészei kettővel nagyobb méretű szemet tettek a digitális koponyába, ami eleve természetellenes, ezért nem feltétlenül kérjük rajta számon az emberi szem finom rezdüléseit. A trailerek láttán még fogtam a fejem, de igazából a filmet nézve hamar megszokható a bogárszemű lány, aztán már el sem tudjuk képzelni Alitát máshogy. Szóval a főhős kimunkálása tényleg lenyűgöző, viszont a többi szereplő néha azért le-lehuppan abba a völgybe (főleg Alita visszaemlékezésekben felbukkanó mentora).

Nehéz színészi játékról beszélni ebben az esetben, mert nem tudni, mennyiben igazították ki a CGI-művészek a motion capture-rel felvett jeleneteket. Az biztos, hogy a mocap-ruhát az Útvesztő-sorozatból ismert Rosa Salazar húzta magára, az ő fejére ragasztották a mimikát is rögzítő szenzorokat, és

A mellékszerepekben pedig ugyan akadnak jó színészek, de a hézagos cselekmény miatt az Alita nevelőapját játszó Christoph Waltzon kívül nem igazán tudnak kibontakozni; Mahershala Ali karaktere díszletgonosz marad, a neki dolgozó Jennifer Connellynál pedig nagyon hiányzik a motivációk kibontása.

Cameron nem akarta rendezni az Alitát, átadta a széket a már említett Robert Rodrigueznek – ami furcsa döntésnek tűnik, tekintve, hogy ő még nem dolgozott ilyen költségű szuperprodukción, és a CGI-fantáziavilágok terén a Kémkölykök-filmeket tudja felmutatni (egyik borzalmasabb, mint a másik), valamint a Cápasrác és Lávalány kalandjait. Rodriguez azt nyilatkozta, hogy Cameron-filmet szeretne rendezni – ez részben sikerült csak, mert nem tudott elég fegyelmezett lenni, de az is igaz, hogy inkább a forgatókönyvön csúszott el a film, mint a rendezésen.

Persze üzletileg egyáltalán nem biztos, hogy elcsúszott, mert megint oda lyukadunk ki, mint már annyiszor: ha nagyon jól néz ki, az lehet elég. Bár 170 millió dollár irdatlan pénz, külföldi vetítéseken már behozott 35-öt, és erre jönnek még majd az amerikai számok (az ottani premier még csak a magyarral együtt, csütörtökön volt), a kínai bemutató pedig még csak február 22-én következik. Cameronnak máris vannak tervei a folytatásra – remélem, az majd jobban igénybe veszi a homloklebenyem környékét, ami a hosszú távú memóriában játszik kulcsszerepet.